Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

A sebből fakadó élet: veszteségből nyereség

2020.03.08. 18:02 andras.csaba.sj

the_incredulity_of_saint_thomas-caravaggio_1601-2.jpg

Caravaggio „Hitetlen Tamás”-a Jn 20,25-29 elbeszélését jeleníti meg, ahogy a Jézus feltámadásában kételkedő apostol – két társával együtt – találkozik az Úrral. Az itáliai festő zseniális fény-sötétség játékában előtérbe kerül Jézus sebe, amit a tanítványok orvosi kíváncsisággal és szakértelemmel szemlélnek. Jézus arca szelíd, és kezével óvatosan sebéhez teszi Tamás kezét. Hallhatjuk a szavait, amint a következőket mondja: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek” (Jn 20,29). Azóta az Egyház a „boldogok”-at önmagával azonosítja, akik bár testi szemükkel nem látták Őt, mégis hisznek Benne. De kiben is hiszünk? Nézd meg csak jobban a képet! Jézus sebei nyitva vannak – a feltámadás után is. Mit akar ez jelenteni?

A sebgyógyulás a szervezet természetes regenerációs képessége, amikor a sérülés bevarasodik, majd idővel új bőrréteg képződik azon a felületen. A hemofília, vagyis a vérzékenység olyan súlyos véralvadási betegség, melynek következtében a betegséget hordozó férfi egy esés után akár el is vérezhet. A sebek rendeltetése, hogy mihamarabb begyógyuljanak. A pszichés gyógyítás célja is a jelentkező tünetek, illetve a gyökérproblémák kezelése, mely a pácienst abban segíti, hogy betegsége ne akadályozza mozgásában és szabadságában. Jézus gyógyítóként jött a világba, hiszen Ő maga mondta: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket” (Mk 2,17).

Jézus viszont olyan gyógyító, aki nyílt sebével szólongat magához. Nem szavazunk bizalmat annak az orvosnak, aki maga is krónikus betegségben szenved, és nem képes kikúrálni magát. A pszichológus nem beszél saját problémáiról, hogy megőrizze tekintélyét, és a páciens higgyen abban, hogy segíteni tudja a gyógyulásban. Jézus ezzel szemben „megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak” (Iz 53,3-4). Izajás így folytatja: „De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg” (Iz 53,5).

Az Ő sebei által nyertünk gyógyulást. Jézus nyílt sebe a szeretetének jele, ki életét adja, hogy számunkra gyógyulást hozzon: „kiüresítette magát… hasonló lett az emberekhez… engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Mindezt azért, mert végtelenül fontosak vagyunk Számára. Mi is azért és azokért szenvedünk igazán, akik (amik) fontosak számunkra és értéket képviselnek.

A megtestesülésről szóló elmélkedésben Szent Ignác azt ajánlja, hogy képzeljük el a Szentháromságot, amint „nézik az egész földkerekséget és mind a népeket akkora vakságban” (Lelkigyakorlatok 106), majd elküldik a Fiút, hogy megmentse a világot. Istent nem hagyja hidegen a nyomorunk, és elküldi Jézust, aki megszán minket, megesik rajtunk a szíve, „mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok” (Mk 6,34). Jézus szenvedéstörténete és kínszenvedése e mérhetetlen szeretet kifejezése. A nagyböjtben, a kereszt titkában ezt a szeretetet szemléljük, melyhez kegyelemként kérjük az Urat, hogy adjon „fájdalmat, együttérzést és megszégyenülést, mert az Úr az én bűneim miatt indul a szenvedésre” (Lelkigyakorlatok193).

Mégis nehéz a keresztet szemlélni, mert közben akaratlanul is saját sebződéseinkkel szembesülünk. A fájdalomtól ösztönösen menekülünk, nem szívesen veszünk tudomást róla, ami nem jelenti azt, hogy bensőnkben ne élne tovább. Ennek egyik oka, hogy a fájdalom magába szippanthat, melankolikussá tehet, és azt a mechanizmust indítja el bennünk, hogy sebünket nyalogassuk. A természetes sebképződésnél is ösztönösen elkezdjük nyalni a sebet, mely a gyógyulást segíti elő. A lelki életben is hasonlóképpen működik: ha megbántva érezzük magunkat, első dolgunk az, hogy együttérezzünk magunkkal: a sebeinket nyalogassuk. Szomorúvá, csüggedté válok, és a szívem rezdüléseivel együttérzek.

A legrosszabb ilyenkor, ha elkezdjük racionalizálni a sérülés okát. Szegedi kórházi szolgálatom alatt egyszer egy idős hölgy az elhunyt férfi feleségét így „vigasztalta”: „Ne sírjon, kedves! A mennyországban van, neki most már jó, legalább megkönnyebbült!”. Mindannyian érzékeljük, hogy mennyire érzéketlen szavak tudnak lenni ezek. A bölcsesség ilyenkor hallgat, mint a három barát, kik hét nap és hét éjjel mellette ültek, és egyikük sem szólt egy szót sem.  Érdemes ilyenkor csendben maradni, s a gyászolót fájdalmában hordozni és kísérni.

A gond azzal kezdődik, ha hozzászokunk a sebnyalogatáshoz, és megérezzük annak édeskés ízét. Akármennyire megnyomorítanak is a sebeink, az ízük furcsa módon keserédes, melyek könnyen függővé tehetnek bennünket. Az áldozatok béklyója ez, amitől nagyon nehezen tudnak szabadulni. Ez nem a szabadság íze, mert bezár, elszigetel, megrekeszt, és nem enged továbblépni. Nehéz kiszakadni ennek körforgásából. Első számú feladatunk érzésünk tudatosítása, megnevezése; kereshetünk szimbólumot neki, ami segít bizonyos távolságot venni tőle, hogy ne határozza meg mindennapjainkat. Miután tudatosítottuk, az Úrhoz fordulhatunk, és kérhetjük az Ő gyógyítását (ebben segít még a tánc, a rajz, festészet, a költészet vagy bármilyen más mód, hogy kifejezzük fájdalmunkat).

Fáber Szent Péter lelki naplójában találunk egy kis részletet arról, amikor azt tapasztalja, hogy régi sebei (melyek valószínűleg szexuális jellegűek voltak) újra megnyíltak, és szomorúnak, zavartnak, csüggedtnek érezte magát miattuk. A vigaszt az hozta számára, amikor sebeivel Krisztus sebeire, halálára és megszégyenítésére emlékezett. Érezte, ahogy lelki sebhelyei megnyíltak, s Krisztus sebei és szenvedése újultak meg bennük. Nagyon közel érezte magához Jézust. Tekintetét nem önmagára irányította, hanem az Úrra. Megadatott számára a kegyelem, hogy egész lelkével kérhesse a megfeszített Krisztust, hogy gyógyítsa meg őt. Segítségére volt egy fohász, amit nagy áhítattal imádkozott: „Krisztus lelke, szentelj meg engem! Krisztus teste, üdvözíts engem! Krisztus vére, ihless meg engem! Krisztus oldalából kifolyó víz, moss tisztára engem! Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem! Ó, jóságos Jézus, hallgass meg engem! Szent sebeidbe rejts el engem! Ne engedd, hogy elszakadjak tőled! A gonosz ellenségtől oltalmazz engem! Halálom óráján hívj magadhoz engem! Add, hogy eljussak hozzád, és szentjeiddel dicsérjelek téged, mindörökkön-örökké. Ámen.” Ezt követően megtapasztalta annak kegyelmét, hogy az Úr Jézus megvigasztalta és életet lehelt belé.

Fáber tapasztalata arra bátorít minket, hogy miután kicsit megnyalogattuk sebünket, az Úrra figyeljünk, és Tőle kérjük a gyógyulás ajándékát. Ezt megtehetjük, szabadságunkban áll, nem beragadva az áldozatiság tehetetlen mocsarába. Az Úr Jézus azért hagyja nyitva a sebét, hogy abban saját sebeinkkel menedékre lelhessünk, és Nála gyógyulhassunk. Sebhelye viszont átmeneti menedék, és arra hivatott, hogy szabaddá tegyen a továbblépésre és a gyümölcstermésre: „Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz” (Jn 15,5). Ne felejtsük el, hogy az Úr nemcsak a fájdalomban akar velünk együtt lenni, hanem főképp az örömben: „Az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen” (Jn 15,11).

Jézus nyílt sebhelyei mást is rejtenek. Először is: nem kell félni a sebektől, a fájdalomtól, mert van utána feltámadás. Elmúlt római éveim tanítottak meg erre: a küzdelmek, szenvedések nem fojtanak meg – nem kell aggódni, hozzátartoznak az élethez, és türelemmel ki kell várni őket. Visszatekintve az elmúlt három évre, látom, hogy mennyire segítettek a növekedésben. Az utolsó lelkiismereti beszámolómban (ez hosszabb beszélgetés, amikor közösségem elöljárójával visszatekintünk az elmúlt évre) leginkább azokat az embereket emeltem ki, akik nehezek voltak számomra: igazából ők tanítottak a legtöbbet, és értékessé váltak számomra. Hálával és tisztelettel vagyok most már irántuk, még akkor is, ha tudom, hogy különbözőségünkből fakadóan valószínűleg nem leszünk pajtások. Az Úr bocsássa meg nekem azokat az alkalmakat, amikor sértettségem miatt sötét fénybe állítottam és olyan szavakkal illettem őket, melyekre nem vagyok büszke.

Ahogy Nietzsche mondaná: „Ami nem öl meg, az megerősít”. Ezzel szemben „a pokol az, amikor értelmetlenül szenvedünk” (Thomas Merton). A vigasztalást az adja, amikor a hiányban, a szenvedésben felfedezzük az értelmet és az Úr jelenlétét. Ez kegyelem, ajándék, de felelősek vagyunk azért, hogy ezt kérjük, és keressük az Úrral együtt a kereszt körül megjelenő, feltámadásra utaló fénysugarakat. Fontos, hogy időt adjunk magunknak, és türelemmel kivárjunk.

Ha a sebeinket úgy tudjuk szemlélni, mint amelyek értelemmel rendelkeznek, és hozzájárulnak növekedésünkhöz, akkor már egyre kevésbé érezzük annak szükségességét, hogy elrejtsük vagy kétségbeesetten bekötözgetni akarjuk őket. Annyira megható volt a hetekben egy fiatal hölgyet hallgatni, aki képes volt szembenézni a fájdalommal, és fel tudta ismerni az abban rejlő erőt. Sokkal inkább együttérzővé vált a körülötte élők és szenvedők iránt, és már nem mutatkozott az a benső ellenállás, mely a negatív eseményeket elutasítaná, és a lelki életet nyugodt, békés útra akarná terelni. Egyre inkább kész volt az életet úgy befogadni, ahogy van, és ez teljesebbé tette őt. A beszélgetés után hálát adtam a Szentléleknek, hogy ilyen szépen vezette őt.

A mai társadalom mintha menekülne a szenvedéstől és a mulandótól (félve fogalmazok így, mert az ilyen „bölcs” megállapítások mindig feldühítenek). Ez viszont sokakat megfoszt a mélyebb, érettebb és teljesebb élettől. Krisztus sebe hirdeti, hogy szenvedés nélkül nincs feltámadás. Szívesebben posztoljuk sikereinket, eredményeinket, melyekhez felfelé ívelő út vezetett, de ritkán vallunk kudarcainkról. Arturo Sosa generális hónapokkal ezelőtt arra hívta meg a jezsuitákat, hogy ne felejtsék el megünnepelni kudarcaikat. A kudarcokkal való szembesülés ugyanis segít abban, hogy a nehéz, kellemetlen élethelyzeteket ne utasítsuk el, és az életet a maga teljességében élhessük meg: annak hegyeivel és völgyeivel együtt.

Egy utolsó tapasztalatomat osztom meg még: a sebek nem tűnnek el, nem is gyógyulnak be mindig. Olykor nagyon fájnak, máskor kevésbé vagy egyáltalán nem veszek tudomást róluk: ez így rendben van. Sokat köszönök nekik, nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Érzékenységemnek fontos alkotóelemei. Segítenek nagyobb együttérzéssel lenni a szenvedők, peremre szorultak iránt. Segítenek felismerni, hogy sebzett gyógyítóként küldve vagyok hozzájuk. Jelek, hogy folyamatosan rászorulok a kegyelemre és az irgalomra. Meghívások, amelyek közösségbe hívnak a megfeszített Krisztussal. Arra, hogy Őt a kereszten szemléljem: az Ő szeretetét, ki nagylelkűen életét adja értünk. Csak állok a kereszt alatt, és meghívlak Téged is, hogy együtt szemléljük Őt a nagyböjt alatt: azt az Istent, akinek ennyire fontosak vagyunk, aki annyira a szívén viseli a sorsunkat, hogy engedi, hogy átszúrjuk azt. Szemlélni sebezhetőségét, ami a szeretet és az élet jele…

Végezetül Etty Hillesum – Auschwitzban meghalt zsidó nő – tapasztalatát osztom meg, aki a szenvedésben, a háború zűrzavarában is képes volt felfedezni az élet szépségét és jóságát: „A szenvedés nincs az emberi méltóság alatt. Vagyis: lehet szenvedni méltó és méltatlan módon is. Azt akarom mondani, hogy a nyugatiak nagy része nem érti a fájdalom művészetét, így ezernyi félelemtől megtébolyultan él. És az az élet, amit most az emberek élnek, nem igazi élet, mert félelemből, fásultságból, keserűségből, gyűlöletből, kétségbeesésből áll. Uram, mindezt nagyon is értem: de ha elvesznek egy ilyen életet, sokat vesznek el? El kell fogadni a halált, még a legkegyetlenebbet is, mint az élet részét.

És ha minden nap nem élünk teljes életet, akkor számít az, hogy egy nappal többet vagy kevesebbet élünk? Nap mint nap Lengyelországban vagyok, az úgynevezett harcmezőkön, és néha elém tárul a méregzölddé vált mezők látványa. Az éhezők, a megkínzottak és a haldoklók mellett állok, minden nap – de közel van hozzám a jázmin, az égnek egy darabja, az ablakom mögött. Az életben mindennek helye van. Az Istenbe vetett hitnek és az egyszer véget érő szenvedésnek is.

A fájdalom mindig kikövetelte magának az őt illető helyet és jogokat, ilyen vagy olyan módon. Ami számít, hogy milyen lelkülettel viseljük azt, és integrálni tudjuk-e életünkbe, és mindennel együtt, el tudjuk-e fogadni az életet.

Olykor meghajtom fejemet a nagy súly alatt, amit a tarkómon érzek, és érzem, hogy össze kell kulcsolnom kezemet, ami ösztönösen jön, és órákig így tudnék maradni – tudok mindent, képes vagyok mindent elviselni, egyre inkább, és mindezzel együtt biztos vagyok abban, hogy az élet szép, méltó arra, hogy megéljék, és jelentésében gazdag. Mindennek ellenére. Ami nem akarja azt mondani, hogy nem lehetünk kutyafáradtak egy hosszú séta vagy sorban állás után, de ez is az élet részét képezi, és van valami benned, ami sosem hagy el” (Etty Hillesum naplójából, 1942. július 2.)

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr4515511044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2020.03.10. 13:32:30

Szép.
Ha szerkesztője lennék és nem olvasója, kiszedném belőle azt a gondolatot, hogy "ami nem öl meg az megerősít". Nem tudtam egyébként, hogy ez Nietzsche, most utána is nézek, hogy hol; sok mindent megmagyarázna. :S Traumakutatók nagyon dühösek erre a sokat idézett mondatra, mert tudják a praxisukból, hogy ami nem öl meg, az simán hagyhat maga után emberi roncsot aki utóbb vagy felépül, vagy nem, de "erősebb" nem feltétlenül lesz tőle. Van aki igen, csak Nietzsche ellenében a kabaréklasszikus "illetékes elvtársat" idézve: "hát, ez így ebben a formában nem igaz".

Még arra felfigyelnék, hogy milyen vékony a vonal a tudatosítás meg a racionalizálás közt. A posztban éles a kontraszt, hogy látsszon, melyik melyik, de egy lelkigyakorlat alatt, amikor minden hang belül van, ez sokkal fárasztóbb szöszmötölés tud lenni, van amikor meg is unom és elmegyek inkább sétálni :P

andras.csaba.sj 2020.03.10. 16:56:39

Köszönöm!
Megértem a traumakutatókat, és önmagában én sem puffogtatnám ezt a mondatot. A traumakutatók mégis inkább arról beszélnek, amiről Thomas Merton, hogy az értelmetlen szenvedés maga a pokol: tönkreteszi és megnyomorítja az embert. Ezzel szemben, amikor a szenvedésben felragyog az értelem és az Isten jelenléte, az erőt ad, és képes átformálni a sötétségben képes fényt gyújtani (ez kegyelem). A legjobb példa erre Jób, aki ártatlanul szenvedi el a megpróbáltatásokat, és még születése napját is elátkozza. Küzd az Isten jóságába vetett hitéért. A végén happy end-del fejeződik be a történet, vagyona megsokszorozódik, gyermekei fogannak (bár senki sem tudja pótolni az elveszett tíz gyermekét). Nehéz arra válaszolni, hogy Jób "erősebben" jött-e ki ebből a próbatételből. Mégis érezhetjük, hogy valamit profitált abból a tusából, ami oly finom érzékenységgel van leírva.

A tudatosítás és az analizálás, racionalizálás között valóban vékony a vonal, és folyamatos benső munkát igényel. Számomra most még fárasztóbb folyamat (a római vesztegzár miatt): még sétálni sem lehet kimenni :))

andras.csaba.sj 2020.03.10. 17:24:21

Etty Hillesum egyik imája jutott eszembe: "Most válik világossá, Istenem, hogy mennyit mindent adtál, miből oly sok szép volt, oly sokat viszont nehéz volt viselni. Mégis, amikor késznek mutatkoztam viselni, a nehéz széppé vált. És a szépet olykor sokkal fárasztóbb volt hordozni, oly túlcsordulónak tűnt..."