Az alábbiakban kísérleteket teszek arra, hogy a szokásosnál valamelyest árnyaltabb módon (azaz történelmileg érzékenyebben) formáljak véleményt az inkvizíció a kérdésről. A vexata quaestio terén való tájékozódásban nagy segítségemre voltak az olasz történész, Alessandro Barbero kutatásai. Barbero bevallottan ateista (sőt, mint manapság a legtöbb olasz intellektuel, némileg marxista), vagyis az egyház iránti elfogultsággal nemigen vádolható. A magam részéről hiszek abban, hogy egy ilyen külső szempont nemhogy kárára volna, de használ is annak, aki intellektuális becsületességgel igyekszik tájékozódni a kérdésben és sine ira et studio keresi a történelmi igazságot.
Az egyház egy pillanatra eltévelyedett?
Bartberót is, mind ezen a linken 30:40-nél, mondja, időnként megkísérli a gondolat, hogy történész kollégáinál nagyobb megértéssel viszonyuljon az inkvizíciót gyakorló egyházhoz, és akár az ellentétes véleményeket elnyomó intézményeit is igazolja. Ilyenkor azonban hamar magához tér: így mégsem szabad gondolni! Hiszen legalábbis az újkori egyháztörténelem adott időszakáról el kell ismernünk, hogy akkor az egyház nyilvánvalóan utat tévesztett: a XIX. században a tanítóhivatal nagyjából mindenre nemet mondott, ami a modern kor vívmányának és a haladás letéteményének számított. XIII. Leó pápa Rerum novarum (1891) kezdetű enciklikáját megelőzően a hivatalos egyház meg volt győződre arról, hogy az újkori projekt a maga egészében tévedés, beleértve a liberalizmust, az olasz politikai egységtörekvéseket, a sajtószabadságot és a vélemények szabad ütköztetését is.
Mindezt megkülönböztetés nélkül fatális tévedésnek ítélni aligha tanúskodik történelmi éleslátásról. Az így gondolkodó egyházat Barbero szerint valóban nem lehet mentegetni. És talán mi is elismerhetjük, hogy ez a fajta ekkleziológia (egyháztan) csakugyan félresiklott, hiszen a világ az ellenkező irányba indult, és az emberiség által választott irány – bár szörnyűségeket is magával hozott – nemcsak visszafordíthatatlan, de óriási kollektív fejlődést és sok szempontból áldásos haladást is eredményezett. Az az egyházi ideológia tehát, amely ezt a folyamatot megpróbálta megállítani, a mai nézőpontból ténylegesen tévesnek mondható.
A korlátaink iránti vakság veszélye – és más nehézségek
Ami azonban a korábbiakat illeti, Barbero szerint óvatosabbaknak kell lennünk a túlzottan magabiztos ítélkezéssel. Mindenekelőtt érdemes tudatosítani saját érzékenységeinket: amikor ugyanis ma arról hallunk, hogy valakit a gondolkodása miatt törvényszék elé állítanak, s e törvényszéknek akár ahhoz is joga van, hogy az illetőt megkínozza, sőt – ha makacsul ellenáll – akár halálra is ítélhetik, akkor természetesen gondolkodás nélkül az illető pártjára állunk. Csakhogy ez az érzékenység annak a kultúránknak köszönhető, amibe belenőttünk, és amelyet általában magától értetődőnek tekintünk: a közgondolkodás bennünket is meghatároz. A korszellem magától értetődő, hiszen úgy vesz körül bennünket, mint a levegő, s azt a benyomást kelti, mintha mindig is így gondolkoztak volna. Csakhogy korántsem ez a helyzet!
Az inkvizíciós törvényszéket tehát mindenekelőtt kontextualizálnunk kell. Olyan intézményről van szó, amely a XIII. században született, olyan időszakban, amikor Európa teljesen kereszténynek tekinthető. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenki hitt Istenben és a halál utáni életben (az üdvösségben és a kárhozatban). Emlékeztetőül: a katolikus egyházi tanítás szerint a végítélet után az örök életben háromféle lehetőség áll az ember előtt: a paradicsomba, a pokolba vagy a tisztítóhelyre („tisztítótűzbe”) kerül. A tisztítóhely (purgatorium) ideig tartó szenvedés, a két szélsőség pedig az ember végérvényes sorsa. Mindez az intézményes egyház tanítása, amely sokféle szinten értelmezhető, és amelynek az évszázadok során valóban rendkívül komplex és a végsőkig kifinomult, eszmerendszerbe foglalt megfogalmazásai születtek.
Fennállásának hosszú évszázadai alatt az egyháznak volt ideje e szofisztikált kultúra kialakítására, s egyúttal arról is tanúbizonyságot tett, hogy rendelkezik a fenntartásához szükséges rugalmassággal. Emlékeztetőül: a középkori ember életét annak minden részletében a keresztény vallás tanítása és értékei szabályozták, amely bizonyos szent szövegek értelmezésén alapult. Csakhogy az Ó- és az Újszövetség nyelvét a korabeli átlagember nem értette. Ezeket a szövegeket még akkor is nehéz lett volna helyesen magyarázni, ha önmagukban egyszerűek és egyértelműek lettek volna; csakhogy a középkort már több mint egy évezrednyi idő választotta el az evangéliumok keletkezésétől. Tovább tetézi a nehézségeket – s ezt mindenki alá fogja támasztani, aki akár csak egyszer is kézbe vette már a Bibliát, és megpróbálta annak valamelyik könyvét folyamatosan végigolvasni –, hogy ezek a szövegek tele vannak homályos és nehezen érthető történetekkel, furcsaságokkal és ellentmondásokkal.
A fenti nehézségek az evangéliumokra is igazak, de talán még inkább az Ószövetség könyveire. Itt bizony pusztán racionális érveléssel nem jutunk messzire. Egyebek között azért sem, mert maga a szöveg egzisztenciális igényt támaszt az olvasójával szemben. Nem olyan, mint egy matematikai elemzés, ami formális logikai úton bárkivel beláttatható, hanem azt követeli, hogy a saját életünkre vonatkozóan is következtetéseket vonjunk le belőle. Ez pedig változásra hív, amit senki sem vesz szívesen. Mindaz, ami sokféle interpretációt tesz lehetővé, sok kiskaput is nyit azok számára, akik ellenállást éreznek vele szembe. Ám vajon ki jogosult a Szentírás tekintélyi értelmezésre?
Az egyházi szervezet sokrétűsége és hatalma
Az első megjegyzésünk, hogy ez a kérdés sokáig fel sem merülhetett. A késő középkorban ugyanis létezett egy multinacionális (sőt nemzetek feletti, transznacionális) szervezet, a katolikus egyház, amely mindenütt jelen volt, rendkívül jól szervezett struktúrákkal rendelkezett, és dominanciája révén hatékonyan volt képes elejét venni annak, hogy a korabeli emberek vallásuk gyakorlása során túlságosan gyakran találkozzanak kognitív disszonanciával. Az egyház tiszte volt a vallás dolgainak intézése. Ez az egyház pedig intézményként azt tekintette fő feladatának, hogy az üdvösség elérésének eszközeit mindenki számára biztosítsa. Ezen elsősorban a vallási szertartásokon és rítusokon való részvétel lehetőségét kell érteni: az egyház keresztelte meg a gyermekeket, vigasztalta a betegeket és temette el a halottakat, valamint – egyebek között – garantálta a szentmiséhez való hozzáférés lehetőségét. Az egyházi szervezet a kor más intézményeihez képest meglehetősen olajozottan működött, és nagyszámú, magasan képzett munkatársakat alkalmazott. A jól strukturált rendszeren belül mindenkinek megvolt a maga feladata: a plébánosok a liturgia végzésével foglalkoztak egy hatalmas szervezet, az egyházmegye hivatalnokaiként. Mások fő feladata a prédikáció volt, vagyis ők a népmissziók alkalmával el tudták magyarázni az egyszerű embereknek, hogy bizonyos kérdésekről mit tanít az egyház. Ők elsősorban Szent Domonkos követői, a domonkos szerzetesek közül kerültek ki, s sokan közülük Európa legjobb egyetemein tanítottak teológiát. Ismét mások – Assisi szentje, Ferenc követői – már létezésükkel is azt bizonyították, hogy az egyház nem feledkezett meg teljesen a szegényekről, hanem szolidaritást vállal velük, amikor a szegény és nincstelen Jézus nyomába szegődik. A ferences barátok mezítláb járták a vidéket, osztoztak az egyszerű nép sorsában, és teljes közösséget vállaltak azokkal, akiknek Krisztus örömhírét prédikálták.
Globálisan tekintve tehát egy rendkívül összetett és komplex világ képe bontakozik ki előttünk. Az egyház történelme során korántsem volt mentes az ellentmondásoktól, hiszen a hitelesen spirituális jellegű indíttatások mellett olykor politikai és gazdasági érdekeknek is engedelmeskedett, és rendkívüli gazdagságot is magáénak tudhatott. Emellett szinte kizárólagos monopóliummal bírt a legrafináltabb kultúra felett: a középkor végén és az újkor elején a műveltek és intelligensek közül jóformán mindenkinek köze volt az egyházhoz. Aki könyvek között élt és hozzászokott ahhoz, hogy komplex (azaz nem leegyszerűsítő) módon gondolkodjék, szerves részeit képezte az egyházi szervezetnek.
Repedések az épület falán...
Ennek az egyházi struktúrának történelmi léptékkel mérve egészen a legutóbbi időkig igazán kevés problémája akadt azzal, hogy a véleményét átplántálja az emberek fejébe. Mint láttuk, hosszú ideig fel sem vetődhetett, hogy valaki hirtelenjében azzal az ötlettel álljon elő, hogy egyedül akarja olvasni és magyarázni az evangéliumot. Nagy Károly idejében például még biztosra volt vehető, hogy ha valaki tudott olvasni, az csakis egyházi ember lehetett. Ilyen körülmények között persze könnyű volt a társadalom egységét és stabilitását fenntartani. Csakhogy a középkor érett szakaszában fontos társadalmi változások kezdődtek. A társadalom egy része fokozatosan meggazdagodott, és kialakult egy réteg – a kereskedőké –, akik bár nem voltak egyháziak, tudtak írni és olvasni. Egyszeriben tömegével adódtak olyan emberek, akik utazásaik révén megismerték a világot, üzleteltek, részt vettek az országok közötti információáramlásban. Ők kezdték el elsőként szenvedélyesen vitatni az egyes távoli német fejedelemségekből érkező, eladdig hallatlannak számító eseményeket.
Az átalakulóban lévő világot részben éppen az inkvizíciós törvényszékek jegyzőkönyveiből ismerjük. Értesülünk például arról, hogy a Pireneusok lejtőin, amikor összetalálkozott két pásztor, este a tábortűz fényénél olyan témákról kezdtek beszélgettek, hogy vajon létezik-e a tisztítótűz, vagy sem. Az egyik esetleg kijelentette: „Dehogyis létezik, én legalábbis nem hiszek benne, szerintem ez csak a papok találmánya!” Mire a másik rákontrázott: „És szerinted helyes dolog fizetni a miséért? Tényleg meg lehet váltani búcsúcédulákkal az üdvösséget?” Nyilván sok más is szóba került, de a jegyzőkönyvek nem hagynak kétséget afelől, hogy ilyen dolgokról is vitatkoztak. A városokban pedig, ahol pezsgett az élet, egyszeriben arról hallunk, hogy az egyik csapszékben az esti beszélgetés során egy kereskedő alkalmasint azt kezdte pedzegetni: vajon van-e egyáltalán szükség még papokra? Hiszen tudunk mi írni és olvasni! Ha latinul nem is beszélünk és értünk, de a Bibliát lefordították az anyanyelvünkre, és amikor beleolvastunk, olyan dolgokat is találtunk benne, amiket a plébános sosem mondott! Így már nehezebb volt fenntartás nélkül hinni abban, amit a papok a szószékről hirdettek...
Amint az emberek elkezdtek önállóan gondolkozni és véleményt formálni, valójában jelentős átalakulás vette kezdetét. Egyszeriben megkérdőjeleződött a szentek tisztelete is. Bárki mondhatta: „Ugyan már, te hiszel ezekben?” „Igen, hiszen Szent Márton közbenjárására a múltkoriban nagy kegyelmeket kaptam!” „De hisz’ ez mesebeszéd, a papok találmánya!” Egyszóval, új mentalitás kezdte felütni a fejét az emberek körében.
Mik a következmények?
És az egyház hogyan reagált ezekre az új körülményekre? Nyilvánvalóan sokakban felvetődött a kétség: megengedhető-e, hogy az emberek így beszéljenek. S vajon ha némelyek arra jutottak, hogy megengedhetetlen, az elsősorban annak köszönhető, hogy meg akarták tartani a hatalmukat, társadalmi, kulturális és vallási befolyásukat a társadalom felett? Talán szerepet játszhattak ilyen motívumok is. Ám nem szabad megfelejtkeznünk arról a lehetőségről sem, hogy esetleg nagyrészt azért döntenek így, mert a legjobb szándékkal meg voltak győződve arról, hogy ha egy félig analfabéta és képzetlen ember elkezdi olvasni az evangéliumokat, akkor az ellenkezőjét fogja kiolvasni belőlük, mint ami a valódi értelmük, és ez tragikus következményekkel járhat. Az egyháziak közül sokan adott ponton úgy ítélhették meg, hogy a történelem veszélyes pillanatában élnek: most először vált lehetővé, hogy valaki a saját szakállára kezdje olvasni és magyarázni a szentírást, sőt prédikálni is mások számára.
Nem csoda, hogy ez sokak ellenállásába ütközött. Ám a megindult folyamatokat többé nem lehetett olyan könnyen feltartóztatni, mint korábban gondolták: a felhívás, hogy mindenki maradjon szépen otthon és viselkedjen jól, nemigen használt többé. Minden tiltás ellenére is egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy titokban mindenfelé olvasó- és vitakörök alakulnak, ahol a rokonok, barátok és ismerősök gyűlnek össze, hogy – alkalmasint éjszakánként, házaknál – szenvedélyesen magyarázzák az evangéliumot, keresve annak valódi értelmét. Földalatti mozgalmak születtek tehát, amelyek követői meg voltak győződve arról, hogy ők tanítják a valódi kereszténységet, nem pedig a helyi plébános. Mindebből természetesen nem következik, hogy ezeknek a köröknek az egyház részéről történő elnyomása és üldözése helyénvaló lett volna, de az igen, hogy az egyháziaknak nagyon is megvoltak az érveik és érthető indokaik, hogy azt mondják: ezeket a köröket fel kell deríteni, követőiket meg kell találni, és el kell hallgattatni! Ez ugyanis elengedhetetlennek látszott a fennálló rend stabilitásának megőrzése érdekében.
(Folytatjuk.)
Utolsó kommentek