A transzcendens bűvöletében élő embereket – kultúrától és vallástól függetlenül – ősidők óta foglalkoztatja a kérdés: „Hol találom Istent?” Hol keressem őt, ha szeretném megtapasztalni? Hol akadhatok rá? Talán befelé kellene fordulnom, hogy megleljem? Vagy – éppen ellenkezőleg – önmagamon kívül remélhetem inkább, hogy rátalálok? A természetben van, szívem belsejében (oda hogy jussak?), esetleg inkább mások felé kellene megnyílnom, hogy végre tapasztalatot szerezzek róla? A „kinyilatkoztatást” vajon inkább szent könyvek tartalmazzák, vagy elég, ha magamba nézek, hiszen belülről fakad?
A kérdés mentén, „Hol van Isten?”, szinte az egész vallástörténelem is újraírható. A vallásról való gondolkodás legősibb, klasszikus rétege alighanem a költők mitikus teológiájában lelhető fel (religio fabulosa). Persze a vallás politikával való összefonódása is elég régi jelenségnek tűnik: ez volna a kormányzók politikája, amely a vallást is ideológiává hajlamos torzítani, azaz a fennálló társadalmi rend védelmére vagy megdöntésére használná fel (religio civilis). Isten tapasztalatát értelmezve a sokféle filozófiai iskola számtalan kozmikus teológia-fajtát dolgozott ki (religio naturalis). Ezek közül, mint emlékezetes, egyesek Istent sorsnak (fatum), gondviselésnek (providentia) vagy természetnek (natura) látták, mások az univerzum részének (pars mundi), esetleg egyenesen a világmindenség értelmének (mens universi), sőt magának az univerzumnak (mundus) tartották. Seneca híres megfogalmazása szerint ő mindaz, ami látható és az is, ami láthatatlan (quod vides totum et quod non vides totum) (vö. Le ricerche sulla natura, 2, 45, 2 sg.).
A keresztény ember számára persze a legfontosabb útmutatót Isten kereséshez a Biblia nyújtja. Csakhogy a szent szövegek maguk is sokrétű megközelítéssel élnek, különböző eligazítást nyújtanak a kérdésben. Az Ószövetség egy gyönyörű, ihletett helyén például arról olvasunk, hogy Illés próféta Isten jelenléte után nyomozva eljutott a Hóreb hegyéig. Itt aztán – egy barlangban töltött éjszaka után – különböző természeti jelenségeket tapasztalt. „S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte. Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével, kiment, és a barlang szája elé állt.” (1Kir 19,11-13).
Még olyan kevésbé jámbor istenkeresők is megérezték ennek a megközelítésnek igazságát, mint az olasz ateista szemiológus, filozófus és publicista, Umberto Eco: „Istent nem lehet a zajban megtalálni – írja –, Isten a csendben lakozik. Isten nincs a tömegmédiában, Isten nincs az újságok első oldalán, Isten sosincs a tévében, Isten nincs a Brodway-n.” (Idézi: Ivano Dionigi, Dov’è Dio? Avvenire, 22 marzo 2020, 1). Én erről egyszer egy szelíd indiai apácától kaptam személyes tanítást. A Szeretet Misszionáriusaihoz tartozó nővér így fogalmazott: „A gonosz feltűnő. Isten elrejtett. (The evil is exposed. God is hidden.)” Egy életre belém égtek a szavai – talán mert egész életpéldája adta a hitelességüket. (Ó, csak ne volna olyan könnyű elfelejteni őket a gyakorlatban!)
Talán nem is kell kijátszanunk egymás ellen a „kívülről jövő” és az „önmagunkban megtalált” kinyilatkoztatást. Meglehet, ezek a fogalmak csak látszólag állnak ellentétben egymással. A két „rend” valójában gondosan egymásra van hangolva: szívünk legrejtettebb kérdéseire a Biblia válaszol, s amiről a Szentírás tanít, arra éhezünk lelkünk legmélyén valamennyien. Jézus Krisztus a válasz emberi létünk legmélyebb kérdéseire – ez az Újszövetség tanítása. Nekem pedig idővel meggyőződésemmé, sőt tapasztalatommá is vált, hogy az Úr szeretetben és szolgálatban elénk élt élete a legjobb útmutató az Isten felé. Rajta keresztül vezet a legrövidebb ösvény az Istennel való boldogító találkozásra. Ha Jézusra nézek, Isten arcát látom. A Pascal-i „szórakoztatás” (divertissement) és a showbiz helyet érdemes inkább az evangéliumokat olvasni!
Utolsó kommentek