Mi jut eszünkbe, amikor azt a szót halljuk, hogy imádság? Talán a reggeli vagy az esti ima, esetleg gyermekkorunktól ismert imaformák, vagy talán a nehéz helyzetekben szívünkből spontán módon feltörő kérő imádságaink, esetleg a rózsafüzér vagy a zsolozsma? Lehet, hogy életünk része a napi elcsendesedés a szentírással, esetleg a Jézus ima? De vajon, hol van az Eucharisztia az imádságaink között? A II. Vatikáni Zsinat szerint az Eucharisztia "az egész keresztény élet forrása és csúcsa."[1] Tehát a szentmise az imaéletünknek is forrása és csúcsa hivatott lenni. Ezért mondja Ferenc pápa is, hogy „a szentmise imádság, sőt a voltaképpeni imádság, a legkiválóbb, a legmagasztosabb, ugyanakkor a „legkonkrétabb” imádság, ugyanis szeretettalálkozás Istennel igéjén, valamint Jézus testén és vérén keresztül. Találkozás az Úrral.”[2]
Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya Mócsy Imre SJ Nyitott szívvel című könyve volt. E könyv segítségével tanultam komolyabban imádkozni azokban a hónapokban, amikor igent mondtam a papi hivatásra. Imre atya ígéretes biblikus professzornak indult Rómában, de hazahívták és a kommunizmus derékba törte akadémiai karrierjét. Megjárta a börtönt, jezsuitaként csak MÁV raktárosi munkát végezhetett mégis titokban sokaknak adott lelkigyakorlatokat. Lelkigyakorlatos impulzusainak összefoglalása ez a könyv. Imre atya kiváló gyakorlati tanácsokat adott az imádsághoz.[3] Az Ignáci lelkigyakorlatos könyvből inspirálódva nagy hangsúlyt helyezett az ima távolabbi előkészületeire (pl. csend és a magány szeretete) és közelebbi előkészületére (elmélkedési pontok előkészítése előző nap, hely és idő meghatározása stb.) és az imára visszatekintésre. Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvéből és Imre atya magyarázataiból merítve most néhány imagyakorlatot szeretnék javasolni, ami segíthet bennünket abban, hogy a szentmise mind jobban imádsággá váljon számunkra.
Távoli előkészület
Az ignáci szemléletben az ima már jóval korábban elkezdődik, mint amikor elmondjuk az imádság első mondatait. Van egy távolabbi felkészülés, ami előkészíti az imádságot. Ahhoz, hogy a szentmise egyre jobban azt a helyet öltse be az életünkben, amit Isten szeretne, alapvetően két, egymást segítő utat kell bejárnunk, az értelem és a hit útját.
Általában amikor jobban megértünk valamit, akkor elkezdjük azt jobban értékelni és megszeretjük. Elevenen él még az emlékezetemben, hogy kisgyerekkoromban milyen unalmasnak találtam a filmeket. Egyszobás lakásban laktunk, úgyhogy már kiskoromtól a szüleimmel együtt néztem a TV-t. Csak az kötött le, amikor megjelentek a lovak, vagy más állatok. Amikor a „bácsik nénik” csak úgy beszélgettek, na abból nem értettem szinte semmit. Ilyenkor gyorsan elaludtam. Még emlékszem, ahogy néhány év alatt aztán fokozatosan megnyílt számomra a világ és elkezdtem érteni filmeket. A megértéssel izgalmassá vált az a valóság, amit korábban végtelenül untam. Valami hasonló utat jártam be a szentmisével is. Gyerekkoromban azt a pillanatot vártam, amikor a pap majd azt mondja, hogy „a szentmise véget ért menjetek békével”, ma viszont ugyanaz a szertartás az életem középpontjává vált. Ha jobban megismerjük a szentmise értelmét, benső gazdagságát, akkor megszeretjük és otthonunkká válik. Nagyon sok eszköze van ennek a megismerésnek, számos könyv jelent meg, amely magyarázza a szentmisét,[4] újabban videó blog is, amely részletesen bemutatja a szentmise részeinek értelmét.[5]
A megismerés útja fokozatosan a hit útjává is válhat. Az olvasmányaink, előadások vagy prédikációk hallgatása, vagy személyes tanúságtételek táplálhatják bennünk a hitet. Bizonyára megfigyeltük már, hogy vannak emberek, akikkel találkozva, őket hallgatva, vagy írásaikat olvasva valahogy azt érezzük, hogy megerősödik a hitünk. Ahogy Szent Pál is mondja, a hit hallásból származik (vö. Róm 10,17), a hallás pedig Krisztus igéjéből. Mindezek hatások ugyanis a valamilyen formában igehirdetést jelentenek. Ha saját életemre visszagondolok, hálával emlékezem azokra a papokra, akik úgy miséztek, hogy gesztusaik, szavaik erősítették a hitet bennem. Van, amikor egyszerűen érzed, hogy ez a pap hisz, az arcán és egész lényén tükröződik, hogy Krisztus jelen van, és ez a hit ragadós. Sokat köszönhetek barátaimnak is. 24 éves koromban azért kezdtem naponta misére járni, mert egy barátom megosztotta velem, hogy neki milyen sokat jelent a mindennapi szentmise. Hatalmas inspirációs forrás számomra a 20 évszázad katolikus teológiai hagyománya is. A lelkiségi és teológiai klasszikusokat olvasva erősödik az eucharisztikus hitünk is. A keleti Egyház forrásai is nagyon gazdagítóak tudnak lenni.[6]
A hitben ugyanakkor ott van a mi személyes döntésünk is. Kérhetjük és valóban újra és újra kérni kell a hitet, ahogy az apostolok is tették, amikor így szóltak Jézushoz: „növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Ez a hit az ami jó értelemben relativizálni tudja a pap vagy a közösség szerepét is. Van ugyanis, amikor könnyű misére menni, mert szépen misézik a pap, tartalmas a prédikáció, ott vannak a barátaink, szép a zene, de vannak helyzetek, amikor a plébánosunk, vagy a helyi közösség komoly kihívást jelent számunkra. Mégis elmenni a szentmisére azzal a hittel, hogy az Úr miatt megyünk, Ő lesz jelen, Ő számít ránk – ez új látásmódot, mély hitet igényel, ami többet lát, mint a felszín, és a törékeny külső mögött is felfedezi Krisztus és az Ő Egyházának misztériumát. Nagyon sok múlik a mi hozzáállásunkon. Kritizálhatunk, elégedetlenkedhetünk – olykor teljes joggal – mégis ha a lelki szegénység Istent kereső, mentalitásával vagyunk jelen, akkor minden a javunkra válik, és komoly lelki kincseket találhatunk ott is, ahol látszólag csak sivatag van.
A távoli előkészületnél kell megemlítenünk a csend szeretetét is. A csend teszi lehetővé, hogy észrevegyük Isten jelenlétét és meghalljuk az ő halk szavát. Isten szereti a szabadságot és nem karja magát ránk erőltetni. Nem üvölt a fülünkbe, nem kényszerít semmire, hanem szelíden és halkan szól. Szabad döntésünkre van szükség, hogy odafigyeljünk rá. El kell csendesednünk, hogy meghalljuk. Ennek vannak életmódbeli következményei. Ha lelki emberek akarunk lenni, akkor védekeznünk kell a folytonos zajjal szemben.[7] Ha az életünk állandó pörgés, 0-24 online jelenlét, ha sosem tudjuk kikapcsolni a telefonunkat, ha a netfüggőségben élünk, akkor aligha fog sikerülni a szentmisén figyelemmel lennünk Isten érkezésére, mert másra sem tudunk igazán figyelni az életünkben. A modern technológia áldásait okosan felhasználva ki kell alakítanunk egy olyan kultúrát, ahol újra helye van az egészséges magánynak, a jótékony csendnek. Ha komoly lelki életet akarunk élni, akkor az életmódváltásra hív. Egyébként már csak mentálhigiénés szempontból is szükségünk van a nyugalomra, az agyunk ugyanis nincs felkészülve erre az információ dömpingre, amiben általában élünk. Ha nem akarunk mentálisan szétesni, akkor be kell vezetnünk az elcsendesedés gyakorlatait. A csend gyógyító tud lenni.
Lectio Divina
A vasárnapi szentmisére való előkészületnek nagyon jó gyakorlata a Lectio Divina, a szentírás olvasás ősi módszere. A Lectio Divina gyakorlatát nagyon ajánlják a legutóbbi pápák, különösen XVI: Benedek,[8] aki így látja az Eucharisztia és a Lectio Divina kapcsolatát: „A Szentírás imádságos olvasásának kiváltságos helye a liturgia, különösen is az Eucharisztia, a szentmise, amelyben Krisztus testét és vérét ünnepelve a szentségben maga a Szó jelenik meg közöttünk. Bizonyos értelemben az imádságos olvasást, akár személyes, akár közösségi, mindig az eucharisztikus ünnepléssel kapcsolatban kell végezni. Ahogyan a Szentségimádás előkészíti, kíséri és követi a szentmisét, úgy a személyes és közösségi olvasás előkészíti, kíséri és elmélyíti mindazt, amit az Egyház a Szó hirdetésével a liturgikus környezetben ünnepel.”[9]
A Lectio Divina újra felfedezésében és népszerűsítésében nagyon fontos szerepet játszott Milánó egykori érseke, a jezsuita Carlo Maria Martini bíboros, aki két évtizeden át vezette ezeket a közösségi szentírási imákat sok száz fiatal részvételével a milánói dómban. Martini meggyőződése volt, hogy
„a bibliaolvasásnak ez a gyakorlata mindnyájunkat ahhoz az Igéhez vezet, akiben ismét megtaláljuk egységünket, és aki megrendíti szívünket, miként azét a két tanítványét, akik Emmauszba tartva útközben Jézus szavait hallgatták: »Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?« (Lk 24,32). Ettől a belső tűztől, amelyet az Ige lángra lobbant bennünk, várom én az Egyház megújulását, túl azon a mértéken, amit viták és tárgyalások létre tudnak hozni. Ezért azt kívánjuk magunknak, hogy a II. Vatikáni Zsinatnak a Dei Verbum -ban lelkipásztori módszerre tett javaslata terjedjen el valamennyi keresztény közösségben és az összes hívők körében: legyen ez a módszer – az Írásból kiindulva elmélkedni és imádkozni – minden keresztény férfi és nő mindennapi gyakorlatává, azért is, mivel ez hatásos ellenszere társadalmunk gyakorlati ateizmusának”[10]
Martini bíboros példája is ösztönzött bennünket, amikor 2013 ádventjében elkezdtük a keddi imaestünket a Párbeszéd Házában, Lectio 8 néven. Azóta a helyszín és a név változott (2018 szeptemberétől a Jézus Szíve templomban imádkozunk, az alkalomnak Sodrás imaest, majd 2017-ben Inigo imaest lett e neve), de a tartalom azonos. A hagyományos Lectio Divina és a szent Ignác-i imamódok kombinációjából kinőtt „Inigo imaest”[11] középpontjában mindig a következő vasárnapi evangélium átimádkozása áll. A bevezető ének, és a lecsendesítő gyakorlatok után, kétszer olvassuk fel az evangéliumot, amit biblikus magyarázat követ, majd pedig vezetett evangéliumi szemlélődés, vagy a hónap első keddjein csendes szentségimádás következik. Tapasztalom, hogy a fiataloknak sokat jelent ez a keddi Isten igéjével való megállás. Olykor egészen mélyen megérinti őket az Úr. Vasárnap pedig sokkal tudatosabban vesznek részt a szentmisén, hiszen már imádságban találkoztak az evangéliummal. Papként is nagyon hasznosnak élem meg a biblikus impulzusokra való felkészülést, hiszen az evangéliumi részlet tanulmányozása remek alapot ad a vasárnapi prédikációra való készülethez.[12]
A Lectio Divinához nagyszerű segítség is született. A pécsi egyházmegye honlapjára hetente felkerül egy nagyon gazdag segédanyag és hanganyag a következő hét evangéliumához kapcsolódóan.[13] Az anyagokat a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola tanáraiból és hallgatóiból álló csapat készíti elő.
Közelebbi előkészület
Ignác egyik imádságot segítő tanácsa az, hogy már előző este döntsem el, hogy hol és mikor, és miről imádkozom (vö. Lgy 73), ezzel már az éjszaka ráhangolódom a másnapi imára. Hasonlóképpen segíthet a szentmise imádkozásában is, ha lefekvés előtt az Adoremusból elolvasom a másnapi mise evangéliumát. Nem mindegy, hogy milyen gondolatokkal fekszünk le. A lefekvés előtti gondolatok ugyanis éjjel tovább dolgoznak a tudatalattinkban. Az elvetett mag kicsírázik, „maga sem tudja hogyan” (Mk 4,24). Ha Jézus történetével megyek aludni az öntudatlanul is formál.
Másrészt ha este eldöntöm, hogy másnap hová és mikor megyek misére, akkor az megóv attól, hogy elsodorjon a következő nap. Gyóntatóként elég gyakran hallom: „misét mulasztottam”. Ha a szentmisét legalább olyan komolyan veszem, mint egy barátommal való találkozást, akkor ez nem fordul elő. Segíthet például, ha beírom a naptáramba az időpontot és aztán ehhez igazítom a napot. Egyébként is, ha nem döntünk előre, akkor sokkal több pszichés energiát igényel másnap, hogy elmenjünk misére. Közbe jön mindig „valami”, most egy jó beszélgetésben vagyunk stb. aztán csak azt vesszük észre, hogy hopp épp a mise marad ki a vasárnapunkból, mert már az utolsó misét is lekéstük. Ez persze főleg a fővárosi vagy a vidéki nagyvárosok fiataljainak problematikája, mert kistelepüléseken nem nagyon van ilyen választási lehetőség.
A vasárnap kapcsán nagyon üdvös tud lenni, ha kialakítjuk az Úr napjának kultúráját, amelynek a szentmise a szíve.[14] Szintén nagyon üdvös, ha egy konkrét közösséghez tartozunk, és aktívan részt veszünk egy egyházközség életében. Ha van ilyen módon is kötődésünk, akkor sokkal erősebb a motiváció a szentmisére járáshoz.
Az előre eldöntött időpont ugyanakkor már önmagában is hangol bennünket. Ha tudom, hogy mikor találkozom az Úrral, titokzatosan készül a szívem is. Mit is jelent ez? Antoine de Saint-Exupéry klasszikusa A kis herceg[15] megsejteti, hogy miről is van szó: „Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...”
A pap előkészületéhez tartozik a prédikációra való készület. Hasznos tud lenni, ha személyes imádságunkban elkezdünk foglalkozni már hét közben a vasárnapi evangéliummal, vagy hétköznapokon reggel arról imádkozunk, ami az esti mise szentírási olvasmánya lesz. Mit mond Isten szava nekem személy szerint? Erre tud alapozódni az a törekvés, amikor már azt keressük, hogy vajon az Úr mit akar mondani az ő népének. Újra és újra kérjük a Szentlelket, hogy Ő vezessen minket abban, hogy rátaláljunk arra, hogy Isten mit szeretne közölni a közösséggel itt és most.[16]
A közelebbi előkészülethez tartozik a pontosság is. Ha Isten nagylelkűségére gondol az ember, olyan abszurd, amikor azon rugózunk, hogy mennyi késés fér bele, hogy még „érvényes legyen a mise.” Ahogy nem elegáns megvárakoztatni a barátunkat egy megbeszélt találkozónál legalább annyira érezhetnénk kínosnak, hogy késünk a miséről. Még kispap koromban hallottam Patsch Ferenc spirituálisunktól ezt az egyszerű buzdítást: „érj oda legalább öt perccel a mise előtt.” Ez a mondat valahogy belém égett és azóta majdnem mindig sikerül is. A szokásoknak van egy lendülete, a rosszaknak, de a jóknak is.[17] Ez utóbbiakat erényeknek nevezzük. Érdemes kialakítani a jó szokásokat, a jó fajta rutint. Ezek aztán sok lelki energiát megspórolnak nekünk. Ahogy a sportban a gyakorlás könnyeddé teszi a mozdulatot, hasonlóképpen a lelki élet jó szokásai is könnyűvé teszik ezek megvalósítását (vö. Lgy 1). Ha viszont sosem szánjuk rá magunkat igazán az edzésre, vagy hol eddzünk, hol nem, akkor csak a küzdelmet tapasztaljuk. Kell egy kritikus mennyiségű edzés ahhoz, hogy könnyeden menjenek a dolgok.
Előgyakorlatok
Szent Ignác már a nap legelső rutin pillanatait is az imádságra való ráhangolódásra használja (vö. Lgy 74). Már ébredéskor, öltözködés közben is lehet Isten dolgaira gondolni. Ennek egy lehetséges formája a felajánló imádság, amit már jó pár év óta magam is gyakorlok reggelente. A jezsuitákra bízott, 1844 óta működő Imaapostolság, vagy ahogyan mostanában (2015-től) nevezzük a Pápa Imavilághálója[18], egyik alapgyakorlata ez. Jézussal kezdem a napot.[19] Saját szavaimmal, vagy egy kötött imában[20] rábízom az előttem álló nap minden találkozását, munkáját, örömét és nehézségét az Úrra. A felajánlás egy nagyon eucharisztikus magatartás, hiszen a szentmise közepén a felajánláskor nem csak a kenyeret és a bort visszük Jézushoz, hanem benne egész életünk örömét és fájdalmát. A reggeli felajánló imával tulajdonképpen elindítom a saját kis felajánlási körmenetemet, ami majd a szentmisébe viszi életem valóságát.
Ignác azt is javasolja, hogy az imádság helyszíne előtt „álljak meg egy Miatyánk tartalmára és fölemelve értelmemet, fontolgassam, hogyan néz rám Isten, a mi Urunk (…) Indítsak magamban tiszteletet” (Lgy 75). A szentmiséhez, vagy a szentségimádáshoz készülődve is lehet ezt a tanácsot alkalmazni. Lehet már az utazás közben elidőzni: Hova megyek? Kihez megyek? Hogyan vár engem az Úr? Mennyire szeretne szólni hozzám, mennyire vágyik, hogy önmagát adja nekem? Ő tényleg itt van, a feltámadt Úr jelenlétébe lépek be. Ő a Teremtőm, aki akar engem, az Atyám, aki feltétlen elfogad és irgalmasan szeret, a Barátom, aki megért, de aki igényes kihívásokat is ad, ő lelkem jegyese is, aki szenvedélyesen szeret. Felindíthatjuk magunkban a hitet. Újra igent mondva rá: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24). Aztán a testvéri közösségre is gondolhatok. Az Úr barátaival együtt ünneplek, Ők Krisztus teste és egyenként tagjai.
Amikor a templomba belépünk, ne csak szokásból vessünk keresztet, hanem tudatosan hintsük meg magunkat a szenteltvízzel, imádkozva közben: pl. „Mosd le Uram bűneimet, vétkeimtől tisztíts meg engem.” A térdhajtás is egy egészen személyes tiszteletadás és imádás gesztusa lehet az szentségi Jézus előtt. A lelki egészség kapcsán manapság nagyon sok könyv foglalkozik a tudatossággal (mindfulness)[21], azt hiszem nekünk is szükségünk van egy katolikus mindfulness re, azaz hitünket nem csak a felszínesen, hanem tudatosabban, összeszedettebben megélni és gyakorolni.
A szentmise kezdésére várva is tovább hangolódhatunk a misztériumra. Nemes Ödön atya szokta volt javasolni, hogy szentmise előtt tegyünk fel magunknak három kérdést. Az első, hogy miért lehetek hálás? Az Eucharisztia jelentése is hálaadás. Milyen jó dolgok történtek velem az elmúlt napokban? Mit akarok megköszönni az Úrnak ebben a szentmisében? A szentmise második dimenziója az áldozat. Hol van az életemben, vagy a környezetemben fájdalom, kudarc, szenvedés? Hol van küzdelem, betegség? Mi az, amit Jézus áldozatával egyesíthetek? A harmadik kérdés: Mit kérek? Mihez kell az erő a küldetésemben? Miért, kiért ajánlom fel ezt a szentmisét? Elidőzni ezekkel a kérdésekkel hozzásegíthetnek ahhoz, hogy életünk és az ünnepelt misztérium szorosabban összekapcsolódjon és mélyebben átjárja egymást.
Papként is segíthetnek ezek a szempontok, valamint ha odafigyelünk arra, hogy a sekrestyében a szentmise előtt lehetőleg legyen néhány perc csendes készületünk. A liturgikus ruhákba való beöltözést is kísérheti imádság, tudatosítva, hogy Krisztusba öltözünk be, az Ő küldetésében járunk, Őt vagyunk hivatottak közvetíteni.
Imádkozni a szentmisét
Amikor aztán elkezdődik a szentmise törekedhetünk arra, hogy a szavak, amiket kimondunk, és az énekek, amelyeket éneklünk valódi imádsággá váljanak. Ahogy a Bencés regula is írja (19,6) „szívünk megegyezzék szavunkkal.” Tudatosan mondani az imádságokat, és szívből énekelni. Figyelni arra, hogy mi is a tartalma mindennek.
Ebben a tudatosságban segíthet az is, ha valamikor a nap folyamán, a személyes imánk idejében átelmélkedjük a liturgikus szövegeinket. Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvében egy módszert is ajánl erre, amit az imádkozás második módjának nevez (vö. Lgy 249-257) és a „szemlélődés az imádság minden egyes szavának jelentéséről”- alcímet adta hozzá. Ez az imamód abban áll, hogy elidőzünk az imádságok egy egy szavánál, vagy mondatánál. „Addig maradjon ennek a szónak a megfontolásánál, amíg különböző jelentéseket, hasonlatokat, örömet és vigaszt talál benne”. Mit is jelent ez a kérés? Kihez is szólok? stb. Nem kell törekedni, hogy egy imaidő alatt mindent átimádkozzunk. Álljunk meg ott, ahol valami kincset találtunk. Aztán egy későbbi imánkban tovább folytathatjuk az elmélyítést. Ez egy nagyon jó módszer arra, hogy az immár rutinná vált, jól ismert imádságok, vagy liturgikus szövegek új mélységet kaphassanak.
A szentmise imádságához nagyon segít, ha az olvasmányokra úgy figyelünk, mint valóban Isten szavára. Hallgassuk azzal a meggyőződéssel, hogy az Úr mondani akar valamit ma nekünk. Figyelmes kereséssel hallgatni: Uram mit akarsz mondani ma nekem? A prédikáció által is szólhat az Úr.
Az áldozati résznél is tudatosan lehetünk jelen, részesei Jézus húsvéti titkának. Az eucharisztikus imák hálaadó, kérő részébe mi is csendben becsatlakozhatunk.
A liturgiában nagyon fontosak a csendes pillanatok is, különösen a szentáldozás utáni csend. Az imádás pillanatai. Ezek egészen bensőséges imabeszélgetések terei tudnak lenni: „Az imabeszélgetés valódi beszélgetés: ahogy barát beszél a barátjával, vagy szolga az urával” (Lgy 54). Szív szólhat a szívhez. Benedek pápának különösen fontos volt, hogy a pápai miséken több perces csendek segítsék ezt a fajta bensőséges találkozást az Úrral.
A záró áldás előtt pedig megkérdezhetem magamtól, hogy mire, kire kérem az Úr áldását?
Visszatekintés
Az ignáci imák elmaradhatatlan része a visszatekintés (vö. Lgy 77), amikor az imádság ideje után elidőzöm és megkérdezem magamtól, hogy mi is történt az imában, milyen kegyelmet kaptam, miként szólított meg Isten, egyáltalán, hogyan voltam jelen? Ugyanezt alkalmazhatjuk a szentmisére is. Vasárnap este megkérdezhetem, hogy mit hoztam haza a szentmiséről? Mi szólított meg? Mire hív az Úr a következő hétre vonatkozóan? Mire kéne jobban odafigyelnem?
Ignác a nap végére is javasol egy visszatekintést, az exámen[22] imádságot (vö. Lgy 43). Ennek az imádságnak a szíve a hálaadás, megköszönni Isten ajándékait, ilyen értelemben mélységesen kapcsolódik az Eucharisztiához, hiszen a szentmise görög neve hálaadást jelent magyarul. Az esti exámen gyakorlása által is egyre mélyebben beléphetünk Jézus eucharisztikus, azaz hálaadó lelkületébe.
Megélni a küldetést
Ha az imádság az Istennel való élő és személyes kapcsolatot jelenti,[23] akkor ez nem korlátozódik csupán a kifejezetten imádságos időkre, hanem az egész életünket átszövő valósággá válik. A szentmise imádság voltának szerves része, hogy az életünket küldetésként fogjuk fel. Mindnyájunknak egy küldetést szán az Atya, ami az Ő terve „az evangélium egy szempontjának tükrözésére és megtestesítésére a történelem egy meghatározott pillanatában.”[24] Isten a világba küld bennünket és velünk együtt akar tevékenykedni, és építeni „a szeretet, igazságosság és béke mindenkinek szóló országát.”[25] Mindnyájan az életszentségre vagyunk meghívva, amely „alapjában azt jelenti, hogy Krisztussal egységben éljük át életének misztériumait. Azt jelenti, hogy páratlan és személyes módon részesülünk az Úr halálában és feltámadásában, hogy folyamatosan vele együtt meghalunk és feltámadunk.”[26] Ferenc pápa, Benedek pápát idézve mondja: „Az Atya terve Krisztus, és mi őbenne. Végső soron Krisztus az, aki mibennünk szeret, mert az életszentség nem más, mint teljességében megélt szeretet” majd folytatja „az életszentség mértékét az határozza meg, hogy mekkora bennünk Krisztus hasonmása.”[27] Krisztussal való folyamatos azonosulásra, hozzá való formálódásra és Vele való együtt munkálkodásra vagyunk tehát hivatottak. Életünk minden területe, minden kapcsolata, minden tevékenysége, minden pillanata az Istennel való személyes kapcsolat tere tud lenni, azaz imádság.
Szemlélődő ima
Az Eucharisztia dinamikájáról szóló fejezetben már hosszasan elidőztünk az Eucharisztia kontemplatív aspektusánál és a szentségimádásnál, mégis szükségét érzem, hogy újra hangsúlyozzam az elmélyült imádság fontosságát. Szent II. János Pál pápa a 2000-es jubileumi szent év lezárásakor egy nagyon szép levelet intézett az egész Egyházhoz, amelyben irányt akart mutatni az új évezred kezdetén. A dokumentum visszatérő mottója, Jézus Péternek szóló meghívása: „evezz a mélyre”, „Duc in altum” (Lk 5,4). A mélységekbe való hívás pedig nem más, mint meghívás arra, hogy szemléljük Jézus arcát: „tekintetünket minden korábbinál szorosabban szegezzük az Úr arcára.”[28] A Krisztus arc szemlélésének különböző dimenziói állnak az apostoli levél központjában.[29] A szent pápa meggyőződése volt, hogy az Egyház jövője szempontjából a belső életnek, az imádságnak kulcs szerepe van,[30] a Krisztussal való bensőséges párbeszéd a hiteles lelkipásztori élet előfeltétele. Csak egy mélységből élő, imádkozó közösség tud evangelizálni.
Ha Európában az Egyházra nézünk, bár láthatjuk az élet számos jelét, mégis a nagy vonalakat tekintve a leépülés jellemző. A hazai vallásossági mutatók, különösen a fiatalság tekintetében szintén elég ijesztően alakulnak. Ezzel szembesülve a hívő embert is megkísérheti vagy a reménytelenség, az apátia vagy egy erőltetett aktivizmus: akkor majd még többet dolgozunk. Még többet tenni, és erőlködni, hogy hogyan lehet jobban megszólítani a fiatalokat. Milyen kommunikációs csodát tudunk még felhasználni? Nyilván szükség van kemény apostoli munkára, a fiatalokat megszólító nyelvezetre, internetes jelenlétre, mégis azt hiszem, hogy óvakodnunk kell a túlzott aktivizmustól. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az igazi „program már megvan: ugyanaz, mint mindig is, az Evangélium és az élő Hagyomány öröksége. Végeredményben Krisztus köré összpontosul, őt kell megismernünk, szeretnünk, követnünk, hogy benne részesei lehessünk a Szentháromság életének, s hogy vele együtt átalakíthassuk a történelmet, mígnem beteljesedik az a mennyei Jeruzsálemben.”[31] Az imádság Krisztus megismerésének és a Vele való személyes kapcsolatnak a helye.
II. János Pál pápa arra is figyelmeztet bennünket: „nem szabad azt hinnünk, hogy az eredmények a mi cselekvő- és tervezőképességeinktől függenek. Isten azt várja tőlünk, hogy működjünk együtt kegyelmével, s arra szólít bennünket, hogy minden értelmi és cselekvési képességünket vessük latba Isten Országa ügyének szolgálatában. Ne felejtsük azonban, hogy Krisztus nélkül semmit sem tehetünk' (vö. Jn 15,5). Az imádság éppen ezt az igazságot teszi elevenné számunkra. Állandóan emlékeztet bennünket Krisztus elsődlegességére, a vele való kapcsolatban pedig a belső élet és a szentség primátusára. Ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az elvet, csodálkozhatunk-e akkor azon, hogy pasztorációs terveink kudarcba fulladnak és a kielégületlenség kedvet szegő érzését hagyják a szívünkben? Azoknak a tanítványoknak a tapasztalatára teszünk szert, akik így szóltak a csodálatos halfogás evangéliumi epizódjában: ,,Egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit'' (Lk 5,5). A hit, az imádság, az Istennel folytatott párbeszéd pillanata azonban megnyitja szívünket a kegyelem áradata előtt, amelynek segítségével Krisztus szava teljes erejével áttör tehetetlenségünkön: Duc in altum! Az említett halfogás során Péternek jut az a szerep, hogy kimondja a hit szavait: ,,A te szavadra, kivetem a hálót'' (uo.). Engedjétek meg Péter Utódának, hogy az új évezred elején az egész Egyházat a hitnek erre az aktusára ösztönözze, mely az imádságos elkötelezettség megújulásában fejeződik ki.”[32]
A kegyelemnek van elsőbbsége, az Isten cselekvésének van elsőbbsége – ezért az Ő szemlélésének is. Csak ebből fakadhat az a cselekvés, ami aztán valóban az Úr műve lesz ebben a világban. Nélküle csak pörgünk, és a munkánkból hiányozni fog a mélység, az emberszíveket megszólító benső erő, miközben gyakran mi magunk is kiéghetünk. Pedig „az első az Istenhez tartozás”[33]- ahogy Ferenc pápa mondja. Keresztes Szent János szavai is elgondolkodtathatnak minket: „Jegyezzék meg azok a nagyon is dolgos emberek, akik szinte az egész világot el akarják árasztani prédikációikkal és külső működésükkel, hogy sokkal több hasznára volnának az Egyháznak, s Istennek is tetszőbb dolgot tennének… ha idejüknek csak a felét is arra fordítanák, hogy együtt legyenek Istennel az imában. … Egyetlen tettük fölérne a mostani ezernyi tettükkel, amennyiben párosulna imájuknak érdemeivel és az abból merített szellemi erővel. Így ellenben az egész nem egyéb mint csupa hűhó, sőt olykor több kárral jár mint haszonnal.”[34]
Nagyon gyorsan változó, zajos és felületességre hajló korunkban még inkább oda kell figyelnünk a benső életünkre. Ha csak a hitélet felületén maradunk, akkor elsodor bennünket a zajos világ forgataga. Annak a kereszténységnek van csak jövője, amelyet mély imaélet jellemez. Olyan imaélet, ami nem a szerzetesek kiváltsága, hanem minden keresztény életére jellemző. II. János Pál pápa szerint ugyanis tévedünk, "ha azt gondoljuk, hogy az egyszerű keresztények beérhetik felületes imádsággal, mely nem képes betölteni életüket. Mivel a mai világ számos megpróbáltatást mér a hitre, az ilyen felületesen imádkozók nemcsak középszerű keresztényeknek bizonyulnak, hanem ,’veszélyeztetett keresztényeknek’ is. Az az alattomos veszély fenyegeti őket, hogy hitük fokozatosan elsorvad, s végül még a ,,pótszerek'' csábításának is engednek, s hajlani kezdenek a pótvallások kínálata vagy a babona szélsőséges formái felé.”[35]
Minden keresztény elmélyült imaéletre hivatott, még ha ennek pontos keretei élethivatástól és helyzetektől függően jelentősen eltérő is lehet. A felszólítás mindnyájunknak szól: „Evezz a mélyre!”
[1] LG 11.
[2] Katekézis, 2017. november 15. https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-szentmise-nem-mellettunk-ulovel-valo-cseveges-ideje
[3] Mócsy Imre, Nyitott szívvel, Keresztény világnézet – keresztény lelki élet, SZIT, Budapest, 1980, 156-175.
[4] pl. Jeremy Driscoll, Ez történik a misén, Bencés, Pannonhalma, 2010, Várnagy Antal, Liturgika, Lámpás, Budapest, 1993
[5] „Misevlog Fábry Kornéllal”: https://www.youtube.com/channel/UC1zuucvh8x0XxGmPEF_KNUg
[6] A nagy Egyház is ezt teszi. pl. a zsinat után a IV. Eucharisztikus ima erősen a Keleti Egyház imádságaiból inspirálódott, Vö. Pákozdi István, A négy misekánon magyarázata, SZIT, Budapest, 42-48.
[7] Vö. Mócsy, 158-159, Mustó Péter SJ, Csendben születik az élet, A benső ima tapasztalatairól, JTMR-L’Harmattan, Budapest, 2013, Robert Sarah bíboros, Nicolas Diat, A csönd ereje a zaj diktatúrájával szemben, SZIT, Budapest, 2018.
[8] Vö. II. János Pál pápa, NMI 39, XVI. Benedek papa, Verbum Domini, SZIT, Budapest, 2011, 86-87, továbbiakban VD.
[9] VD 86.
[10] http://www.biblia-tarsulat.hu/eloadasok.htm
[11] https://jezsuita.hu/inigo-imaest-2/
[12] Az imaestünk konkrét formájáról és tapasztalatairól részletesebben itt olvasható: https://jezsuita.blog.hu/2019/03/18/evangelium_lectio_divina-modra_a_keddi_inigo-imaest_utan_mas_lesz_a_vasarnapi_szentmised
[13] https://pecsiegyhazmegye.hu/lelkipasztorkodas/lectio-divina-segedanyag
[14] II. János Pál pápa egy nagyszerű apostoli levelet írt erről: Dies Domini, SZIT, Budapest, 1998.
[15] http://mek.oszk.hu/00300/00384/html/
[16] A prédikációra való készületről nagyszerű szempontokat olvashatunk Ferenc pápa programadó apostoli buzdításában: EG 145-159.
[17] Vö. Charles Duhigg, A szokás hatalma, Miért tesszük azt amit teszünk, és hogyan változtassunk rajta?, Casparus, Budapest, 2012.
[18] https://jezsuita.hu/imavilaghalo/
[19] https://jezsuita.hu/a-reggeli-imarol/
[20] https://jezsuita.hu/felajanlo-imadsagok/
[21] Vö. Szondy Máté, Megélni a pillanatot, Mindfulness, A tudatos jelenlét pszichológiája, Kulcs Lyuk, Budapest, 2012.
[22] Az exámenről bővebben: https://jezsuita.hu/examen-ignac-legkedvesebb-negyed-oraja/ https://jezsuita.hu/examen-a-szereto-figyelem-imaja/
[23] Vö. KEK 2558.
[24] Ferenc pápa, Gaudete et Exultate, SZIT, Budapest, 2018, 19, továbbiakban GE 19.
[25] GE 25.
[26] GE 20.
[27] GE 21.
[28] NMI 16.
[29] Vö. NMI 16-28.
[30] Vö. NMI 38, 32.
[31] NMI 29.
[32] NMI 38, Ferenc pápa nagyon hasonló módon fogalmaz, vö. GE 52-56, 147-157.
[33] GE 56.
[34] idézi Reinhard Körner OCD, Ha az ember keresi Istent… Hitbéli tájékozódás Keresztes Szent János kármelhegyi vázlatának segítségével, Sarutlan Kármelita nővérek, Magyarszék, 2014, 87.
[35] NMI 34.
Utolsó kommentek