Miután az előző blogbejegyzésben azt taglaltuk, milyen szerepet játszottak a nők a Jézus Társasága megerősödésében, most ugorjunk 480 évet, és nézzük meg, miben változott a jezsuita rend és a nők kapcsolata, együttműködése! A múlt tanévben itt, Rómában szemináriumot tartottam az egyetemen a témáról. Nagyon izgalmas volt az előkészület, amikor első lépésként meginterjúvoltam római tánccsoportom tagjait. A kérdés igen egyszerű volt: hogyan látják a nők szerepét az Egyházban? A kérdést szándékos tettem fel olyan embereknek, akik elidegenedtek az Egyháztól, mert így bátrabban, frappánsabban tudják megfogalmazni véleményüket. Nem az objektív igazságtartalom érdekelt, hanem a benyomásuk és az érzéseik. Válaszaikat három csoportba rendszereztem:

1. Az egyházi struktúra túlságosan férfias. Többen említették a nők pappá szentelésének hiányát. Monica így fogalmazott: „A férfiban a nővel szemben van egy ősi, ösztönös félelem, hiszen a nő szül, így ő él nagyobb harmóniában a földdel, az éggel és az élettel. Sokkal könnyebb a nőt ezért kizárni, boszorkánynak, kísértésnek és szent méhnek titulálni”. Angela szerint az egyház az erős és felelős férfi imidzsét támogatja, miközben az engedelmes asszony a gyermekeket, a szülőket gondozza, és a családról meg a háztartásról gondoskodik. Claudia volt az egyetlen, aki elismerően nyilatkozott: a plébánián megtalálta a helyét, és úgy érzi, anyasága kiegészítő érték, ami segít a gyerekeket, családokat, migránsokat befogadni az Egyházba.
2. A ma is követhető női szentek hiánya. Valeria szerint Kalkuttai Szent Terézen kívül nehéz olyan nőt találni, akivel a mai lányok, asszonyok szívesen azonosulnának. Teréz anya gyöngédségében forradalmi szeretetet volt képes gyakorolni, és a társadalomban fontos szerepet töltött be, ami erőtől és reménytől sugárzott. Több válaszadónak nehézséget okoz, hogy sok női szent mártírként és áldozatként végezte, azt sugallva, hogy a szentté váláshoz mindenképpen sok igazságtalanságot kell elviselni.
3. A nők képzése az Egyházban. Többen nem értenek egyet azzal, hogy egyes női szerzetesi kongregációk papokat és férfi szerzeteseket kiszolgálására működnek. Elisa szerint olykor a szerzetesnők elégtelen képzést kapnak, és mintha az Egyház a gyermeki gondolkodásmódot támogatná, gátolva a függetlenségüket és személyes érésüket – fenntartva ezáltal kihasználásukat.

Kemény kritikák ezek. Nem akarok azonban állást foglalni. Egyetlen célom az volt, hogy meghallgassam őket. Többen úgy érzik, a férfiak nem értékelik a jelenlétüket és a hozzájárulásukat. Elsőre talán úgy tűnik, ezek a vélemények egyoldalúak, és joggal merülhet fel, hogy olyan nők véleményét közlöm, akik kívülről látnak minket, és nem ismerik a valós helyzetet. Ám a racionalizálás és a szokásos védekezési mechanizmusaink helyett teret adhatunk a kételyeinknek és a kérdéseinknek. Nőként hogyan élem meg a szerepemet az Egyházban? Férfiként hogyan tudom befogadni a női jelenlétet? Hogyan értékelem őket és ezt hogyan fejezem ki? Nőként melyik szenttel tudok azonosulni leginkább? Ha nincs olyan szent, akkor mi akadályoz ebben? Hogyan szembesülök azokkal a helyzetekkel, amikor nőkkel visszaélnek: szexuálisan, a hatalom által vagy lelkiismereti téren? Mit kezdek a haragommal, a kétségbeesésemmel és a kiábrándultságommal?

Valljuk be, nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni. Főleg úgy, hogy azt érezhetjük, olyan képet akarok festeni, mely szerint a nők el vannak nyomva, és nem mutatom be a számtalan jó tapasztalatot, amikor a női princípium egészségesen kibontakozhat, és a nemek közti különbözőség nincs kihegyezve, hanem szépen illeszkednek egymáshoz. Valamelyik ignáci lelkiségű női kongregáció rendfőnöke egy római kerekasztal-beszélgetésen a következőket mondta: szerinte annyi felesleges energiát pazarolunk a nők pappá szentelésének kérdésére, amikor az csak egy tünet, és sokkal fontosabb lenne a gyökérproblémákat kezelni és gyógyítani. Mintha le kellene ragadnunk a szentelésnél, eltervelve a figyelmet a lényegi pontokról. Sokkal fontosabb volna olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyek elősegítenék, hogy a nők otthonra találjanak az Egyházban, és érzékenységükkel, talentumaikkal, különbözőségükkel hozzájárulhassanak az Egyház gazdagságához. Teljes mértékben egyet értek vele.

A sajátos női látásmód

Hogyan állunk mi, jezsuiták ezzel a kérdéssel? Rendelkezünk olyan eljárásmóddal, gyakorlattal, ami modellként szolgálhat? Nem egy tökéletes modellről beszélek, hanem útról, amin már elkezdtünk járni, és ahova másokat meghívhatnánk. Szemináriumi előadásom elkészítéséhez egy szingapúri hölgyet is meginterjúvoltam, aki a jezsuitáknál dolgozik: „A helyzet nagyon különbözik a világ különféle tájain. Egyes országokban, mint Ausztrália és a Fülöp-szigetek, azt látom, természetes, hogy nők jezsuitákkal dolgoznak együtt, a jezsuita intézményekben betöltött vezetői pozíciókat is beleértve, vagy hogy a formációban segítenek. Más országokban ez kevésbé jellemző”. A kultúra valóban jelentős szerepet játszik mindebben. Bangladesben, ahol a muszlim nők nem imádkozhatnak együtt a férfiakkal, és a hinduk részéről is hátrányos megkülönböztetést szenvednek el, a katolikus egyházban megélt be- és elfogadás pozitív tapasztalatot jelent sok nő számára.

Gemma Simmonds CJ angol szerzetesnő, akinek részt vettem az egyik workshopján, a következőket mondta: „Erősen hiszem, hogy létezik női perspektíva. Szent Ignác fel tudta ismerni a nők kapacitását, akárcsak a férfiakét, hogy mély és meghitt kapcsolatot tudnak kialakítani Istennel. A nők ezen elismerése – ahogy Istent megismerik, megszeretik és szolgálják – Ignác számára fontos volt egy olyan korban, amelyben a nők hangját és perspektíváját elnyomták”.

Valóban létezik női látásmód. Olyan szép lenne, ha egyre inkább megtanulnánk tisztelni, integrálni és támogatni. Nemcsak megengedni, hanem bátorítani és köszönetet mondani érte. Nemcsak elviselni, hanem kifejezni, hogy a Jóisten azért teremtett minket ilyen sokszínűnek, kreatívnak, hogy különféle adományainkkal szolgáljunk, és ne fenyegetőleg éljük meg egymás különbözőségét.

A meghallgatás erénye

Az elmúlt 25 évben a jezsuita rend dokumentumai fontos előrehaladásról tesznek tanúbizonyságot. Talán az első mérföldkő a 34. Általános Rendgyűlés 14. dekrétuma a nők egyházban és társadalomban betöltött szerepéről. A szöveg kiemeli: „A jezsuiták tudják, hogy hitünk és szolgálataink előrehaladása csorbát szenvedne a nők odaadása, nagylelkűsége és öröme nélkül, amellyel iskoláinkban, plébániáinkon és más területeken együtt dolgoznak velünk… Kifejezzük, hogy értékeljük a nők nagylelkű hozzájárulását, és reméljük, hogy a szolgálatainkban való kölcsönösség folytatódni és gyümölcsözni fog”. A dekrétum meghívja „az összes jezsuitát, hogy figyelmesen és bátran hallgassák meg a nők tapasztalatát. Sok nő úgy érzi, hogy a férfiak egyszerűen nem hallgatják meg őket. A meghallgatást semmi sem helyettesítheti. Bármi másnál fontosabb, és ez az, ami igazi változást eredményezhet. Amíg nem hallgatjuk meg őket, addig bármely lépés, amit ezen a területen teszünk, akármennyire jó szándékú legyen is, el fogja kerülni a nők valódi gondjait, s csak a lekezelést, illetve a férfidominanciát fogja erősíteni.  A meghallgatás – a partnerség és az egyenlőség szellemében – a legpraktikusabb válasz, amit adhatunk; és a kölcsönös partneri viszony alapja, ami képes megreformálni az igazságtalan struktúrákat”.

A tanácskozás után az egymást követő általános rendfőnökök több levelet is írtak a világiakkal, férfiakkal és nőkkel való együttműködés fontosságáról. Ebből csak egyet idézek, amit Adolfo Nicolas SJ akkori generális írt Afrika és Madagaszkár elöljáróinak 2016-ban: „Fontos különbséget tennünk a tolerancia, együttlétezés – amit az állatkertben látunk – és az igazi közösség interakciója („true inter-action of companionship”) között, amit az erdőben tapasztalunk. Az állatkert olyan hely, ahol sokféle állat él egymástól elválasztott ketrecekben, emiatt nem hatnak egymásra. Az effajta különbözőség csak együttélést („co-habitation”) jelent. Az erdő viszont vibráló példát kínál: az eleven sokszínűség, sokféleség interakcióját, egymásra hatását. Az a hely, ahol különböző organikus életek hatnak egymásra, regenerálják, keresztezik egymást, és együtt virágoznak. Ahogy Szent Pál gazdag metaforájában szerepel: közös missziónkban sok ajándék, identitás, kultúra, vallás és világi hagyomány van, de csak egy test”. Nicolas kiemeli a lelki beszélgetés fontosságát, amikor őszintén és hitelesen szólhatunk kölcsönös küldetésünkről. Ezekben a beszélgetésekben Isten mindig aktívan jelen van, és a maga teljes mélységében megtalálható.

Végezetül egy szót emelek ki: a meghallgatást. Azt a folyamatot, amelyben mindkét fél önmaga lehet, és őszintén, hitelesen feltárhatják gondolataikat, érzéseiket, vágyaikat anélkül, hogy a másikat támadni akarnák, vagy bármelyik fél úgy érezné, valamit védenie kellene. Olyan meghallgatásra gondolok, aminek során nem keresünk rögtön megoldásokat, hanem képesek vagyunk elköteleződni a közös megkülönböztetés, tervezés, álmodozás és megvalósítás mellett. Meghallgatásra, ami képes felfedezni a jót, az értéket a másikban, és a hiányosságok helyett arra összpontosít, ami gazdagítani tud, és amely által a másik úgy érzi, valamit hozzáadhat a világ alkotásához. Hallgatásra, amely mer visszakérdezni, ha nem ért valamit, ahelyett, hogy magában elítélné a másikat, és ami a hallottakat a másik javára értelmezi. Olyan hallgatásra, ami kész inkább hallgatni, mint szólni. Amelyben fel tudom tárni a sebezhetőségemet, törékenységemet, és elsősorban önmagamat tanulom meg cenzúrázatlanul, mélyen és őszintén hallgatni. Olyan hallgatásra, ami kivár, a beszélgetésből kihallja Isten suttogását, és egyre inkább rá tud hangolódni.

Próbáltál ma így hallgatni?