Pax et bonum!
Azoknak, akik újak itt, és akiket még érdekel, hadd mondjak valamit, amire a blogolással kapcsolatban jutottam.
Fura műfaj ez. Elsősorban talán azért, mert akkor kezd érdekessé válni, ha te magad is beszállsz a beszélgetésbe; viszont ebben áll a különös veszélye is: hogy tudniillik elkerülhetetlenül bevonódsz.
Azt mondják, az internetes kultúrában jelen lévők közül nagyjából 1-2 százalék aktív (és közülük is töredék kreál új tartalmakat), a többiek csak megfigyelnek. A kommunikációkutatók felmérései szerint a domináló kommentek nem fogadhatók el uralkodó véleményként. A háborogni szeretők hangja erősebb, míg a szelídebbek megelégednek egy-egy lájkkal is. Egyeseknek a kommentelés indulatlevezetési stratégiaként szolgál, ráadásul névtelenségbe burkolózva. Ők a metakommunikáció hiánya miatt képtelenek felismerni a többiek érzelmeit, így sokszor eldurvul a „beszélgetés”. Szóval nehéz és veszélyes műfaj a blogolás – nemcsak az írása, de az olvasása is!
Másrészről viszont kétségtelenül gazdagítja az ismereteinket, ha eltérő véleményekkel is találkozunk, még akkor is, ha nehezen tudunk mit kezdeni az örökös értetlenkedőkkel, a saját véleményükbe bezárkózó kommentelőkkel és a csak a vita kedvéért vitatkozókkal. Szóval, a blogolással foglalatoskodást legfeljebb kikapcsoló szórakozásnak (tudományos alkatúaknak pedig érdekes társadalmi kísérletnek) érdemes felfogni. És – ha úgy adódik – könnyű szívvel távol maradni tőle.
Íme, a lényeg egyetlen mondatban: a bloggal való foglalkozást szerintem nem szabad túl komolyan venni. Máskülönben ugyanis – extrémebb esetben – árt az egészségnek. Ez lelkileg érzékenyebb embereknél biztosan így van – nálam mindenképp.
Én egyáltalán nem vagyok konfliktuskerülő, de az emberek között felhorgadó és tartósan jelenlévő feszültségek hosszú távon nagyon megviselnek. Sok energiámat hajlamosak lekötni, „leszívni” és felőrölni. Vannak emberek, akik viszont lubickolnak a konfliktusokban. Számomra ez furcsa, de vannak olyanok, akiknek ez az életterük, ebből nyernek energiát. Élvezik a helyzetet. Csakhogy az emberi agy arra van huzalozva, hogy nagyjából 50-60 emberrel legyünk tartós kapcsolatban, és ebben a körben vigyázzunk a kapcsolatok minőségére. Ezért próbáljuk tisztázni, ami tisztázható, elegyengetni, ami elegyengethető, gyógyítani, ami gyógyítható – a további együttélés érdekében.
A blog nem együttélés, és nem is lehet ismerkedésre vagy kapcsolatok fenntartására felhasználni. Amíg az emberiség törzsekben és kiterjedt családi formációkban élt (szóval az elmúlt egy-kétezer év kivételével nagyjából az utóbbi 200 ezer évben), ez volt a túlélés feltétele. A nőknek különösen is óvatosnak és érzékenynek kellett lenniük, hiszen ők közösen vigyáztak a gyerekekre, állandó szoros közösségekben, amíg a férfiak vadásztak, halásztak vagy háborúztak, szóval „kedvükre” kitombolták magukat.
A közösségi média ezzel szemben alkalmatlan arra, hogy rajta keresztül a finomabb rezdülések kifejezhetők, konfliktusok tisztázhatók legyenek. Rengeteg frusztráció is előtörhet: az dominál, aki agresszívebb és akinek több ideje van. A névtelenség csak rásegít erre. Viszont a tapasztalat szerint azok a fórumok sem lényegesen jobbak, ahol csak névvel lehet bejelentkezni, mert
a szemkontaktus hiánya fékevesztetté tesz bennünket: leépíti a társadalmilag (sőt antropológiailag) belénk épített gátakat, és képtelenné tesz a finomságok érzékelésére. Így egy blogon legtöbben csak a hideg logika segítségével akarnak érvelni, vitatkozni – és lehetőleg győzni –, és észre sem veszik saját érzelmi érintettségeiket (nem is beszélve a másokéról...). Legyen az illető blog keresztény vagy ateista, ebből a szempontból majdnem egyre megy, nincs sok különbség.
Ezért szerintem csak nagyon óvatosan szabad belemenni egy vitába. Vigyázva magunkra, nehogy beszippantson a felvázolt dinamika. Külföldön – és biztos már otthon is! – rengeteget cikkeznek arról, hogy a serdülők közül sokan öngyilkosok lettek amiatt, hogy rájuk szálltak egy-egy közösségi fórumon (vagy csak ők élték meg így – ez a végeredmény szempontjából édesmindegy!). Teológiailag mondva „infralapszális”, azaz bukott, bűnbeesés utáni világban élünk, ami bizony meglátszik a kultúra minden szegmensén. Egy katolikus blogon is.
Én hosszú ideig azt a megoldást találtam a magam számára, hogy egyre ritkábban néztem be, és akkor is igyekeztem nem túl komolyan venni azt, amit túl sok indulatból írtak, vagy úgy, hogy nem éreztem belőle az elfogadást. Igyekeztem nagyobb függetlenségre szert tenni a véleményekkel szemben. Volt persze, akinek ez is csak olaj volt a tűzre – „tessék, védi magát!” –, de ez nem bántott annyira. Az ilyeneknek úgysem tudnék megfelelni, bármit csinálnék is. Elsősorban magunkért vagyunk felelősek – és az interneten senki sem vigyáz ránk, ha mi nem vigyázunk magunkra.
Egy további stratégiám volt, amire az idők során próbáltam rászokni, hogy lehetőleg ne azonnal válaszoljak. Kezdetben ugyanis egyszerűen zsigerből írtam vissza, teljesen a pillanatnyi érzelmeim hatása alatt, amiben aztán nemigen volt köszönet. Észre sem vettem, mennyi szeretetlenség volt a reakcióimban, amíg józanabbak nem figyelmeztettek. Ez az elővigyázatlanság olykor csak még jobban elmérgesítette a vitákat.
Gyűlölettel és indulattal ugyanis nem lehet az indulatokat gyógyítani, csak türelemmel és szeretettel: úgy, hogy elviseljük a bántásokat, és akkor is csak jó szándékkal, jóindulatúan.
Bánom, hogy nem voltam mindig szeretetteljes a kommunikációmban ezen a fórumon. Igyekszem magamnak is megbocsátani. Még jó, hogy volt néhány nagyszerű fiatal jezsuita, akik ragyogó példát adtak, hogyan is kell ezt csinálni!
Az biztos, hogy jogunk van eldönteni, mennyi időt akarunk a blogon tölteni. Én például elhatároztam, hogy mostantól csak ritkán nézek be, és egyáltalán nem fogok többet kommenteket olvasni. Ez utóbbit sajnálom, mert olykor nagyon gazdagító ismeretforrásnak bizonyult és motivációként is szolgált, de beláttam a határaimat. Vigyáznom kell a szellemi épségemre.
Aki folytatja a kommentelést, és netán konfliktusba keveredne, annak a következő a javaslatom:
- Ha valaki nagyon rád száll, követelőzik, kérdőre von, és érzékelhetően rengeteg indulat van benne, azt ne vedd magadra. A dolog nem neked szól.
- Kis civil kurázsira persze nyilván szükség van az életben, ahogy valamilyen szintű konfliktustűrés is elengedhetetlen.
- Jó azt is megtanulni, hogy nem fog mindenki egyetérteni velem – ezt elvárni sem szabad! Az anyaméh mindenestül elfogadó közegébe nem vezet vissza út.
- Viszont okosnak és elővigyázatosnak is kell lennünk a konfliktusok kihordását illetően.
Régebben – amikor még gyakrabban előfordult ilyesmi – a teológus kollégák azt mondták egymás között, hogy ha a Hittani Kongregáció vizsgálatot indít ellened, akkor nem szabad hosszan válaszolni nekik. Ők ugyanis abból élnek, hogy a válaszodat kielemzik, ízekre szedik, minden szavába belekötnek és megkritizálják. Szóval, ha nem vigyázol, könnyen kikészítenek. Az egyetlen járható út, ha olyan rövid választ írsz nekik, amilyet csak lehet. Nincs más esély, hogy túléld a konfliktust. Szerencsére a Hittani Kongregáció berkeiben ma már más szellem uralkodik. A blogon azonban – attól tartok – még minden a régi. Vagyis mostantól rajtatok múlik.
És hogy visszatérjek a poszt eredeti témájához, az a véleményem: nem szabad, hogy a blogolás elvonjon bennünket a lelki élettől. Ez az én értelmezésemben elsősorban az imádságot jelenti. Jó mérce, ha valaki legalább annyi időt tölt naponta imával, amennyit az interneten vagy a blogon „lógással”.
Boldog új évet!
Utolsó kommentek