Tíz év telt el azóta, hogy XVI. Benedek pápa meghirdette a Papság Évét, amelynek során világszerte eszmélődtek, konferenciákat tartottak, tanulmányokat közöltek a papság válságáról, annak mély gyökereiről, így a hit és a hűség válságáról. Akkor a Távlatok 85. számát (2009. Magyarok Nagyasszonya) e témakörnek szenteltük Most, hogy heves vita folyik a cölibátusról és vele kapcsolatban a szolgálati papság mivoltáról, megismétlek néhány tényt és megfontolást akkori szerkesztőségi bevezetőmből, valamint vezető tanulmányomból. (Ajánlom e számból még Nemeshegyi Péter SJ és Török Csaba teológusok tanulmányait.)

A következő teológiai megfontolások az ökumenikus párbeszéd (szolgálati papság – Eucharisztia) szempontjából is alapvetőek. (A most kezdődő ökumenikus imahét során megfontolandók.)

Az egyház válsága a papság válságában nyilatkozik meg

Az 1960-as évek végén a  nyugati világban kirobbant tekintélyi és kulturális válság a zsinat utáni egyházban is éreztette hatását: az  1968-as párizsi és európai diáklázadások a társadalomban, a katolikus egyházban pedig a Humanae vitae enciklika körüli viták, a kontesztáló teológusok (Kölni Nyilatkozat). Az egyházi válság különösképpen tükröződött a papság válságában: a papok identitásválsága,  kilépések, hivatások csökkenése. Csak egy példa: a papi szolgálat alóli fölmentések kérése 1964-ben 640 volt, négy évvel később pedig már 2263! Utána világszerte rohamosan növekedett a papi és szerzetesi felmentések száma. 1966 és 1968 között Európa több országában a papi és szerzetesi hivatások csökkenése kb. 40% volt.  Jan Kerkhofs SJ (Des prêtres pour demain, Cerf, 1998) szerint a paphiány általánossá vált Európában a XX. század végére. Ezt számos statisztikával igazolta. Például az egyházmegyés papok száma 1986-ban 159 682 volt, 1995-ben pedig már csak 65 776.

Szakemberek megállapították, hogy a felszentelt papság krízise lényegében kulturális, ami kihat a hit tartalmára és egyháztani problémákra is. A papi identitás kérdéséről tárgyalt az 1971-es püspöki szinódus előkészítéseként a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amelynek dokumentációja megjelent a párizsi Cerf kiadónál: Le sacerdoce ministeriel. (A szinódus okmányát magyarul  közzétette a Szent István Társulat.) A papi válsággal foglalkozó irodalom a hetvenes években megkísérelte osztályozni a szolgálatukat elhagyó papok (és szerzetesek) jellegzetes típusait. Egészen vázlatosan a következő csoportokat különböztették meg:

1) Azok, akiknek sohasem volt igazi hivatásuk, vagy nem voltak alkalmasak a papságra, tehát fölszentelésük téves volt.  Ilyen esetek régen is előfordultak, de a hetvenes évek első felében (VI. Pál idején) könnyebben kaptak felmentést, II. János Pál szigorította a gyakorlatot.)

2) Azok a papok, akik nem képesek elviselni az egyház belső feszültségeit, s úgy érzik, két tűz közé szorultak. Egyfelől idejétmúltnak találják a mai egyházi struktúrákat, másfelől szeretnék elkötelezni magukat, hogy elősegítsék a világ fejlődését, osztozzanak az emberek sorsában, szenvedéseikben, alkotómunkájukban, esetleg családot alapító emberekként találják meg helyüket a társadalomban.

3) A harmadik csoportot a bátorságukat vesztett papok alkotják: idegenül érzik magukat a modern világban. Csüggedésük, pesszimizmusuk okai: gyötrelmesen keresik azokat a szavakat, eszközöket, amelyekkel kapcsolatot teremthetnek a szekularizálódó, elkereszténytelenedő,  ateista világgal; eddigi munkájuk eredménytelensége; a magány kemény próbatétele; anyagi nehézségek, létbizonytalanság.

4) Akik nem tudtak ellenállni az eddigi életszemléletüket felforgató elméleti és gyakorlati nehézségeknek. Egyesek elveszítették hitüket; és itt mindjárt jelezzük, hogy a papi identitás mai válságának gyökere a hit válsága. De vannak e negyedik csoportban olyanok is, akiknek Istenbe és Krisztusba vetett hite nem szenvedett csorbát, de nem tudnak hinni a mai egyházban. E csoport tagjai – saját vallomásuk szerint – az őszinteség útját választják. Mivel nem tudják elfogadni a mai intézményes egyházat, tehát összeegyeztetni egyházképüket és papi hivatalukat, inkább elhagyják a papi szolgálatot.

Természetesen ez a tipizálás csak hozzávetőleges. Minden személy „északfok, titok, idegenség” (Ady), minden pap esete egészen sajátos.

Tegyük hozzá: a kötelező papi cölibátus valamiképpen mind a négy csoport döntésébe belejátszik. Továbbá a kilépés minden korosztályban tapasztalható ugyan, de a legtöbb a 35-45 éves fiatal papok körében. Nyugaton a kilépések egyik oka sokaknál a hierarchiával, a püspökkel és a római kúriával való összeütközés. Sokszor politizáló világiak vagy megnősült papok tanúsítanak lázadó, kritikus magatartást, és igyekeznek nyomást gyakorolni a papság többségére is.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság említett dokumentuma megállapította: a papság identitásválságát részben az egyház életének mélyreható reformjai, a világgal való új kapcsolatai idézték elő. Végeredményben tehát a papság mai válsága az egyház válságából ered. „Ha a papság jelenlegi megpróbáltatása identitásválság, akkor ez valójában az egész egyház identitásválságát jelzi.” Látjuk majd, hogy a jelenlegi papi és egyházi válság gyökerében a keresztény hit válsága

Hit és hűség a pap életében

Gustave Martelet francia jezsuita háromkötetes monográfiát tett közzé 1984 és 1990 között a papság teológiájának fejlődéséről: Deux Mille ans d’Église en question, Cerf. (Ismertetésem: Mérleg 1991/2, 175–179). Az első kötet címe: A hit válsága: a pap válsága. Martelet központi tételként leszögezi: a papi hivatások krízisének magyarázata mindenekelőtt tanbeli, teológiai síkon keresendő. A keresztény sajátosság eltűnése után az egyházirend (ordo) leértékelése miatt a katolikus papság bizonytalanságban él, elveszítette identitását, önazonosságát. Ezért szükség van a teológiai tisztázásra, a hitvallás megerősítésére.

Martelet hivatkozik Karl Rahnerre is (Knechte Christi, Krisztus szolgái, Herder 1967). Rahner a zsinat másnapján megjelent tanulmánykötetében szintén alapvetően a hit válságában látja a papság válságának mély gyökerét. Manapság a szekularizált társadalom, a vallási közömbösség, az ateizmus próbára teszi a papok hitét is. A hit kegyelmét a keresztény is, a pap és a szerzetes is az imádságban könyörögheti ki. Rahner hangsúlyozza: a Krisztus melletti szabad döntésben egész lényünket el kell köteleznünk; vannak hitre invitáló jelek, hitünk ésszerű hódolat, de nem pusztán értelmi döntés. Kegyelemre van szükségünk tehát, ezért imádkoznunk kell. Csak az imádkozó pap lehet hívő pap, és a hit örömének hirdetője. Az imádság pedig sokszor – sötétségben, kísértésekben – a hit gyakorlása.

Tehát nem pusztán hitigazságok elfogadásáról van szó, bár az egyház hitét meg kell vallanunk. Az egyház nem egyszerűen szabad eszmecserék klubja, ahol mindenki előadja egyéni nézeteit. A papnak ismernie kell a mai teológiát, a keresztény üzenet aggiornamentóját, korszerű kifejtését, amelyet a zsinati tanítás közvetít. Az egyház által megfogalmazott igazságok a katolikus számára itt és most magát az Igazságot közvetítik, Istenre utalnak, aki az üdvösségünk. Az igazságnak van közösségi, intézményes vonatkozása, mert interkommunikáció: mert az Írást az egyház értelmezi hitelesen, tehát a pap, teológus nem terjesztheti saját, kénye-kedve szerint manipulált „igazságát”. A hívő pap ma is kötelezve van arra, hogy a Tanítóhivatal mai értelmezését hirdesse, tanítsa. Világos azonban, hogy a teológusnak konfrontálnia kell a keresztény üzenetet a mai ember problémáival: ez jelenti a korszerűsödést. Persze a vitatott teológiai kérdéseket nem kell diszkréció nélkül a hívek elé vinni az igehirdetésben.

A hit válságával függ össze a hűség mai válsága, akár az emberek mindennapi életéről (házasság), akár a papi és szerzetesi életről (cölibátus, fogadalmak) van szó. A kultúra mai válságán túl a hit mai krízisének alépítményeiben felfedezhetjük – igénybe véve a pszichológia segítségét is –, mennyi éretlenség, rossz nevelésből származó elfojtás táplálja nyugtalanságunkat, befolyásolja ítéletünket, okozza hűtlenségünket, vakvágányra juttatja cselekvésünket. A mai lélekelemzés felfedte azt a tényt, hogy az ember csak akkor válik érett felnőtté, ha megnyílik a másik, mások felé, ha szolgálni képes másokat. Vagyis az igazi szeretetben válik éretté. És ez érvényes a szerelemre-házasságra éppúgy, mint a klerikusok elkötelezettségére. Az önző agglegények képtelenek a házasságra, amely az öröm mellett áldozatokat kíván. (A házasok más területen gyakorolják az áldozatot, amit a papnál-szerzetesnél a cölibátus, a házaséletről való lemondás követel.)

A házaséletben és a papi/szerzetesi életben jelentkező hűtlenséggel kapcsolatban gyakran hangoztatják: a testben élő ember korlátolt szabadsága miatt valójában képtelen a végleges, halálig tartó elkötelezettségre. Manapság egyesek gyakorolják az ideiglenes (egy időre, néhány évre szóló) elkötelezettséget (például ellene vannak az „örök” fogadalomnak). E nehézséget háromfajta meggondolásra vezethetjük vissza: 1) A választás korlátozza szabadságunkat, mondják, egy bizonyos tettet, tapasztalatot választva lemondunk másokról. („Ne mondj le semmiről, minden lemondás egy kis halál!” – írta Babits.) 2) Korlátozza szabadságunkat az is, hogy a végleges elkötelezettséggel elfogadunk egy jogi szabályt (szerződés/eskü, fogadalom) 3) Aki véglegesen elkötelezi magát, előítélettel van a jövővel szemben, hiszen nem ismeri, mit hoz a jövő, a jövő tapasztalatait és erőkészletét.

Az ellenvetésekre röviden az emberi tapasztalatokra hivatkozva válaszolhatunk. Ad 1) Csak a dilettáns vágyik mindig új tapasztalatokra, az érett ember végleges elkötelezettségre szánja el magát. (A „Szakítsd le minden perc virágát” élvhajhász magatartás – illúzió.) Az emberi egzisztencia elmélyítése, a személy érlelődése a hűséges cselekvésből, az elkötelezett szeretetből fakad: tehát a házasságban és a papi/szerzetesi  hivatásban olyan teljes odaadásból, amely visszavonhatatlan. Ad 2) A jogi kötelék megpecsételi, kifejezi a szerető odaadás teljességét. Aki esküszik, fogadalmat tesz, azért teszi, hogy örökre bebiztosítsa elkötelezettségét. Mert tudatában van gyengeségének, törékenységének, ezért – a kért kegyelmen kívül – ilyen kötelékkel is biztosítani akarja hűségét. Ha szeretek, nem egy adott szóhoz, hanem a szeretett személyhez vagyok hűséges. Ad 3) Igaz, hogy jövőmet, jövő választásaimat és energiakészletemet nem ismerhetem. Senki sem lehet teljesen bizonyos jövőjét illetően. De az emberi szabadságot éppen a transzcendencia jellemzi: túlhalad a pillanat töredékein, totalizálja (egyesíti) az emberi időt, a múltat és a jövőt, amikor önmaga teljes odaadásával a szeretetre hagyatkozik.

Tegyük hozzá: ez a szerető hűség csakis a kegyelem erejében lehetséges: Krisztus Szentlelke biztosítja állhatatosságunkat. Tehát a hűség alapvetően összefügg a hittel. Hiszünk a Szeretet-Istenben, hisszük, hogy Isten örök szeretettel szeret, meghívott, és ad is elég kegyelmet, hogy viszontszeressem. Isten hűséges ígéreteihez, mert magát meg nem tagadhatja. Hűséges a mi gyarlóságaink és hűtlenségeink ellenére. Bűneinket bűnbánattal – folytonos megtéréssel – irgalma tengerébe meríthetjük.

A papság teológiájához

Martelet nyomán megemlítek néhány katolikus teológust, akik többé-kevésbé kétségbe vonták a hagyományos (tridentinumi) tanítást: Hans Küng kritikus exegézise és a papi szolgálat apostoliságának kétségbe vonása; Edward Schillebeeckx OP. és P. Grelot francia exegéta vitája a szolgálati és az általános papság kapcsolatáról (vö. ismertetésemet aMérlegben, 1990/3, 292); részben ide tartozik E. Drewermann (Klerikusok) és Bulányi György (Egyházirend) kritikus nézete is. Martelet monográfiájában ismerteti és megvitatja az újabb nézeteket. Anélkül, hogy sorra venném az említett szerzőket, röviden összefoglalom a katolikus tanítást a II. vatikáni zsinat (Lumen gentium, Presbiterorum ordinis) alapján. (A Katolikus Egyház Katekizmusaaz 1536–1600. pontokban foglalkozik az egyházirend szentségével.)

Az egyházi tanítás hangsúlyozza a papság apostoliságát, szemben például Küng nézetével, aki ezt vitatja, minthogy nem tekinti mérvadónak a Pálnak tulajdonított pasztorális leveleket (ezek páli szerzőségét elvitatja). A bibliai alap elvitatásán túl egyesek (a teljes szekularizáció szellemében) a demokratikus és szociológiai szemlélettel szétválasztják az Egyház két arcát (vö. LG 8): Krisztus misztikus Testét és a látható, intézményes oldalt. Egyesek azt hangoztatják, hogy a presbiteri intézmény nem más, mint „eszköz egy transzcendens cél megvalósítására”. Ez a cél megjelenik, mihelyt megkülönböztetjük egyrészt az Evangéliumot hordozó történelmi irányt, másrészt a köréje csoportosuló keresztények társadalmi és közösségi létét. Csakis a második szempont szerint beszélhetünk tulajdonképpeni egyházról, a szó társadalmi-jogi jelentésében.

Martelet szerint (aki Grelot exegézisére támaszkodik) ez a dualista szemlélet idegen az Újszövetségtől. Ha az egyház természete kettőzött is (a megtestesülés analógiájára, LG 8), nem lehet szétválasztani az egyház látható és misztikus „arcát”, „természetét”. Kettős a papi szolgálat is. Az egyik történeti, igeszolgálat, amely a kinyilatkoztatott szóhoz kötött, a másik a közösséghez kapcsolódik. A kritikus vélemények (Küng, Schillebeeckx) szerint az a krisztusi ígéret, hogy az egyháznak sohasem hiányoznak az apostolai, csak az elsőre vonatkozik, míg a második a közösségtől függ, amely magának támaszt szolgákat. Ez a második fajta szolgálat nem tartozik az apostoli folytonossághoz, amire Krisztus ígérete vonatkozik, hanem a közösség „autonóm adminisztrációja” joghatóságát illeti. Másképpen kifejezve: a közösség szolgálata nem az egyházirend (ordo, felszentelés, „szolgálati papság”), hanem a közösség választása, delegálása révén történik. Ez a „horizontális” szemlélet egyben megkérdőjelezi a bűnbocsánat (kiengesztelődés) szentsége és az Eucharisztia krisztusi alapítását is, minthogy a szolgálati papság szerepét kizárólag a közösség szolgálatára fokozza le. Látjuk, hogy visszatértünk a reformáció korához: az ökumenikus párbeszéd egyik neuralgikus pontjánál vagyunk.

A katolikus teológia szerint az Egyházban mint Krisztus testében nem lehet szétválasztani, elszigetelten szemlélni a közösségi szolgálatot Krisztusnak mint Főnek a szerepétől, amelyet a Krisztus személyét képviselő pap biztosít a felszenteléssel kapott „rendelés”, a Szentlélektől kapott lelki hatalom erejében. A pap az Egyház megbízásából a Krisztustól kapott lelki hatalommal, tekintéllyel, az egyházirend szentségének erejében in persona Christi Capitis (Krisztus, a Fő személyében) cselekszik, amikor a szentségeket kiszolgáltatja (vö. LG 10; 28; SC 33; CD 11, PO 6.) Martelet háromkötetes monográfiája végigveszi a papság teológiájának homogén fejlődését a vértanúk egyházától (apostoli atyák, Didaché, Didaszkalia) a II. vatikáni zsinatig. A III. század elején a liturgia már tanúsítja a felszentelt papságot a Római Hippolütosznak tulajdonított Traditio Apostolicá-ban (II, 175–177). Martelet következtetése (II 219–223): Római Hippolütosz idejére az egyház világosan papi közösségnek vallja magát, nemcsak tagjaiban, hanem az apostoloktól örökölt szolgálatban is. Ez a tudat világosan megjelent a liturgiában. A következő századok során a Szentlélek őrködött, hogy érintetlenül megmaradjon ez az egyházi struktúra.

A II. vatikáni zsinat szerint a papi szolgálat teljesen Krisztus küldetésétől és papságától függ, és ezért teljesen az egyház és a világ szolgálatára van (vö. LG 10). Ez a szemlélet hiányzott a trentói zsinat tanításából. Az ökumenikus mozgalom készítette elő ezt a korszerűsödést, illetve a zsinat utáni teológiai párbeszéd a katolikus és más keresztények között jobban kifejtette az egyező és eltérő pontokat. A jelenlegi helyzetben a szolgálatokra vonatkozó ökumenikus párbeszéd sarkpontja, alapkérdése a következő (Martelet III, 213): „Az apostoli szolgálat, a szó szoros értelmében vett, vagyis az apostoloktól örökölt szolgálat, amelyben a felszentelt püspökség és presbitérium folytonossága lényeges szerepet játszik, integráns részét alkotja-e Krisztus misztériumának? Ha igen, addig kell-e tartania, amíg Krisztus maga »tart«, és az egyházban az Úr helyettesíthetetlen eredetiségét kell-e képviselnie? Vagy ellenkezőleg: a püspökök és a papok (presbiterek) felszentelt szolgálata, az apostoloktól kapott formájában, csupán csak Jézus uralmának egy módozata a többi között? Röviden: vajon e szolgálat különleges címen hozzá van-e kötve vagy sem Krisztus önazonosságához, ahhoz az identitáshoz, amelyet Krisztus meg akar őrizni az idők végezetéig.”

Martelet hangsúlyozza: „E lényeges kérdésekhez viszonyítva minden egyéb a papságra vonatkozó kérdés másodlagos. Így az alkalmazkodás a modern világhoz, a papi funkciók jobb elosztása, cölibátus, „demokrácia” az egyházban. Ha a Szentírás és a tradíció, valamint az egyetemes zsinatok alapján a Tanítóhivatal igazolta a felszentelt papság apostoliságát, minden más kérdést szabadon és derűsen lehet vitatni.