A tanító egyház feladata hasonlít az evangéliumi példázat házigazdájának ténykedéséhez, aki kincseiből újat és régit hoz elő (Mt 13,52).  A pápai tanítóhivatal esetében természetesen fontos hangsúlyozni a tanbeli folytonosságot, ám kétségtelen, hogy olykor lényeges hangsúlyeltolódások is történnek. Az egyház társadalmi tanítása terén különösen is! II. János Pál pápa például a társadalmi igazságosság kapcsán gyakran beszélt a „szolidaritás” fontosságáról, amely képes korrigálni olyan fogalmakat, mint a „nyereség” és a „szabad piac”, amelyeket mára a katolikusok is általában magától értetődőnek tekintenek. (Ez nem volt mindig így: nota bene, Aquinói Szent Tamás még kerek perec tiltotta a kamatszedést!)

Jorge Mario Bergoglio ezzel szemben magának a kapitalizmusnak a legalapvetőbb princípiumait kérdőjelezi meg. Mindezt az evangélium nevében. A pápa olyan egyszerű, ugyanakkor nagy erejű szavakat hozott be a közbeszédbe, mint a „megosztás” (condivisione), az „újraelosztás” (redistribuzione), harc a fogyasztói társadalom és a „pazarlás kultúrája” (spreco) ellen. Az alábbiakban – Ezio Papi a Forbes magazinban közölt cikke nyomán – ennek a folytonosságban megnyilvánuló újdonságnak járunk utána.

Úgy hírlik, Ferenc pápa csak mosolyog, ha arról olvas (vagy ha arról beszélnek neki), hogy az Egyesült Államokban és másutt egyesek kommunistának tartják. Éppen őt, aki a ’70-es években Argentínában összekülönbözött a jezsuita rendtartomány tagjainak jelentős részével, mivel élesen ellenezte a baloldali ideológiákkal való együttműködést, amelyek a felszabadítás teológiájának örve alatt marxista eszméket terjesztettek... Persze azt sem lehet tagadni, hogy Ferenc pápa pontifikátusának legjellemzőbb vonásai közé tartozik egyrészt a legszegényebbek iránti lelkipásztori nyitottság, másrészt az érdekükben történő konkrét cselekvés is. Általa a világ népességének peremre szorult része (az ún. „egzisztenciális periféria”) egyszeriben a figyelem középpontjába került.

Kezdhetnénk mindjárt talán a hajléktalanokkal is, akik újabban nagy számban tanyáznak a világ egyik legszebb és leghíresebb köztere, s Szent Péter tér tőszomszédságában, a vatikáni kongregációk esőtől védett árkádjai alatt, szinte Bernini pazar oszlopsorának árnyékában. A hatóságok hagyják, nem kergetik el őket (nekünk, magyaroknak talán furcsa, hogy nem féltik tőlük sem a városképet, sem az „országimázst”). Mindez összhangban áll azzal a lelkülettel, amely áthatja Ferenc pápa írásait.

A pápa persze ennél jóval messzebbre megy: attól sem riad vissza, hogy kétségbe vonja a mára sok katolikus által is természetesnek vett közgazdaságtani és társadalomteológiai kategóriákat és az azokhoz kapcsolódó klasszikus elméleteket. Ennek talán legkifejezőbb példája az a már-már forradalmi mondat, amelyet 2013-ban, Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításában – a pápaság ezen „manifesztumában” – olvashattunk először: „Ez a gazdaság öl!” (EG 53).

Energikus elítélése ez annak az autoreferenciális kapitalizmusnak, amely egyetlen és legfőbb értéknek a profit maximalizálását ismeri el. Bármi áron: legyen bár szó munkahelyek megszüntetéséről vagy a dolgozó emberek végsőkig való kifacsarásáról. A pápa ehelyett a gazdasági teremtés termékeny újragondolását javasolja, és munkatársaival ilyen alternatívák kidolgozásán fáradozik. Íme, néhány ezen új perspektívák fogalmi készletéből: az „adás közgazdaságtana”, a „közösség közgazdaságtana”, a „termelés és elosztás új módjai”. Ezek a közgazdaságtan szolidáris formáit igyekeznek előmozdítani, melyeket a szakemberek összefoglalóan „sharing economy-ként emlegetnek. Hiszen a világon nemcsak a Wall Street létezik, hanem a globális dél (Latin-Amerika, Afrika és Ázsia) hatalmas és sűrűn lakott területei is. Nem véletlen, hogy az új modellek itt nagy népszerűségek örvendenek, olyannyira, hogy a Nyugat is egyre inkább kénytelen felfigyelni rájuk.

Vajon Ferenc pápa indította el ezt a reflexiós folyamatot? Szó sincs róla! A katolikus közgazdaságtani gondolkodás gyökerei legalábbis a XIX. század végéig nyúlnak vissza, amikor XIII. Leó pápa közzétette Rerum Novarum (1891) kezdetű szociális enciklikáját, és végre nagy erővel (bár történelmi léptékkel mérve kissé megkésve) lépett fel a második ipari forradalom visszásságaival és a tömegekre gyakorolt negatív hatásaival szemben.

Azóta persze az egyház társadalmi tanítása sokat fejlődött. A társadalommal kapcsolatos teológiai reflexiót XI. Piusz pápa folytatta – aki kevéssel az 1929-es gazdasági világválság kitörését követően, Quadragesimo Anno (1931) kezdetű enciklikájában elemezte a válság nyomán kialakult helyzetet –; majd a folyamat XXIII. János pápa Pacem in Terris (1963), valamint VI. Pál Populorum Progressio (1967) kezdetű enciklikájával folytatódott. A múlt század pápái közül azonban a legjelentősebb hozzájárulást kétségkívül II. János Pál tette, aki a Laborem Exercens (1981), a Sollicitudo Rei Socialis (1987) és mindenekelőtt a Centesimus Annus (1991) enciklikákkal lényegesen új elemeket hozott be a párbeszédbe, és az egyházi társadalomtudományi reflexiót a szociális közgazdaságtan keretein belül helyezte el, miközben nem szűnt meg felhívni a figyelmet a nyereségre épülő (kapitalista) gondolkodás veszélyeire.

Ezekben az időkben persze még nem volt szó az „adás közgazdaságtanáról”. A figyelem középpontjában akkoriban a „hidegháború”, a kelet és nyugat közötti politikai-ideológiai összeütközés és a két modell közti gazdasági verseny állt. Egészen XVI. Benedekig, és a 2008-ban kitört újabb válságig kellett várni, hogy a hivatalos katolikus tanítás megtalálja a modern értelmezési kulcsot a világgazdaság mai krízisének magyarázatára.

S mik ezen a téren a jelenlegi pápa, Ferenc érdemei? Nos, az előzmények figyelembevételével neki nem kellett feltalálnia a spanyolviaszt. Mindössze annyit tett, hogy – jó jezsuita módjára – felvette a régi fonalat, és az evangélium fényében újra próbált reflektálni az emberi történelem ma legidőszerűbb eseményeire, a mindenkor érvényben lévő hivatalos katolikus tantás figyelembevételével. A már meglévőkhöz legfeljebb annyit tett hozzá, hogy a kérdéskört tágabb összefüggésbe, a környezetvédelem gondolatkörébe helyezte el. A Laudato Si’ (2015) enciklika nem véletlenül váltott ki ellenséges érzelmeket a legbefolyásosabb gazdasági és ipari hatalmi központokban: ezek a körök egyszeriben fenyegetve érezték magukat Bergoglio népszerűségétől. (Nota bene: a pápa sok helyen osztatlan népszerűségnek örvend, különösen a harmadik világban!) Nyilván az sem véletlen, hogy a pápával szemben nemrégiben meghirdetett médiaháború is – a feltételezett pedofil püspökök védelméről szóló „piszkos dosszié” megszellőztetése – éppen az óceánon túlról érkezett. Hiszen a kapitalizmust kritizáló nézetei ugyancsak provokatívan hangozhattak az Egyesült Államok mintegy 65 millió katolikusának jelentős része számára.

Hogy mi számít botrányosnak a fülükben? Mindenekelőtt az, hogy Bergoglio – mivel a „megosztás” fogalmát beemelte a vita fő sodrába – kiforgatta sarkaiból a megszokott „kereszténység=nyugat” fogalmi párosítást. Márpedig leginkább ez az ideológia szolgált a „neo-kon[zervatív]” gondolkodás elméleti alapjául. Bizony, ma már nehéz visszhangozni a régebben megszokott (amolyan mitikus) értelmezési keretet az erőszak és a terrorizmus eredetéről és a civilizációk összecsapásáról, ahol a Nyugat a „jó”, amely a békéért dolgozik, a többiek pedig a „gonoszak”, akik úgymond folyamatosan elferdítik és kiforgatják a mi feddhetetlen szándékainkat...

S hogy mi köze ennek a gazdasághoz? Nagyon is sok. Ferenc pápa apostoli buzdításában azt fejtegeti, hogy a „pénznek szolgálnia és nem kormányoznia kell” (EG 58). A pápa tisztában van azzal, hogy „a társadalmi különbség[ek] előbb-utóbb erőszakot gerjeszt[enek], melyet fegyverekkel nem lehet, és soha nem is fognak tudni megoldani” (EG 60). Miközben jóindulatáról biztosítja a gazdagokat és a szegényeket egyaránt, Krisztus nevében arra emlékeztet, hogy „a gazdagoknak segíteniük, tisztelniük és támogatniuk kell a szegényeket” (EG 58). Aranyszájú Szent János prófétai szavai – melyeket a pápa idéz – figyelmeztető, majdnem fenyegető komolysággal hangzanak: „Ha nem osztod meg javaidat a szegényekkel, az azt jelenti, hogy meglopod és megfosztod őket az élettől. A javak, melyeket birtokolunk, nem a miénk, hanem az övék” (EG 57).

Itt tehát nem pusztán a szabad piac megkérdőjelezéséről van szó. A pápa sokkal inkább a kapitalizmus „újraalapítását” (integrált ökológiai spiritualitásra épülő szociális piacgazdasággal való helyettesítését?) sürgeti, amit ma senkinek sincs bátorsága megtenni. Sajnos azok a kormányok sem szolgálnak éppen jó példával, amelyek ugyanazon a földrészen élnek, ahonnan a pápa is érkezett.

Ennek a komplex társadalomteológiának egy másik központi gondolata a „eldobás/selejt kultúrájára” (cultura dello scarto) irányuló kritika. Ez a mentalitás a fékevesztett kapitalizmus következménye, amely nem csak felesleges fogyasztásra és a szükségest messze meghaladó mértékű felhalmozásra ösztönöz, de arra is, hogy ki-ki eldobja azt, amit értéktelennek lát (ételt, ruhát, munkaerőt). Csakhogy így maguk az emberi személyek is úgymond a szemétdombra kerülhetnek! (Vö. Yuval Harari „haszontalan osztálya”.) Aki ugyanis nem képes többé dolgozni – a betegek, az öregek, a fogyatékkal élők –, mint értéktelen, kiselejteződik, legalábbis az olyan szellemi környezetben, ahol az etikai normák gyors erodálódása, társadalmi lebomlása tapasztalható. A közgazdaságtan és az ökológia tehát szorosan összekapcsolódik. Ám az összekötő kapocs az ember, nem pedig a(z embertől függetlenül tekintett) pénz.

(Ez a bejegyzés Ezio Papi Gennaio cikke – Forbes, 2019 január – alapján készült.)