Figyelemre méltó kötet jelent meg tavaly a Jezsuita Kiadó gondozásában; olyan teológiai értekezés, amely joggal számíthat azok érdeklődésére, akiket foglalkoztatnak a nem keresztény vallások, a velük való intézményes és személyes kapcsolattartás lehetőségei, és azokéra is, akik kíváncsiak (a vártnál lényegesen sokrétűbbnek bizonyuló) katolikus nézőpontra. A szerző – a nemzetközi tudományosság élvonalába tartozó F. X. Clooney, a Harvard Dininity College oktatója – eddigi számos publikációja közül ebben foglalja össze legátfogóbb igénnyel, könyv terjedelemben azt a megközelítésmódot, amely szakmai berkeken belül „komparatív vallásteológia” néven vált ismeretessé.
Komparatív teológus az, aki „komoly kapcsolatba [kíván] lép[ni] egy másik [vallási] hagyománnyal”, ugyanakkor – keresztény kutatóként – „a hit talaján törekszik [e hagyomány] megértés[é]re” (65.). Clooney mindkét önmaga által támasztott feltételnek eminens módon megfelel: egyrészt évtizedek óta foglalkozik a hinduizmus tamil és szanszkrit forrásaival, másrészt vérbeli teológusnak bizonyul, amennyiben a „megértést kereső hitet” (fides quaerens intellectum) törekszik megvilágítani. S hogy mitől időszerű az általa javasolt komparatív megközelítés? Nos, elsősorban talán azért, mert a mai vallási sokféleség (pluralizmus) planetáris szövegkörnyezetének tudatos figyelembevételével kíván szólni a keresztényekhez, attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy e vallásilag sokszínű kontextus gazdagodás forrása lehet. Clooney úgy véli, „[h]asznunkra van, ha oly módon igyekszünk jobb teológusok lenni, hogy a sajátunktól különböző vallási hagyományokat tanulmányozunk. Messzebbre látunk, és kitágul a látókörünk; megtanuljuk, hogyan szakadhatunk el a számunkra ismerős dolgoktól, majd hogyan térhetünk vissza hozzájuk [...]” (99.).
Ám vajon megőrizhető a keresztény önazonosság – s ha igen, hogyan – egy olyan világban, amelyet a vallási sokszínűség jellemez? Nem rejti eleve a burkolt relativizmus veszélyét, ha kapcsolatokra törekszünk más vallási hagyományok követőivel? Nem kellene-e inkább sátáni képet festeni róluk, s minden eszközzel védekezni fenyegető jelenlétük ellen? Sokan félnek attól, hogy szükségképpen a vallási identitás feladásához vezet, ha más vallások „szentnek” mondott szövegeinek olvasásába beleegyezünk. Vajon szabad hát ilyesmire buzdítani? Clooney teljességgel megalapozatlannak ítéli a fenti félelmeket és a leghatározottabban visszautasítja a relativizmus feltételezését. A II. vatikáni zsinat Nostra Aetate (1965) kezdetű nyilatkozata alapján úgy véli, hogy van lehetőség pozitív viszonyulásra az idegen vallási hagyományokkal – sőt, talán globális világunkban ez a harmonikus együttélés legfőbb feltétele és záloga is.
Persze a komparatív teológia művelőjével (és olvasóival) szemben mindez meglehetősen magas követelményeket támaszt. Új hozzáállást követel, legalább három szempontból. Egyrészt személyes (spirituális és gondolkodásbeli) átalakulásra van szükség, hiszen – mint Clooney állítja – ahhoz, hogy másokat közel tudjunk engedni magunkhoz és tanulni tudjunk tőlük, először is nekünk magunknak kell sebezhetővé válnunk (vö. 20; 21.). Másrészt – s ez talán a komparatív teológia egyedi jellegzetessége – valódi kompetenciára, jártasságra kell szert tennünk egy másik vallási-kulturális hagyományban (mintegy bele kell olvasni magunkat), hogy annak beható és aprólékos tanulmányozás révén a saját hagyományunkon belül is új teológiai felismerésekre tehessünk szert. Végül, de nem utolsósorban, a komparatív teológus semmiképpen sem függesztheti fel az igazság kérdését. Ahelyett, hogy megpróbálná zárójelbe tenni saját hitét vagy felekezeti elkötelezettségét, amennyire lehet, tisztában kell lennie saját hermeneutikai előfeltevéseivel és bátran megvallania azokat. Ezáltal – a komparatív teológia révén – nemcsak kreatívabb módon lesz képes művelni saját tudományágát (adott esetben a katolikus teológiát), de jobb hívővé is válik: mélyebb találkozásban lehet része a kétségkívül más hagyományokban is jelen lévő és azok szemüvegén át is vizsgálható Jézus Krisztus személyes valóságával.
A kötet a téma gazdag áttekintését nyújtja. Az első fejezetben (1 §) a szerző elhatárolja komparatív teológiai kezdeményezését más tudományterületektől (így például az összehasonlító vallástudománytól, a teológiától, a vallásteológiától, a vallásközi párbeszédtől, a vallásközi teológiától stb.). Ezután (2 §) a komparatív teológia több mint három évszázadra visszatekintő történetének összefoglalása következik, (3. §) egészen a közelmúltig és a jelenig, számos kortárs szerző (David Tracy, Keith Ward, Robert C. Neville, Raimon Panikkar, James Fredericks, John Thatamanil, Michelle Voss Roberts, High Nicholson, Sara Grant stb.) említésével. A negyedik fejezetben (4 §) a szerző szövegolvasási gyakorlatok során vezet be bennünket a komparatív teológia művelésének műhelytitkaiba. Az utolsó öt fejezet (5-9 §) pedig a komparatív valláskutatás eredményeit összegzi, egyebek között kitérve a „többszörös vallástagság”, a „hozzánk alkalmazkodó Isten” és a vallásközi meditáció lehetőségének kérdéskörére is.
A kötet főcíme – Tanulhatnak-e egymástól a vallások? – telitalálatnak bizonyul, hiszen egyrészt hűségesen kifejezi az eredeti címben [Deep Learning Across Religious Borders] foglalt üzenetet (és a kötet voltaképpeni mondandóját), másrészt figyelemfelkeltő. (Nota bene: a Harvard oktatói talán megengedhetik maguknak, hogy olyan könyveket tegyenek közzé, amelyek címük alapján várhatóan csak néhány tucat szakértő figyelmére tartanak igényt; magyar kiadók azonban – különösen, ha rendi keretek között működnek – ugyanezt aligha mondhatják el magukról.) A könyv alapvetően jó stílusú (alkalmanként személyes életrajzi elemekkel fűszerezett) élvezetes olvasmány; a szerző helyenként bonyodalmas, szakmai veretű mondatszerkesztését Görföl Tibor értő fordítása egyengeti. A kötet értékét emeli továbbá a mű végén olvasható (a fordító által jegyzett) kitűnő tanulmány is, amely Clooney életművét helyezi el a szélesebb teológiai tudományosság kontextusában.
Érdemes szem előtt tartani, hogy Clooney törekvései a legszorosabb összhangban állnak Ferenc pápa szándékával, aki – a II. Vatikáni zsinat tanítását követve – arra buzdít, hogy fedezzük fel és ismerjük el a más vallásokban rejlő értékeket. A pápa Evangelii Gaudium (2013) kezdetű apostoli buzdítása szavai szerint azokban a „jelek[ben], rítusok[ban] és szent megnyilvánulások[ben]”, amelyeket más vallásokban találunk „[n]incs meg [ugyan] [...] a Jézus Krisztus által alapított szentségek jelentése és hatékonysága, de csatornák lehetnek, melyeket ugyanaz a Lélek éleszt [...] [s] [m]i, keresztények is meríthetünk ebből az évszázadok alatt kialakult gazdagságból, ami segíthet bennünket abban, hogy jobban megéljük sajátos meggyőződéseinket” (EG 254).
Francis X. Clooney, Tanulhatnak-e egymástól a vallások?, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2019, pp. 190.
Angolul tudóknak:
https://www.youtube.com/watch?v=gJDBRWXv7i0
https://www.youtube.com/watch?v=V-gg8Tci3GA
Magyarul tudóknak:
https://www.youtube.com/watch?v=M89_Apvv0sM (már múlt időben).
Utolsó kommentek