Az utóbbi időben sokszor találkoztam azzal – és számos tapasztalatot szereztem arról –, amit katolikus körökben általában „megosztásnak” szoktak nevezni. Arról a tapasztalatról van szó, amikor felnőtt emberek személyesen vagy közösségi szinten feltárják egymás előtt a személyes dolgaikat, kimondanak bizonyos belső dolgokat, vagyis megosztják a „titkaikat”, megosztják önmagunkat másokkal. Nagyon gyógyítónak tartom ezt a gyakorlatot. Elmesélek néhány példát.
Nemrég azon a teológiai fakultáson, ahol dolgozom, egy teljes délelőtt tanszéki értekezletet tartottunk. Heten vagyunk főállású tanárok a Fundamentális Teológia Tanszéken (ketten nők, öten pedig jezsuiták). Első napirendi pontként azt javasoltam, kezdjük azzal, hogy „személyesen megosztjuk egymással szakmai életünk néhány részletét”. Engem is meglepett a gyakorlat hatása. Körülbelül háromnegyed órán át mindenki magáról beszélt, elmondta, amit odavalónak érzett. Ám már 5-10 perc elmúltával érezhetően megváltozott a hangulat: a megosztás egész egyszerűen „bemélyült”, s magam is csodálkoztam, milyen felszabadítóan hatott ez ránk, résztvevőkre. Azt érzékeltem, hogy a szokásos irigység és rivalizálás szinte magától, mintegy varázsütésre megszűnt. (Remélem, senki se botránkozik meg azon, hogy ilyesmit említek – bizony, ilyesmi papok és szerzetesek között is előfordul: sajnos nem vagyunk különbek különösen ha a munkaterületek összeérnek, könnyen jelentkeznek érdekellentétek.)
Egy másik példa, ez is az elmúlt napokból. Beszélgetésbe elegyedtem egy kollégával, aki számos szempontból sokkal tehetségesebb nálam. Nem könnyű a kapcsolat vele számomra, mert időnként versengési kényszert érek tetten magamban vele szemben. Ez alkalommal arról kértem ki a véleményét, hogy kit hívjunk meg előadónak egy esedékes konferenciára. Többek között egy Oxfordban tanító jezsuita professzort javasolt, akit ezekkel a szavakkal írt le: „Mindig féltékeny voltam rá, mert amikor Londonban a Heythrop College-ban együtt tanultuk a teológiát, mindig jobb jegyeket kapott nálam.” Azzal, hogy ilyen sérülékenynek mutatkozott, hogy ilyen keresetlenül feltárta egyik gyengeségét, az én vetélkedő érzésem is szinte azonnal megszűnt vele szemben.
Az hiszem, a házaspárokkal foglalkozó valamennyi katolikus mozgalom (Házas Hétvége, Équipes Notre Dame stb.) alapdokumentumában szerepel: a pároknak törekedniük kell arra, hogy sérülékenynek, sebezhetőnek mutatkozzanak egymás előtt. Mélyen meg vagyok győződve arról, ez a kulcsa annak, hogy valóban személyes szinten jöjjön létre kapcsolat közöttünk. Enélkül ugyanis csak szerepek és álarcok találkoznak, semmi esélye sincs a bensőségességnek. Így van ez személyes szinten éppúgy, mint egy csoporttal való viszonyban. Nagyon felszabadító, ha azon emberek között, akikkel együtt élek vagy dolgozom, nem kell tökéletesnek, mindig erősnek és érinthetetlennek mutatkoznom. Papként is óriási szükségem van olyan közegre, ahol nem kell szerepeket játszanom, és ahol az lehetek, aki vagyok: sérülékeny és törékeny ember, néha gyenge is, akinek figyelemre és elfogadásra van szüksége. Egyrészt szinte elkeseredetten szükségét érzem egy ilyen közegnek, másrészt persze azt is átélem, milyen hihetetlenül nehezemre esik megmutatnom a gyengeségeimet, és a szemtől szembeni kapcsolatokban sérülékenynek mutatkoznom (hát még megmaradnom a sebezhetőség állapotában...)
Persze ha erről beszélek, azonnal szembe kell néznem az értetlenséggel. Olykor nagyon is jogos ellenvetések hangzanak el. Emlékszem, egyszer a sérülékenység, a sebezhetőség témájáról beszéltem egy házas csoportban, és egy mélyen vallásos férj határozottan számon kért: magyarázzam meg, mit is értek ezen. Nem csodálkoztam a dolgon: az illető katonatisztként dolgozott a NATO-nál. Azzal próbáltam megvilágítani neki a témát, hogy közege válogatja: nyilván a beosztottjai és például a gyermekei előtt nem kell gyengének mutatkoznia – hiszen ez túlságosan is megterhelné, elbizonytalanítaná őket. Éles helyzetekben döntésképes emberekre és olykor nagy határozottságra van szükség – krízis idején nem lehet totojázni! Viszont – kérdeztem vissza – melyiket tartaná rokonszenvesebbnek: ha valaki folyamatosan csak az elért eredményeivel és elévülhetetlen érdemeivel dicsekedne előtte, vagy aki alkalmasint azt is bevallaná, hogy nem minden sikerült az életében, voltak már kudarcai is (például megesett, hogy kirúgták már egy vizsgáról... :-).
Szóval, a sérülékenységet érthető okokból nem mindenki tartja erénynek. Én mégis úgy látom, hogy enélkül nem lehet valódi szeretetkapcsolatra lépni másokkal. A sebezhetőség ebben az értelemben valamiképpen a szeretet ára.
Egy utolsó javaslat még, elsősorban párkapcsolatban élőknek. Tudjátok, mit kell tenni, ha azt szeretnétek, hogy a partneretekkel, házastársatokkal javuljon a kapcsolatotok? Próbáld alkalmazni a következő egyszerű módszert: havonta üljetek le beszélgetni. Előtte jó előre érdemes megegyezni az időpontban és – ha lehet – a helyszínben is. Fontosak a nyugodt körülmények, a védett idő, amikor a gyerekek vagy más családtagok sem zavarhatnak meg (a tapasztalat azt mutatja, hogy a legjobb elmenni otthonról). A telefont is érdemes kikapcsolva tartani, legalábbis erre a másfél-két órára. Tartsatok „megosztást”: beszéljetek egymással arról, éppen hogyan érzitek magatokat a kapcsolatban. A legfontosabb eseményeket is érdemes szóba hozni, a saját belső szempontodból elmesélni, s kérni, hogy a másik türelemmel, félbeszakítás nélkül hallgasson meg; ugyanezt kell biztosítani az ő számára is.
Persze fennáll a veszély, hogy a dolog a legjobb szándék ellenére is rosszul végződik: átcsap vádaskodásba, veszekedésbe. Ennek elkerülésére érdekében elegendő egyetlen szabályt betartani (azt persze nem állítom, hogy könnyű lesz...): egyetlen szót sem szabad mondani a másikról! Például tilosak az olyan mondatok, hogy „mert te mindig ideges vagy”, vagy „állandóan rendetlenséget hagysz magad után” stb. Az ilyenek ugyanis borítékolhatóan a másik védekezését (illetve visszatámadását) váltják ki („már hogy ne volnék ideges, amikor te...”; „bezzeg te meg..., és különben is én nem mindig...”). Ehelyett ez a kulcs: csak magadról beszélj! Például így: „Amikor ez és ez történik (itt egy ítélkezésmentes rövid helyzetleírás következhet), én kétségbeesettnek, dühösnek és tehetetlennek érzem magam.” Írd körül a belső állapotodat, amennyire csak tudod. Részletesen, egyes szám első személyben. A körülményekről is mondhatsz valamit, ahogy te megélted őket. A másikról azonban egy szót sem! Azt magyarázd el, ami benned lezajlott. Adj kulcsot magadhoz.
Garantálom: megvilágító erejű tapasztalat lesz! És az is valószínűsíthető, hogy – mint valaki fogalmazott – utána „nem harcolni” fogtok egymás ellen, hanem „kicsit több megértéssel” lesztek egymás iránt. Legyünk reálisak: legalábbis néhány napig... – de hát ugye gyakorlat teszi a mestert... ;-)
Még egy szót egy kényes témáról: szexualitás... Én persze ehhez nem értek, azért inkább valaki máshoz utalnálak benneteket. Arról van szó, hogy mi segíthet hozzá a szexuális kapcsolat javulásához egy párkapcsolatban. Nos, ezzel kapcsolatban ennek a videónak a megnézését ajánlom (nekem is házasok hívták fel rá a figyelmemet). Csak nyelveket tudóknak – és 18 éven felülieknek... :-) https://www.youtube.com/watch?v=HJ1zVPf9uWs
Jó gyakorlást mindenkinek!
P.S. Végül még egy pár érdekes videó; remélem, nem viszi el a figyelmet a központi témáról (tágabban talán hozzá is tartozik). Hátha valakinek hasznos: Pál Feri atya néhány gondolata a kiégésről (ti., hogyan lehet elkerülni... :) https://forbes.hu/legyel-jobb/pal-feri-10-eros-gondolata-a-kiegesrol/
Aztán még egy Ferenc: a pápa idén január 25-én egy szép beszédben részletesen kitért a családos mozgalmak szépségére és fontosságára az egyházban (sajnos még csak a nagy latin nyelveken van meg): http://w2.vatican.va/content/francesco/it/speeches/2020/january/documents/papa-francesco_20200125_rota-romana.html
Legvégül pedig (hiába, nem bírom abbahagyni... :-), de nem utolsósorban: egy szerzetesnő ismerősöm saját bevallása szerint „megtért” ezen a háromperces kisfilmen: https://www.youtube.com/watch?v=w77zPAtVTuI (ti. arról szól, hogyan „hal meg” egy babszem/búzaszem...)
Utolsó kommentek