Henri de Lubac Meditatione sulla Chiesa című könyvében[1] az Eucharisztiáról szóló fejezet címe: Az Egyház szíve. Az Eucharisztia mint az Egyház szíve nagyon gazdag szimbólum. Emberi testünkben a szív valóságba sok tekintetben hasonlít ahhoz, amit az Eucharisztia jelent az Egyház életében. A Világ szíve[2] című művében Hans Urs von Balthasar Isten üdvözítő tevékenységét az emberi test vérkeringésének példáján szemlélteti. A világ szíve Krisztus, aki mint a testben a vérkeringést működtető szív, a szeretetet áramoltatja tagjaiban.
Ha a testi szív példáját tekintjük, ha megszűnik dobogni, akkor összeomlik a keringés, elveszítjük az eszméletünket, leállnak az izmok, elcsendesül a légzés. Négy percen belül visszafordíthatatlan folyamatok kezdődnek el. A vér által szállított oxigén és táplálékok nélkül a sejtek élete is kezd leállni a test minden részében. Szív nélkül nincs élet. A szív a test motorja. Szívünk hatalmas munkát végez, többet, mint bármely más izmunk. Egy hosszabb emberi élet folyamán közel hárommilliárdszor húzódik össze és pumpálja a vért a közel százezer kilométer hosszú érhálózatunkba, amely egybefűzve két és félszer körbeérné a földet. A szív juttatja el a sejtek életét tápláló vért a test legtávolabbi részébe is. Nemcsak táplál, hanem tisztít is, hiszen a keringés által elszállítja a sejtektől a salakanyagot. A szív a test minden részéből összegyűjti az elfáradt vért, majd elküldi oda, ahol felfrissülhet (tüdő), majd újból elindítja a távoli testrészekhez, hogy elvigye az életet.
A szív több tekintetben szimbóluma tud lenni annak, hogy mit is jelent az Eucharisztia az Egyház életében. Szív nélkül nincs élet. Lelki értelemben is igaz ez: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn 6,53). Ha nincs Eucharisztia, akkor fokozatosan kiüresedik az Egyház, elveszíti vitalitását.
Ellenvetésképp felmerülhet, hogy például a pünkösdista jellegű szabadkeresztény közösségekben általában nem ünneplik a kenyértörést, mégis elég életerősnek látszanak, emberek ezrei töltik meg a dicsőítő alkalmakon a sportcsarnokokat, míg nálunk vannak olyan helyek, ahol rendszeres mise ugyan van, mégis haldoklik a közösség. Az is tapasztalatunk ugyanakkor, hogy ahol már szentmise sincs, ott általában végképp leépül a közösség. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy az Eucharisztia titkát a maga teljességében és dinamikájában lássuk (ld. Az Eucharisztia dinamikája fejezet). Nem elég csak az a mechanikus szemlélet, ami jogi kategóriákban gondolkodva kizárólag a mise érvényességére összpontosít. Az Eucharisztia valósága sokkal több ennél. Alapvetően megköveteli az élő hitet és a tevékeny együttműködést akár a közösségépítés, akár az evangelizáció, akár a szeretetszolgálat terén. De azért a feltámadt Krisztus titokzatos jelenléte megtalálható ott is, ahol nem őrizték meg az eucharisztikus hit teljes gazdagságát. Igaz, hogy egyes kisegyházakban nincs eucharisztikus lakoma, de van közös imádság, lelkes dicsőítés, és mindenekelőtt Isten igéjének meggyőződéses hirdetése, ami a mi Eucharisztiánknak is szerves része. Az eucharisztikus test ugyan hiányzik, mégis jelen van az Ige. Igen, ez sokkal szegényebb, ugyanakkor azt látjuk, hogy sokan ebből a kevesebből többet profitálnak, gyakran nagyobb hittel fogadják be, mint mi azt a teljességet, amit a szentmise ünneplése jelent (persze meg kell jegyezni, hogy ezek a mennyiségi jellegű kifejezések mennyire nem megfelelőek a kegyelemi valóság leírására). A Feltámadt Úr él és tevékeny, a katolikus egyház keretein kívül is. Jelenléte, amit mi a hit által a szentségekben megtapasztalunk, még ott is termékeny, ahol töredékes formában ünneplik, és az isteni élet közvetítője tud lenni mindazokban, akik Jézus életére és művére emlékeznek, és benne mint élő Úrban hisznek.
Katolikus tapasztalat viszont, hogy ahol élő hittel ünneplik az Eucharisztiát, ott előbb-utóbb közösség születik. Gyakran előfordul, hogy valahol nagyon szekularizált környezetben elkezdenek misézni, imádkozni az Oltáriszentség előtt, hirdetik az evangéliumot, felvállalják az Eucharisztiából fakadó küldetést, és ott kivirul az Egyház.
Otthonunk
A szív összegyűjt, a test minden részéből magához vonzza a vért. A szív ilyen értelemben otthon. Az ember életében nagyon fontos az otthon tapasztalata.[3] A hely, ahol felnőttünk, a jól ismert emberek közössége, családunk, barátaink. Éltető közeg, ahol ismernek, elfogadnak és szeretnek. A felnőtt ember emlékeiben is ott él a gyermekkor védettségének képe. Szívesen időzünk el a régi helyeken, emlékezve a lakás, a ház, a környék részleteire, ami egykor az otthonunk volt. Felidézzük kedves nagyszüleink arcát, akik már rég nem élnek. Felnőttként is szükségünk van otthonra, ahol letehetjük a terheinket, és ahol elfogadnak a gyengeségeinkkel együtt is. Otthon, ahol minden ismerős, ahol minden kéznél van, ahol szabadok vagyunk, és ahol biztonságban vagyunk. Korunk egyik nagy kihívása az otthon hiánya. A sok külső változás, de főleg a legszorosabb kapcsolatok törékenysége miatt sok gyermek számára hiányzik az otthon alaptapasztalata. Otthonélmény nélkül pedig sérült az ember, kötődési, kapcsolatépítési nehézségei lesznek. Az otthon nélküli felnőtt embert pedig felőrli a folytonos stressz. Az otthon hiánya beteggé teszi az embert.
Hol van Jézus és tanítványainak otthona? A családi körből kilépve Jézus bár folyamatos mozgásban volt, nem volt állandó fészke ahol lehajthatta volna a fejét (vö. Mt 8,20), mégis otthonra talált a tanítványai és barátai körében: „Végighordozva tekintetét a körülötte ülőkön, így szólt: »Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.” (Mk 3,31). Mélyebb szinten Jézus otthona az Atya. Az Atyától jött és hozzá tér vissza. Aktivitása közepette az Atyánál talál megnyugvást. Jézus tanítványai pedig elhagyták otthonukat, és Jézus mellett találtak új otthonra. Az utolsó vacsorán a Mester keblére hajoló János apostol szimbóluma ennek az otthonra találásnak (vö. Jn 21,20). Jézushoz mennek, Jézus küldi őket, majd visszatérnek a Mesterhez. Jézus az otthonuk. A feltámadás után pedig a kenyértörésben és a közösségben élhetik meg az otthontapasztalatot.
A szentmise számunkra is otthon tud lenni. A templom az atyai ház, ahová visszatérhetünk. A szentmise liturgiájának viszonylagos állandósága pedig már pszichikai értelemben is az otthonosság érzetét adja. Az, ami olykor úgy tűnik, monoton, unalmas, „már ismerjük”, amit fiatalok számára olykor érdekesebbé igyekszünk tenni, mégis éppen a kiszámíthatósága miatt különös orvosság a mai zaklatott, információözönben fuldokló világunkban. Csak mentálhigiénés szempontból is a szentmise otthonossága gyógyító erővel bír számunkra. Ahogy Mustó Péter írja: „Akik mindennap járnak szentmisére, és csendben imádkozva megtalálják lelkük békéjét a napi munkához, amellett tesznek hitet, hogy szükségük van erre a napi csendes fél órára, ami állandóságot, stabilitást jelent számukra.”[4]
A pszichikai dimenzión túl a hit valósága még teljesebb értelemben teszi lehetővé, hogy otthonra találjunk. A szentmisében az a Feltámadt Úr van jelen, szól hozzánk, adja önmagát, aki már születésünk előtt szeretett bennünket, aki végig mellettünk volt életünk minden percében, aki elfogad minket, feltétlen irgalmas szeretettel van irántunk. Ő van itt, aki mindig hazavár. Ő újra és újra hív: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket” (Mt 11, 28). Az ő szelíd és alázatos szívén megnyugodhatunk. Ott van benne a szülő felelőssége, a barát bensőségessége és a szerelmes szenvedélye. Az Ő szeretetében valóban otthonra találunk. Az ő szeretete felüdít. A mi nyugtalan szívünk csak Benne talál nyugalomra (vö. Szent Ágoston).
Az Eucharisztia mint otthon valóságát legintenzívebben talán akkor tapasztaltam meg, amikor Indiában voltam fél évig, jezsuita képzésem utolsó állomásaként az ún. harmadik probációban. Számomra sokkhatású volt a megérkezés. Már az rémisztő volt, amikor Mumbaiban átszálltam a Goába vivő gépre, és hajnalban a nemzetközi repülőtér várójában ücsörögve egy szép kövér patkány sétálgatott mellettem. „Te jó ég, mi vár engem itt, ha már egy ilyen helyen is patkányok mászkálnak!” aggodalmaskodtam. Goába megérkezve aztán taxi vitt a jezsuiták lelkigyakorlatos házába, ahol a képzésünk volt. Útközben teheneket kerülgettünk az úton, mindenütt szeméthegyek éktelenkedtek, melyekből kóbor kutyák falatoztak, hol pedig egy malaccsorda tűnt fel. Nagyon meg voltam rettenve ebben az egészen más világban. Halálfélelem tört rám: „Hogy fogom túlélni ezt? Milyen fertőzéseket lehet összeszedni ilyen higiénikus viszonyok között?” Megérkezésem után fáradtan és félelmektől szorongva rogytam le a képzési központunk kápolnájában. Csak ültem az Oltáriszentség előtt, és tompultan bámultam magam elé. Ekkor hirtelen valami békesség töltötte el a lelkemet. „Ne félj, veled vagyok!” Igen, Ő itt van, itt is itt van. Egy egészen más, számomra sok tekintetben idegen világban az Úr ugyanaz. Itt, ahol senkit nem ismerek, mégiscsak van Valaki, Akit ismerek, és Aki ismer engem. A mindennapi szentmise és az Oltáriszentség előtti ima valóban az otthonom lett. Ebből az otthonból élve lassan, de meg tudtam szeretni ezt az egészen más indiai világot.[5] Számomra nyilvánvalóan otthon a szerzetes közösségem a Jézus Társasága, de még mélyebb szinten otthonom az Eucharisztia.
Katapult
A szív munkája révén az elfáradt vér megtisztul, megszabadul salakanyagaitól, s friss oxigént és táplálékot tud vinni a test távoli tagjaihoz. Az Eucharisztiában is megtisztulunk. A szentmisének és benne különösen a szentáldozásnak bűnbocsájtó ereje van. A Jézussal való találkozás megtisztít.
A szív nemcsak vonz, hanem lök is. Nemcsak otthon, hanem katapult is. Ha a vér a szívben maradna, az a halált jelentené. A szívnek pumpálnia kell a vért az erekbe. Az Eucharisztia is nemcsak otthon, ahová visszatérünk, hanem spirituális katapult is, ami mint egy dugattyú kilök bennünket a világba. A korábbi fejezetben, az Eucharisztia dinamikájánál láthattuk, ehhez mennyire hozzátartozik a küldetés, a tevékeny keresztény élet, a világba való elindulás, e világ tudatos átalakítása. Az isteni szeretet élete folyamatos lüktetés, valódi élet.
A bevezetőben említett balthasari gondolatot folytatva, a világ szíve Krisztus, aki mint a testben a vérkeringést működtető szív, a szeretetet áramoltatja tagjaiban. A szeretet árama kering, ritmikusan távozva és visszatérve a szívbe, miközben táplálja a test tagjait. Ebbe a véráramba vagyunk mi is bekapcsolva, a szív küld bennünket a perifériára. Éppen a szívtől való távolodás által tölthetjük be a feladatunkat, épp a szívtől távolodva maradhatunk benne az áramlásában. A leggyorsabb út visszatérni a szívbe pedig az, ha követjük az áramlatot. A látszólagos távolodás, a küldetés elfogadása, a világban való feladatvállalás az útja, hogy Istenben maradjunk. Így válhatunk az isteni szeretet hordozóivá, Krisztus élő tagjaivá, akik átalakítják a világot.
Mondhatjuk, hogy ez a szív az Eucharisztia, amely egyszerre a világ szíve és az Egyház szíve. A keresztény ember, amikor az Eucharisztiában találkozik Krisztussal, vagy amikor a szentségimádásban Őt szemléli, akkor a világ mellett aktív módon elkötelezett, a megváltás művében folytonosan tevékeny Istent szemléli. Az imádságban a szeretet vérkeringésébe az egész teremtett világot bekapcsolni igyekvő Istennel vagyunk párbeszédben. Ebből fakad, hogy csak úgy lehetek igazi párbeszédben ezzel a tevékeny Istennel, ha kész vagyok követni őt, ha engedem, hogy magával ragadjon a mozgása, ha kész vagyok bekapcsolódni a művébe, szeretetének áramlásába – ez a hivatásom. Ugyanakkor ezt a hivatást csak akkor tölthetem be, ha vele szüntelen kapcsolatban, párbeszédben, engedelmességben vagyok, azaz imádkozom. Cselekvőnek lenni a szemlélődésben és szemlélődőnek lenni a cselekvésben.
[1] Henri de Lubac, Meditatione sulla Chiesa, Jaca Book, Milano, 1993, 77101.
[2] Hans Urs von Balthasar, Heart of the World, Ignatius, San Francisco, 1979, 2933, 83, 185, 212213.
[3] Az otthon fontosságáról Roger Scruton, Zöld filozófia, Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról?, Akadémia, Budapest, 2018, 220244. Mustó Péter SJ, Hári Ildikó SSND, Ahol otthon vagy, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2017, 2736.
[4] Mustó Péter, 33.
[5] Blogbejegyzésem az indiai élményekről: https://jezsuita.blog.hu/2011/02/06/megtalalni_istent_mindenben
Utolsó kommentek