Mi, papok és szerzetesek a naponta imádkozott óraliturgiában, a szentmisében és különböző liturgikus cselekményekben a bibliai képek/szimbólumok özönével találkozunk, amelyek egy régi kor, kultúra, hit és hiedelem jelzései, a láthatatlan Isten üzenetének közvetítői. Minden látható jel a láthatatlan szellemvilágra, a felfoghatatlan Istenre és kimondhatatlan Titokra utalnak. Istent senki se látta a Fiún kívül. Az Örökkévaló dicsősége felragyogott a megtestesült Ige, Jézus Krisztus arcán, és az Ő szavai, példabeszédei fokozatosan feltárták az ő Atyja és a mi Atyánk szeretet-titkát. De maga Jézus is képekbe, hasonlatokba öltöztette üzenetét: alkalmazkodva hallgatóihoz, saját kora, vallási élete, tehát az ószövetségi írások jelképrendszeréhez.

Krisztusban minden újjá lett, mi már az Újszövetségben élünk. De az újszövetség szerzői, miként maga Jézus is, visszautalnak ószövetségi írásokra, amelyek most beteljesedtek. Tehát továbbra is szükségünk van az üzenet „áttételére”, ha hittel értelmesen meg akarjuk azt „szívlelni”. Ezt megteszi a szentírástudomány és a teológia. De most mindennapi imaéletünkről van szó: papok és hívek napi zsolozsmásáról és a szentmise/liturgia olvasmányairól, szövegeiről. Őszintén bevallom: a zsoltárok egy részének istenképe – bár a legkeményebb átokzsoltárokat kivették a napi zsolozsmából – még a liturgikus reform után is zavarnak a breviáriumban és a misében is. A szaktudomány megállapítja, leírja a zsoltárszerző izraeliták fokozatosan kitisztuló istenképét. De nekem napi imámban továbbra is arra van szükségem, hogy itt és most az én lelkiállapotomra – hittel – hasznosan alkalmazzam őket. Világos, hogy a mai egyszerű hívő vagy teológiát tanult pap/szerzetes istenképe különböző, amikor Hozzá fordul imaéletében. Bizonyos értelemben tehát mindenkinek más a szubjektív Istene, a magának alkotott istenképe és személyes kapcsolata Vele a megélt hitben. De azért együtt imádkozzuk a dicséret/dicsőítés, a hálaadás, a bűnbánat, a bajban és az öregségben hitért és reményért esedezés zsoltárait.

Hangsúlyozom: én is örömmel együtt imádkozom a szép – dicsőítő és kérő – zsoltárokat az Egyházzal, sőt Jézussal, aki a zsoltárokkal imádkozott; például a keresztfán a 22. zsoltárt imádkozta, amelynek kezdő sorai: „Éli, éli, lama sabaktani…”

A zsoltárok számos költőt megihlettek. Megemlítem a konvertita Paul Claudelt, akinek líráját és vallásgyakorlatát jelentősen befolyásolták a zsoltárok, amelyekből számosat átköltött. Több Istent dicsérő vagy  lelki segítségéért  esedező zsoltár engem is, régebben és újabban is megihletett, néhány versem mottója jelzi a hatást.

De más a tudományos/történeti értelmezés, és más a mindennapi imádság – és szerintem  ez utóbbihoz kellett jobban kellett volna alkalmazkodnia a liturgikus reformnak.

Monoteizmus és bálványozás, átok és bosszúállás

Az Ószövetség tekinthető úgy is, mint a bálványoktól elszakadó Isten népének története: Ábrahámtól  (Józs 24,2k) és leszármazottaitól  Szent Pál igehirdetéséig (1 Tessz 1, 9; 1Kor 10, 14. 25-30), ill. a végső időkig (Jel 13,14; 16,2; 21,8; 22,15). A bálványimádás még a jahvizmusba is beszüremkedett (Kiv 20, 3kk; MTörv 4,15-20). A száműzetés tragikus módon megerősíti a próféták fenyegető szemléletét, a nép kezd észhez térni, de ekkor sem tűnik el minden bálványimádó (Zsolt 31, 7) és istentagadó (Zsolt 10,4. 11kk). Úgy mondják szakemberek, hogy Jeremiás koráig Izraelben gyakori volt Jahve mellett más istenek létének megengedése: „a többi istenek” tisztelete. (vö. 2Kir 5,17). A próféták azért harcoltak, hogy Jahve hívei elismerjék: „a bálványok semmik” (Zsolt 81, 10; 1Krón 16, 26) Pál folytatta a bálványimádás  elleni küzdelmet, amely különböző formákban folyton visszatért. (Vö. BTSZ, „Bálványok”.)

Az átokzsoltárokról

Az átokszókincs is nagyon gazdag a héber Bibliában. Ha átkozódnak, ha egy személyre átkot hívnak, ez azzal a kockázattal jár, hogy rászabadítják a szerencsétlenséget. (Vö. Zsolt 109, 6-17). A pátriárkák átkot kiáltanak Izrael ellenségeire. Az „igazak” átokért kiáltanak (Zsolt 5,11; 35, 4kk; 83, 10-19; 109, 6-20; 137, 7kk). Jahve és a választott nép kapcsolatának történetében hosszú fejlődést tükröznek a Biblia könyvei: a Törvény lassan-lassan felfedi a bűnt (Róm 7, 7-13) kinyilvánítva – követelményei és tiltásai mellett –, megsértésének végzetes következményeit. Az áldás a kiválasztás misztériuma, az átok az elvettetésé. A próféták, akik állandóan a bálványimádás és a politeizmus eltévelyedése ellen küzdenek, tanúi Izrael megátalkodottságának, kénytelenek hirdetni az erőszakot és a pusztulást. Ez az átok azonban sohasem teljes, időnként felülkerekedik Jahve gyengédségének és irgalmának hirdetése, és az átokra az üdvösség/szabadulás ígérete következik (Óz 2,8.11.16; Iz 6,13 és  28, 16; Ez 34, 1-16; 36, 2-38). Az áldás a mindennapi életben gyakorolt áldás/köszöntés formuláin túl lényegében isteni adomány, amely az életet és annak misztériumát érinti. Isten teremtő működéséből ered. (Zsolt 65,11; Ter 24,35; Jób 1,10). Krisztus utolsó látható gesztusa a földön, mennybemenetele előtt: áldása: megáldja apostolait, és általuk a születő Egyházat. (Lk 24, 50-53).

„Kétségtelen, az  átokért kiáltó szavak, amelyek meghökkentenek minket – mintha mi tudnánk megbocsátani –, részben személyes vagy nemzeti bosszúból erednek. De az Újszövetség – miután megtisztította – magáévá teheti őket, mert kifejezik nemcsak a bűnnek alávetett emberiség nyomorúságát, hanem az Isten igazságosságára való apellálást is, amely szükségképpen magával hozza a bűn megsemmisítését.”

Jézus Krisztus gyűlöli és megöli a rosszat, felszabadít, de a bűnös ember iránt nincs benne gyűlölet; még hóhéraiért is imádkozik a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34) Tanítványainak is az ellenségszeretet köti lelkére. (Mt 5,44) De eddig még hosszú út vezet. Az Ószövetségben a csúcsot jelzik az izajási szenvedő Szolgáról szóló énekek.

„A Szolga még arról a bosszúról is lemond, amelyhez joga van az ártatlan üldözöttnek: ’száját nem nyitotta meg’ (Iz 53, 7), vétkeinkért átadta magát az átoknak (53,3k); közbenjárása a bűnösök számára az üdvösség záloga lesz, addig is, míg be nem következik a bűn vége; akkor ’nem lesz többé átok’ (Zak 14,11)” 

 A „szenvedő Szolga” az emberré lett, a szolga alakját felöltő, önmagát kiüresítő Isten Fia előképe, aki  a kereszthalálig engedelmes lett, és ezért az Atya felmagasztalta, mindnek Urává tette (Fil 2,5-11). 

„Krisztus, aki érettünk ’bűnné’ (2Kor 5,21) és ’átokká’ lett azzal, hogy, azonosította magát a bűnnel és az érte kijáró átokkal, ’megváltott minket a Törvény átkától’ (Gal 3,13) és az áldásnak meg Isten Lelkének birtokába juttatott. Az Ige tehát új korszakot nyit, ahol Jézus ajkáról nem hangzik el sajátos értelemben vett átok, hanem csak egy szerencsétlen állapot megállapítása, amely a boldogság ellentétpárja: ’Boldogok vagytok…’ – ’Jaj nektek…’ (Lk 6,20-26)

A testté lett Szó (Ige) nem vet el, hanem magához vonz (Jn 12, 32); nem szór szét, hanem egyesít (Ef 2,16). Felszabadítja az embert az átkozott Sátán, Bűn, Harag, Halál bilincseiből, és képessé teszi a szeretetre. Az Atya, aki Fiában mindent megbocsátott, megtanítja gyermekeit arra, miképpen győzhetik le az átkot a bocsánattal (Róm 12,14; 1Kor 13,5) és a szeretettel (Mt 5,44; Kol 3,13).” ( BTSZ, 90-91)

A téma további elmélyítéséhez

1. Az „Erőszak és a monoteizmus” témáról fontos tanulmányt írt Norbert Lohfink SJ exegéta. „Izraelben legkorábban a Deuteronómium (MTörv) késői rétegeiben és a Deutero-Izajásnál, tehát a babiloni fogság ideje /Kr. e. 597-536/ óta létezett az elméleti monoteizmus. De még a Deutero-Izajásnál is megtalálhatók a politeista elképzelések. Izrael csak a Krisztus előtti utolsó évszázadok óta ismeri az elméleti monoteizmust. Azelőtt más volt a helyzet. A sok isten közül csak az egyik /JAHVE/ volt Izrael Istene. Csak őt imádták.” (Henoteizmus.)

A biblikus szakember ezt is megállapítja: „Az erőszakra irányuló kérdés főleg a királyok korában válik aktuálissá, mikor Izrael és Júdea már önálló nemzetekké alakultak. (…) De ezt nem lehet minden további nélkül a vallás monoteista voltából levezetni. Mert nem volt az.” Vallási téren volt erőszak. Példa erre az a gyakorlat Izraelben, hogy egy város elfoglalása után kiirtották annak teljes lakosságát a győztesek Istenének bemutatott áldozat gyanánt. A Biblia ezt chérem-nek nevezi. (Vö. MTörv 1-3 és Józsue: az Ígéret földjének meghódítása). 

2. A monoteizmus és az erőszak időszerű témájáról fontos dokumentumot tett közzé a Nemzetközi Teológiai Bizottság (NTB): „Szentháromság egy Isten, az emberek egysége és a keresztény monoteizmus az erőszak ellen”.

A  NTB új dokumentuma II. fejezetében azt vizsgálja meg, hogy az ószövetségi kánoni bibliaszövegekben hol szerepel az erőszakra buzdítás és az erőszak (öldöklés) gyakorlata az egyistenhit nevében. A dokumentum részletes elemzését itt nem követhetjük. Alapvető állítása: az ószövetségi kinyilatkoztatás fokozatos, és benne a tiszta egyistenhit kialakulása – JAHVE megvallása – hosszú történelmi folyamat. Az Egyiptomból való szabadulás, a pusztai vándorlás, a szövetségkötés történeti tapasztalata során alakul ki az egyetlen szabadító Istenbe vetett ki, miközben állandóan kísérti az izraelitákat a környező népek többisten-hite, a bálványimádás. A nagy próféták folytonosan ostorozzák a Szövetség népének ezt a hűtlenségét („házasságtöréshez” hasonlítva azt). A száműzetés tapasztalata során Izrael megérti, hogy Istene, JHWH, mindenütt vele van, jelenléte és üdvözítő tevékenysége nem korlátozódik/kapcsolódik egy meghatározott helyhez (Ígéret földje, Templom), hanem egyetemes lesz. Ezt az egyetemességet főleg a teremtés hitére való reflexió alapozta meg. (A zsoltárok fő témája is a teremtő Isten dicsőítése.) Az ég és föld hatalmas teremtő Istene egyben szabadító, üdvözítő Isten, igazságos és irgalmas, a beléje vetett hit kizár mindenféle bálványimádást, hamis Istent. Ezt hirdetik a nagy próféták, a messiási jövendölések, amelyek során az egyetemesség szempontja határozott lesz: eljön a végső idő, amikor majd más népek is imádják majd az egyetlen igaz Istent, minden ember hatalmas Teremtőjét, igazságos Bíróját és irgalmas Szabadítóját. Ez a kitisztult hit főleg a Deutero-Izajásban jelenik meg, a Szenvedő Szolgáról szóló énekekben, amelyeket majd Isten megtestesült Fia, Jézus teljesít be, amikor felveszi a szolga alakját, az Atya és az emberek iránti szeretetből engedelmes lesz a kereszthalálig, és feltámadva mindenek ura, mindenki Üdvözítője. (Fil 2, 5-11)

A hagyományos apologetika és teológia a történelmi kinyilatkoztatást elemezve Isten pedagógiáját hangsúlyozta: az Ószövetség Törvényével nevelőnk volt Krisztusra, amint az Apostol is hirdette. A mai bibliaértelmezés mindenképpen figyelembe veszi az idejét múlt archaikus/szakrális szemléletet, idegen kultúrák befolyását Izrael hitére: pl. stereotip elbeszélések a hódító háborúkról a profán irodalomban.  Számunkra ma kétségtelenül elítélendő a bosszúállás, megtorlás, a hódító háborúk kegyetlenségei: ezeket a szövegeket kell a fokozatos kinyilatkoztatás távlatában értelmezni; figyelembe venni az irodalmi műfajokat is, a szent író szándékát és a megcélzott hajdani olvasóközönséget. A különböző korokból származó, különböző világképet tükröző kánonná vált Ószövetséget tehát úgy kell olvasni, ahogy azt célközönségük olvasta és olvassa, és csak egységében lehet helyesen érteni. A „nehéz lapokat” az egész Biblia teológiai összefüggésében kell értelmezni, még pontosabban: az Ószövetséget Krisztus fényében, az Újszövetség előkészítéseként kell értelmezni.  

3. Az evangéliumi üzenet időszerűsége 

A szerető Atya Fia kereszthalála által üdvözít, szabadít meg bennünket az erőszakot, szenvedést szülő bűntől, az igazságtalanságoktól, és teremti meg a kiengesztelődést, hozza el a békét. Ha hiszünk az egyetlen üdvözítő Jézus Krisztusban.

Hisszük, hogy a kegyelem üdvözítő erősebb a pusztító/romboló bűnnél, hogy hitünk legyőzi a világot. A Bűn ünnepli világi hatalmát – növelve azt emberi áldozatokkal, a Kegyelem elzárja az utat az erőszak megsokszorozása előtt. Jézus igazi tanítványa megkíméli a másik vérét felajánlva önmagát a szeretet áldozatául. Atyánk, Fiában, Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásának igazsága véglegesen elválasztotta Isten nevétől gyűlöletet és a megtorlást. Minden olyan nézet, amely vallással akarja igazolni az erőszakot, meghamisítja Krisztus misztériumát, hiteles kinyilatkoztatását  a Szentháromság-egy-Istenről. 

Jó lenne komolyan venni a NTB dokumentumának ezt a sürgető felhívását: a teológiának és a liturgiának meg kell tisztítania a szent (sacrum), illetve az áldozat ószövetségi, archaikus felfogását, ahogy már ezt a Zsidóknak írt levél szerzője tette, és Krisztus fényében kellene mindig  értelmezni az Ószövetséget, hogy megértsük: miért adta az Újszövetség az igaz Istennek az AGAPÉ/SZERETET  nevet  (Jn 4, 7- 21).

Végül – és ezt magamnak is mondom - el kell mélyíteni hitünket a Lélek erejével és megtisztítani istenképünket a még – sajnos – sokszor ószövetségi elemektől (bálványozás, bosszú stb.), hogy Jézus lelkületével bízzuk magunkat a gondviselő Atyára még az érthetetlen természeti csapások, a betegség, különféle bajok és az öregséggel  járó fizikai leépülés idején is.