Most tekintsük át, hogy a Jézus életében felfedezhető, illetve Isten benső életében jelenlévő dinamikus vonások miképp vannak jelen az Eucharisztiában, hiszen az Eucharisztia által e szentháromságos életnek leszünk részesei.

Az előbbiekben Jézust úgy láttuk, mint egy igen elfoglalt, aktív embert. Eucharisztikus ünneplésünknek is van egy ilyen mozgalmas vonatkozása, főleg az ünnepélyesebb liturgiáknak. Felesleges is sorolni az egyes elemeket. Mindezek valamiképp visszatükrözik annak a Jézusnak a földi életét, aki folyamatosan mozgásban volt, és nagyon mozgalmas életet élt.

A szentmisének – amely mysterium fidei, hitünk szent titkának összefoglalása, s csak a „hit szemével”, azaz a hitre hangolt szív érzékével közelíthetjük meg – ugyanakkor van egy nagyobb íve, amely párhuzamba állítható az egész üdvösségtörténet menetével. Keresztvetéssel, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kezdünk, és szentháromságos áldással fejezzük be a liturgiát. Krisztus mozgása kapcsán láttuk, hogy az Úr hogyan jön az Atyától és tér vissza az Atyához. Az egész világ és benne a mi magunk élete is a Szentháromságból indul, hiszen Isten szentháromságos szeretete teremtett minket, és a végső reményünk is az, hogy felhőtlen boldogságban élhessünk, részesedve az Isten örök életében.

A keresztvetés után a bűnbánati rész következik, majd az ószövetségi olvasmány. A Krisztus eljövetelére való hosszú előkészülettel találhatunk itt párhuzamot. Ahogy az Ószövetség utolsó prófétája, Keresztelő Szent János bűnbánattartásra való felhívása előzte meg a Megváltó érkezését, úgy mi a bűnbánat gyakorlatával készülünk a találkozásra Krisztussal.

Az újszövetségi olvasmány, és mindenekelőtt az Evangélium által Jézus élete és szavai nyílnak meg előttünk. Tanítványként hallgathatjuk például a hegyi beszédet. Majd az utolsó vacsora, a kereszthalál és a feltámadás titkai (az alapítás szavai, kenyér és bor, test és vér elkülönülése, majd az áldozás előtti egyesítése – ezekről már korábban részletesen szó volt) jelennek meg. Végül pedig a küldetés, a Feltámadott pünkösdhöz hasonlóan ma is a világba küld.

Persze nyilvánvaló, hogy a szentmise egyes részei nem teljesen feleltethetők meg az üdvösségtörténet menetének, hiszen a liturgiában, ha hiszünk, kezdettől fogva a Feltámadt Krisztus jelenlétében vagyunk. Ugyanakkor mint egyén és akár mint közösség is valamilyen formában mégis hasonló utat járunk be, mint Isten népének egésze az üdvösségtörténet során. Isten fokozatosan nevel, pedagógiája van, ahogy Szent Iréneusz szerette hangsúlyozni, amelyből ma is tudunk tanulni és életünkre alkalmazni. Ezért is van, hogy az Egyház nem selejtezte ki az Ószövetség könyveit, hanem még Krisztus után is használjuk őket, mint a Krisztus felé vezető pedagógiai út állomásainak tanúit, még ha nem is mindig olyan egyszerűen érthetőek, például az átokzsoltárok vagy az Ószövetség némely véres története. Az egyházatyák, allegorikusan értelmezve őket, a lelki életre nagyon sok mély értelmű bölcsességet merítettek az ószövetségi történetekből. Az Ószövetség valamiképpen bennünk van, szüntelenül úton vagyunk, életünknek léteznek területei, ahová még nem fogadtuk be Krisztust.

Változás

Jézus, mint láttuk, nagyon sokféle változást hozott. Az Eucharisztia liturgiája is tele van a változás elemeivel. Érdemes megfigyelni, hogy milyen sok benne a kérő ima. Mert a hitben a feltámadt Úrhoz, vagy általa az Atyához fordulunk, amely odafordulás a hit és a szeretet által egy személyközi kapcsolat és aminek része a kérés is. Nemcsak a hívek könyörgésében vagy a három nagyobb könyörgésben (collecta, felajánlási, záró könyörgés), hanem folyamatosan kérünk valamit: „irgalmazzon”, „bocsássa meg”, „vezessen”, „áldozatunk kedves legyen”, „szenteld meg”, „áraszd le rá Szentlelkedet”, „gyűjtsön egybe”, „viseld szíveden”, „tedd tökéletessé a szeretetben”, „emlékezzél meg”, „részesei lehessünk”. Aztán ott van a „Mi Atyánk” ima hét nagy kérése aztán a további imák: „szabadíts meg”, „adj kegyesen békét”, „add meg teljes egységét”, „legyen békesség köztünk mindenkor” stb.. Ezek a kérések mind valamilyen változást igyekeznek elérni bennünk, az Egyházban, a világban. Hittel imádkozunk és az a meggyőződésünk, hogy ezek a változások előbb vagy utóbb meg is valósulnak. Van, ami már itt és most, például a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé válik, itt és most valóságos csoda történik, és van, ami majd az örökkévalóságban fog bekövetkezni. A már és a még nem feszültségében élünk.

Átváltozás

A keresztények ősi meggyőződése volt, hogy az eucharisztikus ünnep során valódi átváltozás történik, valami új keletkezik, ami korábban nem volt. „Az átváltozás tudata az eucharisztikus hit legősibb adottságainak egyike”[1] – írja Joseph Ratzinger. Átváltoztatáson a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé átalakulását értjük, ugyanakkor messze nem ez az egyetlen átváltozás, ami a szentmisében történik. Sőt ez sem önmagáért van, hanem egy másfajta átváltozást céloz: bennünk történjen átalakulás. Láthattuk, Jézus egész tevékenysége mennyire azt célozta, hogy az emberekben változások történjenek. De ugyanő van itt is jelen! Joseph Ratzinger ezért mondja, hogy ahol „Krisztus jelenvaló lett, ott nem maradhat minden úgy, mintha semmi sem történt volna. Ahová ő a kezét teszi, új keletkezik. Ez viszont arra utal, hogy a kereszténység maga átváltozás, hogy megtérésnek kell lennie, nem pedig a megszokott élet külső díszének.”[2]

A keresztény hagyományt mélyen áthatja az a meggyőződés, hogy a szentáldozás átalakít bennünket. Szent Ágoston írja Krisztus gondolatait interpretálva: „Én vagyok az erősek Kenyere, egyél engem! De nem te változtatsz át majd magadba, hanem én változtatlak át téged magamba.”[3] Más ez tehát, mint a szokásos étkezés, amikor az étel a mi testünk részévé válik, itt fordítva van, ez az Étel tesz bennünket az Ő testének részévé. A Krisztussal való egyesülés átalakító egyesülés. Ágoston mondja, hogy ha „jól vettétek magatokhoz, akkor azzá váltok, amit befogadtatok.”[4] Hasonlóképpen beszél Nagy Szent Leó pápa is: „Részesedésünk Krisztus testében és vérében nem másra irányul, mint hogy azzá alakuljunk, amit magunkhoz veszünk.”[5] A szentáldozás tehát Krisztushoz hasonlóvá formál. Hasonlóképpen tanít Ferenc pápa is: „Ha ebből a kenyérből táplálkozunk, teljesen összhangba kerülhetünk Krisztussal, az ő érzelmeivel és magatartásformáival. Rendkívül fontos, hogy részt vegyünk a misén és áldozzunk, mert ha az Oltáriszentséget magunkhoz vesszük, akkor az élő Krisztussal egyesülünk, aki átalakít minket belülről, és felkészít minket a mennyre.”[6] Ez a belső átalakulás végső soron a szeretetet jelenti, jézusi módon szerető emberekké válunk.

Egy másik kép, amit már az egyházatyák is gyakran felhasználtak az Eucharisztia hatását magyarázandó, a bor képe, mint a lélek itala. Emberi tapasztalat, hogy a bor búfelejtő ital, az egészséges optimizmus forrása. A mértékkel ivott bor barátságosabbá tesz, nyíltszívűbbé, emberibbé, társaságkedvelővé. „Az Eucharisztia természetfeletti hatása sem lehet kevesebb.”[7] Ahogy a bor vidámságot hoz, úgy a természetfeletti ital a Szentlélek örömét, vigasztaló hatását rejti. Szent Ambrus, Nagy Szent Gergely és más egyházatyák „józan részegségről” beszélnek. Ahogy a bor fogyasztása egyfajta extázissal jár, azaz a szokásos keretekből való kilépéssel, a lélek itala abban segít, hogy a földi valóságokon túlemelkedve az isteni valósághoz közeledjünk. Az emberben lévő transzcendens vágy, hogy túllépjen önmagán és egyesüljön a Végtelen Istennel, az Eucharisztiában szentségileg válik valóra.[8]

Az Eucharisztia közösségi dimenziójánál szóltunk már arról, menyire lényegi az a változás is, hogy a szentáldozás révén mindnyájan Krisztusban egy testté leszünk. Az egyéni, személyes krisztusivá formálódás mellett tehát van közösségi átváltoztatás is: egy testté válunk, Krisztus testévé, az Eucharisztia hozza létre és építi az Egyházat.

Önátadás

Benedek pápa szerint „az Eucharisztia egyesít bennünket Jézus önátadásának aktusával. Mi nemcsak statikusan fogadjuk be a megtestesült Logoszt, hanem részeseivé válunk önátadása dinamikájának. Ő magába von bennünket.”[9] A krisztusivá való formálás, amiről az előző részben volt szó, tehát nem egy statikus krisztusképhez való alakulást jelent, hanem úgy formálódunk krisztusivá, hogy az ő személyes dinamikájának is részesei leszünk. Ez mindenekelőtt az önátadás valósága. Kétezer éve nem lehetett megismerni Jézust csupán egy padon ülve, csak ha valaki válaszolt a hívására és követte őt. Épp így ma is, az Eucharisztiában közénk jövő Feltámadt Úrral is csak úgy lehet igazán kapcsolatba kerülni, ha követjük, ha bekapcsolódunk a mozgásába, mindenekelőtt az önátadásába. Engednünk kell, hogy a feltámadt Úr megmozdítson, magával ragadjon. Ennek a mozgásnak több dimenziója van. Az első a hit születése.

Hit

Ahogy Jézus egykor hitet ébresztett, és titka csak azoknak tárult fel, akik a hit nyitottságával közeledtek hozzá, úgy ma is csak a hit által látjuk meg Őt az Eucharisztiában, a Vele való találkozás pedig tovább erősíti bennünk ezt a hitet. Aquinói Szent Tamás himnusza[10] szépen fejezi ki a hit szükségességét:

Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik,
De a hallás rólad hittel biztosít:
Hiszem azt, mit hinnem Isten Fia szab,
Igéd igazánál mi van igazabb?! (Sík Sándor fordítása)

Eucharisztikus hitünk nem az érzéki látás bizonyosságán, hanem végső soron a Jézus szavaiba vetett bizalmon alapul: „Ez az én testem, amely értek adatik.” Testi szemünk ugyan nem látja az Urat, csak az ostyát, de a hit szemei mégis látják, hogy itt van közöttünk a Feltámadott. Ez a hit a szív mélyén születik, az Ige hallásából és a Szentlélek rejtett működésének gyümölcseként.

Ez a hit ugyanakkor nem csupán annak az értelmi igazságnak elfogadása, hogy Krisztus jelen van az Eucharisztiában, hanem bibliai hit,[11] azaz az egész emberi személy bizalma, elköteleződése és hűsége a jelenlévő Isten iránt. A Szentmise, melyben ma is folytatódik Isten üdvözítő műve[12], egyben a kinyilatkoztatás helye is, ahol, ahogy a II. vatikáni zsinat mondja, ”a láthatatlan Isten szeretetének bőségéből, mint barátaihoz szól az emberekhez, és társalog velük, hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe”.[13] Erre válasz a hit, amikor az ember „egész emberi létével igent mond a kinyilatkoztató Istennek.”[14] Ez a biblikus hit ugyanakkor nem értelem nélküli hit. A hitnek megvannak a saját érvei. Mivel a hit célja alapvetően az Isten, Aki az emberi tapasztalat számára nem megragadható a természettudomány eszközeivel, a hit érvei nem adhatnak matematikai bizonyosságot. Ha be lehetne „bizonyítani”, akkor már nem lehetne az az Isten, akiben hiszünk. Az értelem ugyanakkor utat tud mutatni a hit felé, és a hitünk keresi a megértést. A katolikus hagyomány hangsúlyozza az értelem pozitív szerepét a hitéletben, így az eucharisztikus hitünkben is.[15]

Radikális hit

A korábbiakban láthattuk, hogy Jézus olyan igénnyel lép fel, ami egészen rendkívüli a vallások történetében. Jézus mindent kíván. Olyan elköteleződést, amely felette áll minden más emberi kapcsolatnak. Ezt a fajta feltétlen ragaszkodást megtalálhatjuk eucharisztikus vonatkozásban is. Az első évszázadok keresztényei különösen szép példát adnak erre. Az ókori egyházban az eucharisztikus közösséghez való tartozást úgy tekintették, mint az örök üdvösség feltételét.[16]  Kereszténynek lenni és hetenként részt venni az eucharisztikus közösségben elválaszthatatlan volt egymástól. Ebben az ókori lelkiségben az eucharisztikus közösség nem csupán morális követelmény vagy pszichológiai igény volt, hanem mindenekelőtt ontológiai szükségszerűség. Azon az új identitáson alapult ugyanis, hogy a keresztény a Szentháromság közösségének lett részese, belépett az Atya és Fiú kapcsolatába a Szentlélekben, és a keresztségi valóság beteljesedése az Eucharisztia volt.

Ezt a hitet látjuk a vértanúknál is. Például a karthágói vértanúknál, akik 305-ben azt válaszolták fogvatartóiknak, amikor számon kérték őket, hogy a császári tilalom ellenére miért merészeltek összegyűlni: „Sine dominico non possumus”, azaz a vasárnap, tehát az Eucharisztia nélkül nem élhetünk. Az eucharisztikus Úrhoz való ragaszkodás az életüknél is fontosabb volt számukra. Ugyanez a hit motiválta a jezsuita Salès Jakab atyát és Saultemouche Vilmos jezsuita testvért, akik 1593-ban haltak vértanúhalált Franciaországban, mert mindhalálig vallották hitüket Krisztus valóságos jelenlétében.[17]

De nem csak a vértanúktól tanulhatunk. Ma is sok kisebbségben élő katolikus (például Vietnámban vagy a muzulmán többségű országokban) számára a legtermészetesebb, hogy hetente részt vesz a szentmisén. Mélyen elcsodálkoznak, amikor arról hallanak, hogy ez a nyugati világban nem így van. Nem is értik, hogy ott, ahol nincs üldözés, ahol szabad még hétköznap is misére járni, miért nem teszik ezt a keresztények.[18] Bennük nagyon élő a hit. Krisztus valóban az életük központja és Ura, és ennek a hitnek legtermészetesebb következménye, hogy ők ott vannak, ahol az Úr van: életük alapvető forrása az eucharisztikus ünneplés, nem tudják és nem akarják nélkülözni.

A hivatást megélni

A biblikus hit cselekvő hit, mint ahogy az eucharisztikus hit is az. Azt a Jézust fogadjuk be a szentáldozáskor, aki, mint láttuk, mennyire aktívan él, az Atya küldetését megvalósítva. A korábbi fejezetekben már sokszor volt szó arról, hogy milyen mély összefüggés van az Eucharisztia és a cselekvő szeretet (Eucharisztia és agapé), a közösségek építése, a szegények iránti szolidaritás (Eucharisztiából születő Egyház) vagy éppen a politika között (Eucharisztia és politika). Mindezek az említett tevékenységek lehetnek rendszeresek (például önkéntesség), kiterjedhetnek akár több évre (például felelősségvállalás a politikában. Ugyanakkor beszélni kell a hosszabb távú (például szakmai irány), sőt egész életre szóló elköteleződésekről is, mint amit az életállapot-választás, a házasság vagy papi, szerzetesi élet, esetleg az egyedülálló út jelent.

A szeretet törekvése a megtestesülés. A véges idővel és energiákkal rendelkező ember nem úgy tud megnyílni a végtelen szeretetre, hogy sosem köteleződik el, vagy folyamatosan váltogatja az élete célját. Épp ellenkezőleg, az ember a végtelent éppen a véges, az életre szóló elköteleződés által tudja megélni.[19] Minden elkötelezett élet forrást találhat az Eucharisztiában. Jézus feltétel nélküli és végleges önátadása – „Ez az én testem” – hasonló választ kíván a keresztény embertől is. Kimondani valamilyen formában a végleges igent: életre szóló igent a házastársra, végleges igent Istenek és az ő népének a papi szolgálatban vagy a szerzetesi életben. Az Eucharisztia benső dinamikája igényli, hogy a keresztény ember törekedjen erre a végleges elköteleződésre, hiszen ebben a világban ezáltal tudjuk megélni a jézusi eucharisztikus egzisztenciát.

A házasság eucharisztikus vonatkozásairól így ír XVI. Benedek pápa: „Az Eucharisztia kimeríthetetlen módon megerősíti minden keresztény házasság fölbonthatatlan egységét és szeretetét. A keresztény házasságban ugyanis a szentség erejéből a házastársi kötelék bensőleg összefügg a vőlegény Krisztus és a menyasszony Egyház eucharisztikus egységével (vö. Ef 5,31–32). A kölcsönös házassági beleegyezésnek, melyet a férj és a feleség Krisztusban egymásnak ajándékoz, s mely az életnek és a szerelemnek a közösségébe állítja őket, szintén eucharisztikus dimenziója van.”[20] A házastársi kötelék felbonthatatlansága szoros kapcsolatban áll az Eucharisztiával, mert „az Eucharisztia kifejezi Istennek Krisztusban az Ő Egyháza iránti szeretetének visszafordíthatatlanságát.”[21] Minden igazi szerelemben ott az a vágy, hogy örök legyen, e véglegesség forrása az Isten örök szeretete, amelyet Eucharisztia által fogadhatunk be.

A papi élet számára az Eucharisztia talán még inkább központi jelentőségű, hiszen a katolikus papság értelmét alapvetően az Eucharisztia adja. A pap egészen különleges módon kapcsolódik Krisztushoz, hiszen szentelése révén Krisztus mint Fő személyében cselekszik.[22] Az Eucharisztia ünneplése a papok szolgálatának „végső célja és betetőződése”[23] – ahogy a II. vatikáni zsinat tanítja; minden egyházi szolgálat erre irányul. Az Eucharisztia ünneplése ugyanakkor nemcsak feladat, hanem forrás is, ezért „nagyon ajánlatos a naponkénti bemutatása.”[24] A szentmise a pap identitásának legfontosabb alapja, ebben a cselekvésben van a legteljesebb értelemben a helyén. Az Úr mint Barát és Mester a legnagyobb bizalmat tanúsítja a szolgája iránt, azzal, hogy önmagát bízza rá, és társává teszi. Ily módon minden szentmisében megújul a pap hivatása. Isten az örök jelen, mindig friss módon hívja őt és tünteti ki szeretetével.

Ebből fakad a Jézushoz való hasonulás vágya és a cölibátus gyakorlata. Jóllehet a katolikus egyházon belül is van nős papság (lásg görögkatolikusok), és könnyen lehet, hogy a nőtlenség a jövőben fakultatívvá válik a latin egyházban is, mégis érvényes marad, mert ahogy Benedek pápa fogalmaz: „Az éretten, örömmel és odaadóan megélt papi cölibátus az egyik legnagyobb áldás mind az Egyház, mind a társadalom számára.”[25] Benedek pápa, mint ahogy elődei is, a cölibátust mint „a Krisztus, az Egyház és Isten országa iránti teljes és kizárólagos odaadás jelét” tekinti, nem pusztán funkcionális szempontból látja, hanem mint a Krisztus életstílusához való különleges hasonulást, amely „döntés mindenekelőtt jegyesi természetű; azonosulás Krisztusnak, a Vőlegénynek a szívével, aki életét adja Menyasszonyáért.” Méltán mondhatjuk, hogy ez a döntés eucharisztikus természetű, hasonlóképpen a szerzetesek elköteleződéséhez, hiszen az „Istennek szentelt életnek is a szíve az Eucharisztia” – ahogy II. János Pál pápa fogalmaz.[26] A szerzetesek ugyanis arra hivatottak, hogy „életük egyetlen értelme Krisztus legyen, hogyan ne vágyódnának arra, hogy egyre elmélyültebb közösségben legyenek Vele a mindennapi részesedés által abban a szentségben, mely megjeleníti Őt.” „Az Eucharisztia természete szerint az Istennek szentelt élet központjában van, a lelkiség mindennapos útravalója és forrása mind az egyes tagok, mind a közösség számára. Az Eucharisztiában minden Istennek szentelt személy arra hivatott, hogy Krisztus húsvéti misztériumát élje, azaz egyesüljön Vele az élet Atyának ajándékozásában a Szentlélek által.”[27]

Mindezekből láthatjuk, hogy az Eucharisztia milyen mélyen inspirálja és formálja az összes nagy keresztény élethivatást. Az isteni élet, aminek az Eucharisztiában részesei leszünk, az egész embert megszólító, végleges, és szeretetből vállalt életformában fejeződhet ki, testesülhet meg.

Kontemplatív dimenzió – szentségimádás

Jézus életének elemzésekor láttuk, hogy minden aktivitása közepette is az imádság embere tud lenni. A kontempláció átjárja az egész életét. Hogyan is viszonyul egymáshoz Eucharisztia és imádság? Igazából már maga a kérdés sem helyes, hiszen az Eucharisztia ünneplése maga is imádság. Ferenc pápa 2017. november 15-i katekézisében így fogalmaz: „A szentmise imádság, sőt a voltaképpeni imádság, a legkiválóbb, a legmagasztosabb, ugyanakkor a ’legkonkrétabb’ imádság, ugyanis szeretettalálkozás Istennel igéjén, valamint Jézus testén és vérén keresztül. Találkozás az Úrral.”[28] Vajon tényleg imádságként gondolunk a szentmisére? Az a benyomásom, hogy amikor az imára gondolunk, gyakran nem jut eszünkbe az imádság „legkiválóbb” formája, az Eucharisztia, pedig lehet imádkozni a szentmisét, sőt így az igazi!

Aki imádságos lelkülettel vesz részt a szentmisén, abban ott lehet a vágy, hogy szeretne elidőzni az egyes részeinél, több csendet igényelne az olvasmányok után, vagy hosszabban imádná az élő Urat a szentáldozás után. Az imádkozó ember számára a szentmise történése túl gyors lehet. Ebből fakadhat az a törekvés, hogy több időt töltsön az ember a szentségi Jézus jelenlétében. A szentségimádás ilyen tekintetben tulajdonképpen kiterjesztése a szentmisének, szemlélődő befogadása a Misztériumnak, amiben a szentmisében részesültünk.

Történelmileg a szentségimádás szokása csak a második évezredben jelent meg. Jóllehet az Egyház kezdetektől vallotta, hogy Krisztus jelen marad a konszekrált kenyérben a szentmise után is, csak a középkor során kapott ünnepélyes tiszteletet, és akkor is csak a nyugati egyházban, mert keleten, és így a görög katolikusoknál sem jött szokásba. A szentségimádás szokásának elterjedéséhez kétségtelenül hozzájárult a középkorban a szentáldozás gyakoriságának radikális megritkulása is – a hívek legalább ily módon kapcsolatban akartak maradni az eucharisztikus Jézussal.

A II. vatikáni zsinat után számos kritika fogalmazódott meg a szentségimádás gyakorlatával szemben, és az adoráció szokása főleg a nyugati országokban vissza is szorult. XVI. Benedek pápa így ír ezekről az időkről: „A megújulás első lépései közben a szentmise és a szentségimádás belső kapcsolatát nem elég világosan fogtuk föl. Akkoriban elterjedt ellenvetés volt például, hogy az eucharisztikus kenyeret nem azért kaptuk, hogy szemléljük, hanem azért, hogy együk.”[29] Pedig, folytatja Benedek, „az Egyház imádságos tapasztalatának fényében ez a szembeállítás minden alapot nélkülözött. Már Szent Ágoston megmondta: ’Senki ne egye ezt a kenyeret anélkül, hogy előbb ne imádta volna; vétkeznénk, ha nem imádnánk.’” A szentségimádás ugyanis „nem egyéb, mint az eucharisztikus ünneplés természetszerű fejleménye. (…) A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt. Ugyanis csak az imádásban érlelődhet az igaz és mély összeszedettség. És éppen az Úrral való személyes találkozás e tettében érlelődik a szociális küldetés is, melyet az Eucharisztia magában foglal, és le akarja bontani a falakat nemcsak köztünk és az Úr között, hanem és elsősorban azokat a falakat, amelyek a többiektől választanak el minket.” A zsinat utáni pápák mind buzdítanak bennünket a szentségimádásra.[30]

A szentségimádást tehát mindig a szentmise összefüggésében kell néznünk. A communióra való felszólítás – „egyétek” – nincs ellentétben azzal a vággyal, hogy szemléljük az Urat az Eucharisztiában, sőt a kettő kölcsönösen feltételezi egymást. Hans Urs von Balthasar szerint[31] senki sem képes arra, hogy teljesen átimádkozza azt, ami a szentmisében történik, több időre, kontemplatív térre van ehhez szükség. Maga a szentségi cselekvés túlmutat önmagán, hiszen Isten szeretetét közli, amely a maga végtelenségében igényli azt, hogy az ember újra és újra átgondolja, mélyebben megértse, hogy mit is cselekedett vele Isten. Ahogy Máriának időre volt szüksége, hogy a Jézussal kapcsolatos eseményeket és szavakat megjegyezze és szívében forgassa (vö. Lk 2,19–51), nekünk is szükségünk van erre a szemlélődő magatartásra, hogy egyre mélyebben tudjuk befogadni az Eucharisztiában kapott Ajándékot. Balthasar elutasítja a szentségi automatizmust. A szentség nem tud igazán gyümölcsöző lenni a mi közreműködésünk nélkül, és ebben az első, amit tehetünk, a szemlélődés, amely hálatelt igyekezet, hogy jobban befogadjuk az Urat.

Van, amikor napi misehallgató emberek arról panaszkornak, hogy a szentmise mechanikussá vált számukra, de a papok életét is veszélyezteti a rutin. A misézés is ki tud üresedni, teljesen automatikussá válhat, amikor már csak testben van jelen az ember, figyelem és szív nélkül. Talán mindnyájan voltunk már olyan szentmisén, amit ledarált a pap, mint egy „misézőgép”. Különösen a hétvégéken sok szentmisét mondó papokra leselkedik ez a veszély. Ezeknek a jelenségeknek nagyon gyakran a szemlélődés hiánya az oka. Aktivitás és szemlélődés egyensúlyt igényel. Ha hosszabb távon csak cselekvés van, akkor lelkileg éhen halunk. Olyanokká válunk, mint az az ember, aki hiába eszik sokat, képtelen megemészteni a táplálékot, semmi nem épül be a testébe. Mind a külső aktivitás (szeretetszolgálatok stb.), mind a liturgikus tevékenység (misézés) igényli a szemlélődést ahhoz, hogy valóban jézusi lehessen. A szemlélődésnek nagyon áldásos formája a szentségimádás.

Szentségimádás, de hogyan?

A szentségimádás gyakorlatához számos remek inspirációt találatunk, mint a szentségimádás iskolája videósorozatok[32], vagy Varga László püspök atya előadásai és könyve[33]. Néhány gyakorlati javaslatot mégis tennénk, ami segíthet minket ebben a fajta imában.

Először is készüljünk a találkozásra. Tudatosítsuk, hogy Kivel találkozunk. Kérjük újra és újra a hit ajándékát. Jól ugyanis csak a szívével, a hitével lát az ember. Élesszük fel magunkban a hitet. Csak a hívő tekintet előtt tud megnyílni a Valóság, hogy a feltámadt Jézus köztünk van az Oltáriszentségben. Az Úr, aki egykor köztünk élt, tanított, gyógyított és az apostolait szétküldte, ugyanő, a Feltámadt Úr, aki ma is szólni szeretne hozzánk, gyógyítani és küldeni akar. Nem egy tárgyhoz, nem élettelen bálványhoz járulunk. A monstrancia statikussága mögött a hit szemei láttatják meg velünk Isten szeretetének dinamizmusát. Az élő Krisztushoz megyünk!

Tudatosítsuk, hogy az Úr már várt bennünket. Igaz, imádkozni mindenütt lehet, otthon, a természetben, még uszodában is. Az imánál gyakran úgy tűnik, hogy a kezdeményezés a miénk, pedig nem. Mélyebb szinten a mi imánk csak válasz az Isten kezdeményezésére. Ez különösen nyilvánvalóvá válik, amikor az Eucharisztia előtt imádkozunk. Szépen fogalmazza meg Joseph Ratzinger: „z Eucharisztia azt jelenti, hogy Isten valóban felelt, az Eucharisztia Isten mint felelet, mint választ adó jelenlét. Az Isten és ember közti viszony kezdeményezése most már nem rajtunk áll, hanem őrajta, és csak így válik igazán komollyá. (…) Ha az Eucharisztia jelenlétében imádkozunk, sohasem vagyunk egyedül. Mindig együtt imádkozik velünk az egész Eucharisztiát ünneplő Egyház.” [34]

Imádságunk „témája” lehet maga a liturgia, hiszen épp az előbbiekben hangsúlyoztuk, hogy a szentségimádás mennyire szerves kapcsolatban n a szentmisével: „A szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt”[35]. Elidőzni a szentmise olvasmányaival, az Evangéliummal, liturgikus szövegeivel. Számtalan formája van a lectio divinának, mint például a Szent Ignác-i szemlélődés vagy a ritmikus ima.

Mivel a szentmise nem más, mint az isteni szeretet beáramlása ebbe a világba, és személyes találkozás az Úrral, helye van annak is, hogy az életünkről is imádkozunk. Mondjuk el Neki, hogy mi foglalkoztat minket, mire vágyunk, mitől félünk, mit kérünk, miért adunk hálát, miért dicsérjük Őt. Vigyük elé testvéreink szükségleteit, a világunk nagy problémáit. Legyünk bizalommal, mint a legjobb baráthoz. Kérdezzük, hogy mit javasol, mit tanácsol, mit akar mondani? Sokak tapasztalatát osztotta meg Szent VI. Pál pápa a barátjával, Jacques Maritainnel folytatott bensőséges beszélgetésében: „Tudja, sokszor, amikor az ember az Oltáriszentség előtt időzik, megtalálja a választ az őt foglalkoztató kérdésekre.”[36] Hasonlóképpen fogalmaz Szent XXIII. János pápa is: „Életem valóban az Eucharisztia titkából forrásozik. Életem problémáira az Oltáriszentségnél találok megoldást.”

Imádkozhatunk a testünkkel is. Boruljunk le az Eucharisztia előtt, újítsuk meg szeretetünket és hódolatunkat Iránta. Válaszoljunk az Ő önátadására önmagunk felajánlásával. Ahogy Garnier Szent Károly SJ XVII. századi jezsuita misszionárius vértanú írta egyik levelében a huron indiánok földjéről: „Az Eucharisztiában jelenlévő Jézus Krisztus a mi legteljesebb támaszunk és vigaszunk. Ne mondd, hogy nem ízleled az Élet Kenyerét, hisz olyan jó egy ideig elbeszélgetni vele a szentmise után, vagy meglátogatni az Oltáriszentségben, amikor feladataid lehetővé teszik ezt. Boruljunk le előtte és karoljuk át őt.”[37] 

Végül lehetünk Vele egyre egyszerűbben, csak az Ő nevét ismételgetve (Jézus-ima), vagy csak csendben. Pedro Arrupe, a Jézus Társasága egykori generálisa így beszélt egyszer fiataloknak erről a fajta imatapasztalatról: „Volt életemben még egy esemény, amely jobban megértette velem, hogy milyen bensőséges viszonyom lehet Jézussal az Eucharisztiában, és hogy az imádság annál mélyebb, minél egyszerűbb. Valamikor egy fiúkból és lányokból álló csoportot vezettem Jamagucsiban. Volt köztük egy leány, aki minden feltűnés nélkül bement a kápolnába, és ott maradt, térden állva, mozdulatlanul, órákon keresztül. Olyan volt, mintha elragadtatásba esett volna. Megdöbbentett ez a lány, aki egyébként mindenben hasonló volt társaihoz, bájos volt és kedves, és nagyon tisztelték a barátnői. Egy napon éppen akkor találkoztam vele, amikor kijött a kápolnából. A szokásos módon társalogtunk, és a beszélgetés az Oltáriszentség előtti ismétlődő és hosszú imáira terelődött. Megkérdeztem tőle: ’Mit csinálsz olyan hosszú ideig a tabernákulum előtt?’ Azonnal válaszolt, mintha már előre átgondolta volna, s azt felelte: ’Semmit.’ ’Semmit?’ – kérdeztem csodálkozva: ’Hogyan tudsz ilyen hosszú ideig ott maradni úgy, hogy nem csinálsz semmit?’ Ez az egyértelmű kérdés kicsit megzavarta a lányt. Egy ideig habozott a válasszal, aztán ezt mondta: ’Hogy mit csinálok a tabernákulum előtt? Hát egyszerűen ott vagyok.’ Nem is mondott többet, és folytattuk szokott beszélgetésünket.

Úgy tűnhet, hogy a lány semmit sem mondott. De a valóságban mindent elmondott, egy szóba sűrítve. Ott lenni, mint Lázár húga, Mária Jézus lábánál, vagy mint a Szűzanya Jézus keresztje előtt. Ők is ott voltak. Hosszú baráti együttlét, hosszú bensőséges kapcsolat, amely alatt semmi sem vész el, és látszólag semmit sem mondanak, mint hogy a jelen levők egész lényüket odaadják. Sajnos kevesen vannak, akik megértik, hogy milyen nagy értéke van annak, hogy így jelen vagyunk az Eucharisztiában jelenlevő Mesterünk lábainál, és látszólag elvesztegetjük időnket Jézussal.”[38]

Itt értünk oda, ami talán a leglényegesebb: legyünk jelen, tartsunk ki Mellette, adjuk oda neki az időt. Legyünk ott úgy, ahogy vagyunk, mindazzal, ami vagyunk, de legyünk ott. Lehet ”elvesztegetni” az időt Jézus jelenlétében. Egyszerűen lehetünk csendben is Vele. Csak úgy. Nem kell „csinálni” semmit. Nem kell elérni semmit. A szeretetben végső soron van egy céltalanság: szeretni a szeretet kedvéért. Nem valami haszon reményében, (például milyen jól fogom érezni magam az imában, lelki feltöltődés stb.), hanem csak úgy. Ott lenni, Vele lenni, akkor is, amikor unalmas, és üresnek, hatástalannak látszik. Vele vesztegetni az időnket, amikor annyi „hasznosat” lehetne tenni, amikor annyi szükség vesz minket körül. Mégis ekkor vagyunk Annak jelenlétében, Aki mindent szeretetből alkotott, minden pillanatban létben tart, Aki minden cselekvés forrása és Akiben minden beteljesedik majd, mert Ő az Örökkévalóság. A Jövő áll előttünk. Hitben már látjuk a szeretet végső győzelmét. Vele lehetünk. Ez a szeretet tanít és tesz képessé minket arra, hogy pazarlóan tudjuk embertársainkat is szeretni.

Az evangelizáció forrása

Ahogy a Feltámadt Jézus evangelizálni küldte a tanítványait, úgy küldi most is a szentmise végén: Ita missa est, itt a küldetés ideje, menjetek! Azóta is az evangélium hirdetése az Egyház legalapvetőbb sajátossága; Szent II. János Pál szavaival az Egyház kezdettől fogva „lényegében mint missziós közösség mutatkozik meg.”[39] Azóta is az Egyház „első és magától értetődő feladata hirdetni az evangéliumot minden ember felé”, az „Egyház létjogosultságát éppen az evangelizálás adja” – fogalmaz VI. Pál pápa.[40]

Amikor Ferenc pápa „kilépő”, misszionárius egyházról álmodik, és ennek előmozdítása a fő programja (vö. az Evangelii Gaudium apostoli buzdítás), akkor az evangélium alapvető dinamikájából merít ihletet: úton lenni a távoliak felé, hirdetni az evangéliumot minden embernek. Jézus útra kelt, hogy „megkeresse és megmentse, ami elveszett” (Lk 19,10), bár Isten Fia volt, mégis emberré lett, hogy utánamenjen az elveszett báránynak, az emberiségnek. A Feltámadt Jézus ugyanezzel a dinamikával él és dolgozik tanítványaiban.

Az eucharisztikus Jézussal találkozni öröm, és ez az öröm természetéből fakadóan közölni akarja magát. „A jó mindig közölni akarja önmagát. Az igazság és a szépség minden hiteles megtapasztalása ki akar áradni, és minden mély szabadulást átélő személy érzékenyebbé válik mások szükségletei iránt. A jó a közlés által ver gyökeret és fejlődik.”[41] Ferenc pápa szerint „az evangelizáció lényege szerint kapcsolódik az evangélium azoknak szóló hirdetéséhez, akik nem ismerik Jézus Krisztust vagy mindig elutasították. Közülük sokan titokban keresik Istent, mert az ő arcának nosztalgiája mozgatja őket; még az ősi keresztény hagyományokkal bíró országokban is. Mindenkinek joga van megkapni az evangéliumot. A keresztények kötelessége hirdetni az evangéliumot anélkül, hogy bárkit kizárnának, de nem mint akik új terhet raknak rájuk, hanem mint akik megosztanak egy örömöt, szép távlatot mutatnak és egyfajta vágykeltő lakomára hívnak. Az Egyház nem prozelitizmussal [térítéssel], hanem „vonzással” növekszik.”[42]

Jezsuita karizma – egyesülés a küldetésben

Itt kell szólni arról, hogy ez a misszionáriusi hozzáállás milyen mélyen kapcsolódik a jezsuita rend karizmájához. A Jézus Társaságát, alapdokumentuma szerint, „főképpen” a hit védelmére és terjesztésére alapítottak.[43] Ami persze nem pusztán a hitigazságok ismertetését jelenti, hanem a jézusi Misztériumot közvetíteni. Hirdetni a Jézus Krisztus misztériumában kinyilatkoztatott örömhírt: Isten szeret és örök, isteni életre hívattunk és ebben részesülünk már itt a földön. Ennek a misszionáriusi törekvésnek a gyökere ott van Szent Ignác lelkigyakorlatában, amelynek két központi elmélkedésében[44] az élő Krisztus úgy jelenik meg, mint aki meg akarja hódítani szeretetével az egész világot. Ehhez hív meg társakat, apostolokat, tanítványokat, akikhez mint barátaihoz beszél és küldi őket szerte a világba, hogy „készek legyenek mindenkin segíteni”[45], tanításukkal vezessék az embereket az erényekre. Ezekben az elmélkedésekben Szent Ignác és minden lelkigyakorlatozó számára a tanítványokat küldő Krisztus nem pusztán a kétezer évvel ezelőtti Názáreti Mester, hanem a Feltámadt, a köztünk élő Úr, aki ma is meghív és a világba küld. Az ő hívására mindazok válasza, „akiknek helyes ítéletük és józan eszük van,”[46] hogy „teljesen felajánlják magukat a munkára.”

Nem véletlenül szerepel itt a „felajánlás” kifejezés, ami az eucharisztikus gondolatvilághoz tartozik. A felajánlást imádság követi, a lelkigyakorlatozó azt kéri, hogy az Úr fogadja őt „zászlaja alá”[47]. Amikor valaki jezsuita lesz, és a noviciátus elvégzése után leteszi az első szerzetesi fogadalmat, akkor újra ezt kéri a fogadalomtételi imádságában[48]. A fogadalomtétel pedig szentáldozást megelőzően a felemelt Oltáriszentség előtt történik. Mindez nem pusztán egy különleges jámborsági gyakorlat volt az első jezsuiták részéről, hanem annak a mély meggyőződésnek a kifejezése, hogy maga a Feltámadt Krisztus küldi a jezsuitát szerte a világba hirdetni az evangéliumot. A jezsuita engedelmességnek is itt a gyökere. Ez nem katonai engedelmesség, fegyelem a fegyelem kedvéért, hanem hittel teli látás, hogy Krisztus ma is tud munkásokat küldeni a szőlőjébe emberi közvetítőkön keresztül. Ignác alapvetőnek tekintette a jezsuita számára, hogy képes legyen felismerni a misszióba küldő Krisztus hangját a pápa és az elöljárói szavában.[49]

Itt kell megemlíteni az ignáci misztika egyik sajátos elemét.[50] Ignác számára az Istennel való egyesülés nem csupán valami különleges lelki állapot során történik meg, nem feltétlenül valamilyen imaélményben, hanem még inkább a döntés által. Ignác fő imája: „azt a kegyelmet kérjem a mi Urunktól, hogy ne legyek süket az ő hívására, hanem készséges és szorgos szent akaratának teljesítésében.”[51] Ignác állandó törekvése volt, hogy keresse és megtegye az Isten akaratát. A jezsuita rend vezetőjeként ez a keresés konkrét lelkipásztori kihívások, missziós küldetések, apostoli intézmények mindennapos gondjai, vagy a rendtársai életmódja (például a Rendalkotmány megírása) körül forogtak. Ignácnál a Krisztussal való barátság elválaszthatatlan volt a Vele való szoros együttműködéstől. Társ lenni a küldetésben, vállvetve dolgozni az Úrral. Nem véletlen, hogy a jezsuita Rendalkotmányban több mint 140-szer fordul elő az Isten szolgálata, illetve ennek szinonim kifejezése. Az ignáci lelkiség egyik kulcsfogalma, a „szemlélődés a cselekvésben” ebben a kontextusban értelmeződik, tehát apostoli szolgálatban együttműködni Istennel. Míg más rendalapítók a lelki fejlődést mint megtisztulás, kontempláció, misztikus házasság tekintették, addig Ignác karizmája az Istennel való együttmunkálkodásban találja meg az Istennel való egységet. A jezsuita ideál az az ember, aki mind szorosabban átadja magát Istennek, mégpedig úgy, hogy Isten rajta keresztül dolgozik a felebarát üdvösségén.

A világ átalakítása

Az Eucharisztia természetes következménye, hogy mindaz, aki hittel magához veszi, törekedni fog arra, hogy dolgozzon e világ jobbá tételén. Szent II. János Pál pápa szerint az Eucharisztia indíttatásokat ad történelmi utunkhoz „azáltal, hogy elülteti bennünk a remény eleven magvait mindegyikünk mindennapos szolgálatához. A keresztény látásmód elvezet az ’új ég’ és az ’új föld’ szemléléséhez (vö. Jel 21,1), de ez nem veszi el a kedvünket a földi dolgoktól, hanem fokozza bennünk a jelen Föld iránti felelősségérzetet. Szeretném újra határozottan megerősíteni a harmadik évezred elején, hogy a keresztényeknek elkötelezetten kell vállalniuk a földi polgársággal járó kötelességeiket, és nem szabad kitérni előlük. Az ő feladatuk, hogy az Evangélium világosságával járuljanak hozzá egy emberi léptékű és Isten terveinek teljesen megfelelő világ építéséhez.”[52]

A keresztény ember tehát nagy felelősségérzettel kell hogy forduljon a környezetéhez, sőt az egész világhoz. A világ testvériesebbé, emberibbé tétele szükségszerűen következik az Eucharisztiából.

E dimenzió a jezsuiták küldetésében is erősebben jelenik meg az utóbbi évtizedekben. 1974-ben került sorra a rend 32. általános rendgyűlésére, amely a Társaság mai küldetését megfogalmazva kimondta, hogy „a Jézus Krisztusba vetett hitünk és az a küldetésünk, hogy hirdessük az evangéliumot, megköveteli tőlünk az igazságosság előmozdításáért való elkötelezettséget.”[53] Ha komolyan hisszük azt, ami az Eucharisztiában történik, akkor mindent meg kell tennünk azért, hogy az Eucharisztiában megvalósuló új testvériség egyre szélesebb körben érvényesülhessen. Nem nyugodhatunk bele igazságtalan társadalmi struktúrákba, milliók nyomorába és tudatlanságába. Az Eucharisztia minden tekintetben cselekvésre ösztönöz, hogy cselekedjünk az Isten szíve szerinti világ, VI. Pál pápa szavaival a szeretet civilizációja építésén.

Kozmikus átalakulás

Az Eucharisztia az egész teremtett világ valóságát is gyökereiben érinti. XVI. Benedek pápa szerint „a kenyér és a bor lényegi átváltozása testévé és vérévé a teremtésben egy olyan radikális változás elvét teszi le, ami a ’maghasadáshoz’ hasonlít, hogy egy ma jól ismert képet használjunk, ami a lét legmélyén megy végbe. Olyan változás ez, ami arra van rendelve, hogy elindítsa a valóság átalakulásának folyamatát, melynek végső állomása az egész világ átalakulása lesz egészen addig az állapotig, amikor Isten lesz minden mindenben.”[54] A lét legmélyén is történik tehát változás, ami a világ végső átalakulása felé vezet.

E gondolatkör szorosan kapcsolódik Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) francia jezsuita teológus és paleontológus munkásságához. Teilhard Mise a világ felett című, misztikus hangvételű elmélkedésében, amelyet akkor fogalmazott, amikor utazásai közben nem tudott misézni, az egész teremtett világot úgy látja, mint egy ostyát, amelynek jövője a konszekráció, a Krisztusba való átalakulás. A kozmosz tehát útban van egy végső cél, az Omega Pont felé, ami nem más, mint a Feltámadt Krisztus. Teilhard így fogalmaz: „Amikor elhangzanak a szentségi szavak: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem, akkor a »Hoc« elsősorban a kenyeret jelenti. De másodlagos értelemben, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A [humanizált] Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus: s ezt Ő saját »termetének « beteljesítéséig folytatja. Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem.  Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világegyetem konszekrációját segítse előbbre jutni.”[55] A francia jezsuita látásmódja visszhangra talált VI. Pál, II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápa tanításában is.[56]

Szent II. János Pál pápa így fogalmaz, miután felsorolja, hogy milyen sokféle helyen ünnepelte már a szentmisét: „Az Eucharisztia ünneplésének e sokféle helye nagyon megéreztette velem az Eucharisztia egyetemes, sőt kozmikus jellegét. Igen, kozmikus jellegét! Mert ha a szentmisét egy vidéki templomocska kicsi oltárán mutatjuk is be, az Eucharisztiát mindig bizonyos értelemben a világ oltárán ünnepeljük. Az Eucharisztia egyesíti az eget és a földet. Magában foglalja és áthatja az egész teremtést. Isten Fia azért lett emberré, hogy helyreállítsa az egész teremtést egy olyan tettel, amely a legnagyobb dicsőítése Annak, aki a semmiből teremtette a világot. És így ő, az örök főpap, amikor tulajdon vérével belép az örök szentélybe, visszaadja a Teremtőnek és Atyának az egész megváltott teremtést. Az Egyház papi szolgálata által teszi ezt a legszentebb Szentháromság dicsőségére. Valójában ez a hit misztériuma, mely az Eucharisztiában valósul meg: az Isten keze által teremtett világ Krisztustól megváltottan visszatér Hozzá.”[57]

A végső ünneplés

Az Eucharisztia őskeresztény felfogásának egyik központi eleme volt, hogy a hallhatatlanság kenyerének tartották. Jézus ígérete szerint aki az ő testével, a mennyei kenyérrel táplálkozik, az nem hal meg (vö. Jn 6,50), hanem az örök élet vár rá, ami már most elkezdődött: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,54). Az első évszázadok keresztényeiben nagyon hangsúlyos volt az örök életre való felkészülés dimenziója. Az Eucharisztiát mint a halál elleni orvosságot látták. Antióchiai Szent Ignác, a II. század elején vértanúhalált halt püspök szépen fejezi ki ezt a meggyőződést: az Eucharisztia „a halhatatlanság orvossága, ellenméreg, hogy meg ne haljunk, hanem mindig éljünk Jézus Krisztusban.”[58]

Az örök élet dimenziója a mai eucharisztikus hitünknek is fontos része. Minden szentmisében imádkozunk (például euchariszikus ima), hogy részesedjünk az örök életben. Az áldozás utáni könyörgésnek is gyakran az örökkévalóság a perspektívája, például azt kérjük, hogy „a kitartó hűség örök jutalmát elnyerjük”.  

Minden egyes szentmise már elővételezése annak a végső ünneplésnek, ami a mennyben vár ránk. Már most „csatlakozunk az égi liturgiához és elővételezzük az örök életet, amikor Isten lesz mindenben.”[59] Arra az ünnepre várunk, amikor majd Isten végleg egybegyűjti szétszórt gyermekeit, amikor együtt veszünk részt a Bárány menyegzőjén a szentek társaságában. Minden igazi boldogság és öröm, amit ebben a világban már megtapasztaltunk, valamiképp jelzi, hogy milyen lesz az a boldogság, amelyet Isten nekünk akar ajándékozni.[60]

Szentháromságos élet

Isten Szeretet. Isten Élet. Az örömhír, ahogy a Katekizmus mondja: „Az egész isteni üdvrend végső célja az, hogy a teremtmények belépjenek a boldog Háromság tökéletes egységébe.”[61] A szentháromságos életbe már itt és most beléphetünk a hit, a keresztség és az Eucharisztia által. Ennek az isteni életnek vagyunk részesei akkor is, amikor szeretünk, amikor aktívak vagyunk testvéreink szolgálatában, amikor életre szólóan elköteleződünk, és amikor a hétköznapi életünk legkisebb tettében vagy imájában a szeretetet éljük. Kereszténynek lenni végső soron ezt az isteni életet jelenti, Krisztus hordozóvá válni.

[1] Ratzinger, Mustármag 80.

[2] I. m.

[3] Idézi Ratzinger, Mustármag 74.

[4] Idézi Boldog VI Pál pápa, Eucharisztia, 85.

[5] Idézi I. m. 102.

[6] http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-az-oltariszentseg-atalakit-minket-hogy-az-urert-es-testvereinkert-eljunk

[7] Dörnyei, Szentmiseáldozat és Oltáriszentség, 169.

[8] Vö. Bartók Tibor SJ kiadatlan kézirata, forrása: Origene, Gregorio di Nissa, Sul Cantico dei cantici, (szerk.) V. Limone e C. Moreschini, Bompiani, Milano 2016, 1007–1009.

[9] SC 11.

[10] KEK 1381.

[11] Vö. Biblikus Teológiai Szótár, Hit, 496–508.

[12] Vö. SC 6.

[13] DV 2, idézi a KEK 142 is.

[14] KEK 143.

[15] Vö. i. m. 156–159.

[16] Vö. Antióchiai Szent Ignác levele az Efezusiakhoz, 20,2. in Vanyó László (szerk), Apostoli atyák, SZIT, Budapest, 1988, vö. még B. McGinn, J. Meyendorff, J. Leclercoq, Christian Spirituality: Origins to the Twelth Century, Crossroad, New York 1985, 29.

[17] Vö. http://www.jesuit.org.sg/html/companions/saints.martys/january/sales.and.saultemouche.html?utm_source=newsletter_138&utm_medium=email&utm_campaign=jcep-january-2019

[18] Vö. https://www.magyarkurir.hu/nezopont/karacsitol-szombathelyig-kondul-harang-el-hit-ebred-hivatas

[19] A döntéshozatal, elköteleződés, hivatásválasztás és megélés témájának nagyszerű kifejtése: Papp Miklós, A jó és a rossz között, az életvezetés Etikája, Lazi, Szeged, 2016.

[20] SC 27.

[21] SC 29.

[22] Vö. KEK 1548.

[23] PO 2.

[24] PO 13.

[25] SC 24.

[26] Vö. II. János Pál pápa, Vita Consecrata, SZIT, Budapest, 1996, 95.

[27] I. m.

[28] https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-szentmise-nem-mellettunk-ulovel-valo-cseveges-ideje

[29] SC 66.

[30] Vö. EE 25.

[31] Vö. Hans Urs von Balthasar, Elucidations, 122–124.

[32] https://www.iec2020.hu/hu/ador

[33] Varga László, A Szentségimádás, Szent Imre Öröksége Ifjúsági és Szociális Alapítvány, Kaposvár, 2004. http://tar.eucharisztikuskongresszus.com/Eucharisztikus_papi_rekollekcio_szoveg/Varga_Laszlo.pdf

[34] Ratzinger, Mustármag, 83.

[35] SC 66.

[36] Boldog VI. Pál pápa, Eucharisztia, 10.

[37] François Roustang, Jésuites de la Nouvelle-France, An Autobiography of martyrdom: spiritual writings of the Jesuits in New France, Herder, St Louis, 1964, 300, fordítás K. Z.

[38] A néhai jezsuita generális Assisiben a Szent Ferenc Bazilikában 1979 szeptemberében az Eucharisztikus Ifjúsági Mozgalom 1400 fiatal tagja előtt az Oltáriszentségről elmélkedett: https://jezsuita.hu/pedro-arrupe-eucharisztia-es-az-ifjusag/

[39] Idézi EG 23.

[40] VI. Pál pápa, Evangelii Nuntiandi, 14, in A II. Vatikáni Zsinat tanítása. A zsinati döntések magyarázata és okmányai.

[41] EG 9.

[42] EG 14.

[43] Vö. Formula Instituti, 1. in Rendalkotmány.

[44] Krisztus király hívása (Lgy 91–99) és a Két zászló (Lgy 136–147).

[45] Lgy 146.

[46] Lgy 96.

[47] Lgy 147.

[48] Vö. Rendalkotmány 540.

[49] Vö. Rendalkotmány, 84.

[50] Kiváló tanulmány az Istennel való együttműködésről: Richard J. Baumann, SJ, „Our Jesuit Constitutions: Cooperation as Union”, Studies in the Spirituality of Jesuits, 49/4, 2017.

[51] Lgy 91.

[52] EE20.

[53]  A Jézus Társasága XXXII. Általános Rendgyűlésének Határozatai, 1974. december 2- 1975. március 7, 4. határozat, 42.

[54] SC 11.

[55] Idézi Szabó Ferenc SJ, Világító emberek – Időszerű művek, 261–262.

[56] Vö. a Laudato si’ 83 hivatkozásai

[57] EE8.

[58] Idézi KEK 1405.

[59] KEK 1326.

[60] Vö. továbbá SC 31–32.

[61] KEK 260.