Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

In memoriam Farkasfalvy Dénes O.Cist. (1936-2020)

2020.05.26. 08:21 SzabóFerencSJ

388_large.jpg

Május 24-én, a Mennybemenetel vasárnapján jött a gyászhír:

„A Ciszterci Rend Dallasi Apátsága és a Ciszterci Rend Zirci Kongregációja hozzátartozói és rendtársai nevében is fájó szívvel, de Isten akaratát elfogadva tudatja, hogy Farkasfalvy Dénes ciszterci rendi áldozópapot, a dallasi apátság egykori apátját életének 84., szerzetességének 66., áldozópapságának 59. évében, 2020. május 21-én hazahívta a mennyei Atya.”

Kedves Dénes! Isten nyugosztaljon! Ma szentmisémbe foglaltalak. Te is előttem mentél el, bár öt évvel fiatalabb voltál nálam. Szép szerzetesi életed és tudományos munkásságod Isten dicsőségét és a lelkek szavát szolgálta. Volt idő, amikor együttműködtünk, bár Te Dallasban tanítottál, én Rómában szolgáltam a Vatikáni Rádiónál. P. Alszeghy Zoltán SJ professzor irányításával, Nagy Ferenc rádiós rendtársammal szerkesztettük és kiadtuk (hazafelé küldtük) a Teológiai Kiskönyvtár sorozat füzeteit. Ebben kérésemre két témát kidolgoztál: Bevezetés a szentírástudományba  és A lelki élet teológiája.

„Széleskörű irodalmi munkássága során mintegy húsz könyve jelent meg, főként angol és magyar nyelven. Bibliográfiájában 115 cím szerepel, 43 angol és 72 magyar nyelvű munka. Doktori disszertációja utáni teológiai munkásságát különféle emigrációs folyóiratokban kezdte, főképp a Katolikus Szemlében és a Szolgálatban. Első magyar nyelvű könyve, a Zsoltároskönyv 1974-ben Magyarországon olyan közkedvelt lett, hogy még kétszer kiadták. 1976-ban a Teológiai Kiskönyvtár sorozatban jelent meg a Bevezetés a szentírástudományba, valamint A lelki élet teológiája. Sokan használják ma is az 1983-ban megjelent, Szent Pál Rómaiaknak írt leveléhez fűzött kommentárját.” (Benyik György megemlékezéséből.)

Kedves Dénes! Mint kiváló biblikus, sokat foglalkoztál a zsoltárok fordításával, értelmezésével. Emlékszem még, hogy kedvező (baráti) szakvéleményt írtál nekem Zsoltárhangon című kis könyvemről. (Zsoltárfordítások és parafrázisok, válogatott és új versek. Róma 1991.) Ennek újabb – versekkel és műfordításokkal bővített – kiadása 1993-ban Budapesten is megjelent a Szent István Társulatnál. Veled együtt magam is igyekeztem a magyar zsoltárfordításokat költői szempontból csiszolni, megőrizve a tartalmi hűséget.

Zsoltárhangon című kis könyvemben - „breviáriumomban” - a nekem kedves zsoltárokat újrafordítottam és verses kommentárjaimmal, valamint bibliai ihletésű verseimmel magamnak „imakönyvnek” állítottam össze. (Pietro Vanetti olasz jezsuita barátom remek bibliai fotófelvételeivel illusztrálva.) Másoknak is segítséget akartam nyújtani, hogy „zsoltárhangon” a dicséret, a hála, a könyörgés és a remény szavait intézzék Istenhez, teremtő és irgalmas Atyánkhoz. A budapesti bővített kiadásban újabb verseimből, valamint Paul Claudel, Pierre Emmanuel, Patrice de La Tour du Pin és Jean-Claude Renard zsoltárátköltéseiből csatoltam hozzá új részeket.

Alább egy kis ízelítő Pierre Emmanuel (1916-1984) egyik zsoltárparafrázisából: PLUS QUE LA SENTINELLE (De Profundis), de előbb a bevezetésemből idézek. „Emmanuel a második világháború alatt – Hitler és Sztálin uralma idején – írta nagy poémáját. 1969-es újabb kiadása bevezetőjében így vallott: „BABEL tanúságtétel akar lenni koromról, személyes hitvallás arról, hogy az Örökkévaló jelen van a történelemben, főleg azok révén, akik látszólag a legkevesebbet tesznek: a Boldogságok népe, a vértanúk, a szentek révén. Az ő névtelenségük magáé Istené, és ezt tudják. Nélkülük értelmetlen lenne a történelem folyása, (…) mert semmi sem lenne belőle megmentve, még a mérhetetlen szépség egy szikrája sem.”

 Részlet a BABEL című poémából (1951).

„Jobban mint az őr várja a virradatot,

lelkem várja az Urat.”

(130. zsoltár)

 

Jobban mint az őr várja a virradatot

Várom hogy korunkat kinevesse Napod:

Uram! a harcok kellős közepén

Harsanjon fel fénylő kürtöd szava

Jozafát völgyében sorakozó seregeidnek!

Kerítsd be hétszer a világot zengő Napoddal

Áthasítva az égtájakat egyetlen kiáltással

És serkentsd a rabságtól félő népeket

Kerítsék be ők maguk jobban az ellenséget

Győzd le és törd össze ha kell őket

De szabadítsd meg börtönéből e bús földet!

 

Mert a börtönök szűkítik össze a földet

Nem az emberek szaporodása – legyenek bár

Ígéreted szerint a homokszemeknél is többen

Mert nincs egy sem akit Te ne hívtál volna…

(…)

Örökkévaló! a te számításod nem a királyoké

Akik könnyű szívvel milliókat halálra adnak

És készek feláldozni egész nemzedékeket

Eszméik és bálványaik magasztalására:

De Te a vetés Mestere egyenként megszámlálod

Az arcokat melyeket saját képedre alkottál

És felbecsülöd minden leendő kalász súlyát.

(…)

Őszintén szólva az átokzsoltárok mindig zavartak, és ma, még a megreformált liturgia után is zavarnak a  breviáriumban és a misében, tehát mindennapi imáimban, minthogy egy adott kor  történelmét, kultúráját, szimbolizmusát tükrözik. Folytonos transzponálásra van szükség, hogy itt és most az én lelkiállapotomra hasznosan alkalmazzam őket. De a legszebb zsoltárok – a dicséret, hálaadás, bűnbánat, a bajban és az öregségben hitért és reményért esedezők – azóta is többször is megihlettek. Ideírok egy újabb parafrázist:

TERÁD SZOMJAS A LELKEM

 (Zsoltárhangon)

 

Isten, te vagy az én Istenem,

     virrasztva kereslek.

Terád szomjas  a lelkem,

testem utánad eped,

     mint a puszta kiaszott földje.”

                             (62. zsoltár)

 

A titkok erdeje hív

egy tisztásnál forrás csobog

a pezsgő vízre hajolok

hiába habzsolom vizét

sohasem elég

 

Tengermorajtól kísérve

járok a meleg homokon

sós csepp cserepes ajkamon

kiinnám a zúgó óceánt de

Terád  szomjazom!

 

Nincs út a rengetegben

a sivatag  elfogyott

 a múltba hatolok

 s az Ősforrásnál

 Reád hajolok

 

Róma, 2000. április – Budapest, 2009. november (javítva, rövidítve: 2010. május 13.)

Farkasfalvy Dénes barátom szerette és fordította, értelmezte Rainer Maria Rilke költészetét. Inkább a rövidebb, fiatalkori verseket fordította. Időnként én is elővettem mások Rilke-fordításait, egybevetettem az eredetiekkel, és a kései nehezebbekből (Duinói elégiák, Orpheuszi szonettek) próbáltam szebb fordítást készíteni.

Már az 1982-es Őszi ámulat elején, Atlantisz című, gyermekkoromat felidéző ciklusom mottójául Rilke Kilencedik duinói elégiájából idéztem, amely azt a hölderlini gondolatot adja vissza, hogy „a költészet a lét szóbeli alapítása” („Dichtung ist worthafte Stieftung des Seins”), és amelyet Heidegger oly alaposan elemzett.

 

„Azért vagyunk itt tán, hogy kimondjuk: ház

híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak, -

legfeljebb: torony, oszlop…de mondani, értsd meg,

ó, mondani úgy, ahogy a dolgok mélyükben

sose sejtették…”

 

Első verskötetem második részében, a műfordításokban, a főleg francia költők után néhány olasz és német költőtől is hoztam fordítást. Rilkétől fél tucatnyit, köztük a teljes Kilencedik duinói elégia átültetését, amely – szerintem – dióhéjban nyújtja a hitetlen Rilke – Nietzsche által is ihletett – világnézetét.

Dénes már ifjúkorában felfedezte „a vallástalanul vallásos Rilkét”, az istenkeresőt, ezért járt „Rilke nyomában” éveken át. Valóban, az általa fordított kisebb költeményekben még nem olyan világos Rilke teljes „evilágisága”, ateizmusa, mint az elégiákban és a szonettekben. Ezeket értelmezve én végül is elfogadtam Hans Urs von Balthasar véleményét, aki éleslátóan megfigyelte:

„Rilke középső korszakában 'alulról kiinduló platonizmussal' állunk szemben: az emberi szív erejével a költő egésze érzéki tapasztalatból desztillálja az eszmét. Az eszme a lényeg – és egyben maga a költő is. (...) Érdekes, hogy az  ateista  és antikrisztus Rilke milyen kitartóan alakít át és épít bele művészi világába keresztény elemeket. Döntő jelentőségű részét alkotják az emberiség élményvilágának, s emberek által mélyrehatóan megtapasztalt valóságok lévén nélkülözhetetlen anyagot biztosítanak számára. Rilke belülről érzi át őket: pontosan azon a ponton, ahol a keresztény embernek hitet kell tanúsítania, az érzést juttatja szerephez, s átérzi a misztérium egész terét, beleértve transzcendens, nem evilági szféráját is: a keresztet, a halált és a feltámadást. Önértelmezése szerint korai ’Krisztus-látomásokban’ Rilke teljes egészében – átérezve – megtapasztalja Krisztus transzcendens egzisztenciáját (bár azért, hogy megvilágítsa kétségbeesett bukását); a Mária életében és számos más, Máriáról szóló költeményben Mária titkának világosságát érzi át (emberi, gyöngéd erotika közegében, s még legérettebb ciklusaiban is folyamatosan ószövetségi, újszövetségi és egyháztörténeti témákat dolgoz föl. Szinte mindenütt arra törekszik, hogy tapogatózva-kísérletezve teljes egészében bejárja az életet és a halált átható keresztény misztérium tartományát, ám lényegében ugyanúgy, mint a transzcendens ókori mítoszokat, például az Új versek végén szereplő három nagy mítoszt: Orpheusz. Euridiké. Hermész; Alkestis; Vénusz születése.” (Hans Urs von Balthasar, Herrlichkeit.  III/1. A metafizika terében, 2. rész: Újkor. „Ókori visszacsatolás”, pp.760-772: R. M. Rilke. )

Az Őszi ámulat-ban közzétettem a híres HERBSTTAG fordítását, melyet sokak után én is megkíséreltem, s amelyet Dénes tökéletes formában „tett át” magyarra. Most búcsúzóul ideírom fordítását, utána az enyémet.

 

 ŐSZI NAP

 Uram, elég. Nagy volt a nyár s meleg.

Nyugtasd el árnyékodat a napórán

s az őszi rónán száguldjon szeled.

 

Tedd teljessé végső gyümölcseit:

érlelje még pár déli nap sugára,

teljességet adj: nehéz borába

a végső édességet kényszerítsd.

 

Kinek nincs háza, nem lesz soha már.

Ki most magányos, társat ne reméljen.

Virraszt, olvas, levelet ír az éjben,

sodródó lombok közt a sétatéren.

 

                                                     (Farkasfalvy Dénes fordítása)

 

                   ŐSZI NAP

 

Uram! ütött az óra. Hosszú volt a nyár.

Terítsd rá árnyaid a fénylő nappalokra.

s szabad szeled engedd az udvarokba már.

 

Fanyar gyümölcseinknek mondd, hogy érjenek:

adjál nekik még pár meleg napot,

sürgesd érésük – teljenek! – és tedd bele

savanykás boraikba végső zamatod.

 

Kinek nincs háza, ne építsen most már.

Ki egyedül van, így is marad hosszan,

virrasztva olvas, levelet ír napszám,

s a parkban fel-alá jár nyugtalanul aztán

amíg a szél a fák levelét fosztja.

                                            

Budapest, 2020. május 25-én, Farkasfalvy Dénes O.Cist. dallasi temetése napján.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr815716750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.