Talán tíz éve került először a kezembe egy kissé rongyos, sárgult lapokból álló, gépírásos kézirat: dr. Takáts Ágoston Vegye föl keresztjét című életelbeszélése. Beleolvastam, és alig tudtam letenni, olyan érdekesnek találtam az emlékezést. A napokban újra elővettem, mert időközben kiderült, hogy Kerkai Jenőről szóló kutatásaim egyik alapforrásául szolgál. Takáts Ágoston és felesége, Mária ugyanis Kerkai Jenő utolsó munkatársai voltak: a KALOT föloszlatása utáni évben, 1947 nyarától 1948 februári letartóztatásukig dolgoztak együtt, majd a börtönévek során és szabadulásuk után is szorosan összekapcsolódott az életük.
Tanuló jezsuitából laikus missziós munkatárs
Takáts Ágoston öt évig maga is jezsuita volt, de egészségügyi okokból nem tudta folytatni a jezsuita képzést. A rendből való kilépése után megkereste Kerkai atyát, hogy a KALOT-ban munkatársa lehessen. Az atya akkor udvariasan elutasította, mondván: „Még a teljesen egészségesek jelentős része sem bírja azt a nagy igénybevételt, amit a KALOT munkája igényel.”
Takáts Ágoston teherbíró képességét azonban az élet igazolta. 1944 januárjában behívták katonának, részt vett a galíciai, majd az erdélyi és a kelet-magyarországi harcokban, négyszer sebesült meg. A háború után a szegedi egyetemen tanult matematikát, fizikát és bölcseletet, 1947-ben doktorált. Aktívan részt vett a szegedi katolikus ifjúsági életben, a katolikus egyetemista ifjúság elnöke volt. Ekkor viszont – Sass Imre jezsuita egyetemi lelkész javaslatára – Kerkai atya kereste meg őt, és meghívta, hogy legyen akkor még menyasszonyával, később feleségével, Máriával munkatársa egy új művében, a Centrum Socialéban. Később szorosan együttműködtek másik két kezdeményezésben, a Falu Manrézában és az ún. Somogyi kísérletben, amelyek célja a falu újraevangelizálása és a parasztfiatalok lelkiségének mélyebb megalapozása volt „az elkövetkező idők ateista propagandája és súlyos lelki terrorja ellen”.
Kerkai megbízására Takáts Ágoston számos ember nyugatra szökését is megszervezte, többek között Barankovics István – az akkori legnagyobb ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt vezetőjének – disszidálását. 1949 februárjában letartóztatták, kihallgatását az Andrássy út 60-ban az a Décsi Gyula AVH-alezredes vezette, aki korábban Mindszentyt is brutálisan vallatta. A módszerek ismertek. Takáts megfogadta, hogy három napig nem beszél Kerkairól, hogy az atya elmenekülhessen, ha úgy dönt. Kerkai viszont nem gondolt szökésre, mert azt vallotta, hogy „a magyar népért éltünk és élünk, ezért vállaljuk a börtönt is, ha Isten ezt szabja sorsunknak”.
Hamarosan őt is letartóztatták. Közös perük eredményeképp aztán Takáts a szegedi Csillagbörtönbe került, majd büntetése leteltével szabadulás helyett – újabb tárgyalás nélkül – Recskre szállították kényszermunkára, ahol egy üzemi baleset után, mivel nem kapott megfelelő orvosi ellátást, fél szemére megvakult. Szabadulását követően is tartotta a kapcsolatot Kerkaival, haláláig látogatta. A rendszerváltás után hozhatta nyilvánosságra emlékiratait (Vegye föl keresztjét) és a Kerkai Jenőről szóló írásait („Ignis numquam dicit: sufficit...” Kerkai Jenő jezsuita atyára emlékezik utolsó munkatársa), amelyek jelenleg csak elektronikus formában érhetőek el.
Regényszerű visszaemlékezések
Az írások regényszerűek, élvezetes stílusúak tele élménnyel a jezsuita rendről, a frontszolgálat véres harcairól, a szegedi katolikus egyetemi életről, szerelmekről, apostoli szolgálatokról, az Andrássy út 60. és a recski munkatábor pokláról, ami érdekes lehet, aki 20. századi történelmünk iránt érdeklődőknek. De a keresztény ember számára talán még többet jelenthetnek ennek a hitét az üldöztetések közepette is mélyen megélő embernek a vallomásai. Emellett ezek a szövegek közvetlen tanúvallomások Kerkai Jenő életéről. Érdemes volna nyomtatásban is megjelentetni őket.
Takáts Ágoston egy 2007-es rádióinterjúban kifogásolta, hogy a jezsuiták (is) elfelejtették Kerkai Jenőt. A felejtés ellen – és kedvcsinálóként az emlékiratokhoz – szeretnék megosztani néhány részletet Takáts írásaiból. Az önéletrajzi részletekben egyes szám harmadik személyben ír önmagáról, magára Csütörtökként hivatkozik, feleségét pedig Áldás néven emlegeti:
Frontszolgálat
Csütörtök megállta a helyét Galíciában, majd utána az erdélyi harcokban is. Bár mindezek közben mérhetetlen keserűség töltötte el. „Lelkileg szinte teljesen felborultam. Hát ez a sorsunk? Két malomkő között felőrlődni? S mi lesz a céllal: az új, a szereteten felépülő krisztusi magyarsággal? Úgy tűnik itt a vég! Pusztulásra ítélt fák vagyunk, melynek ágai is pusztulásra vannak ítélve. Hát akkor pusztuljunk!" És vadul vetettem magam a harcba. Vállalkoztam mindenre, nem ismertem lehetetlent. Igaz, az is vezetett ebben: ha nem volt valamire önkéntes vállalkozó, akkor jelöltek ki önkéntes vállalkozót. És miért küldjenek olyant, aki után feleség és gyermekek sírnak?! Hullott a csillag és hullott a medália is. Háromszor sebesültem és duplán vitéz vagyok. De kórházba nem mentem egyszer sem és a kitüntetéseimet nem hordtam soha. Nekem nem vaskereszt kellett, elég lett volna a fa is...
Fenyegetések árnyékában: szegedi katolikus egyetemista élet 1946–47-ben
1946. Békési egyébként is foglalkozott az egyetemista fiúkkal, mint a katolikus férfi egyetemista közösség Mária kongregáció vezetője. A 1945/46-os tanév első felében minden rendben is indult a közösségben, de 1945 novemberében a Politikai Rendőrség letartóztatta P. Békésit a kis jezsuita templomban mondott beszédei miatt. Szegeden általában erősen figyelemmel kísérte a rendőrség a templomi prédikációkat, minthogy abban az időben a katolikus hitélet még erőteljes volt, hiszen 1946. október végéig még a katolikus ifjúsági és felnőtt egyesületek is működhettek. Időnként azonban példát statuálandó egy-egy papot, aki bátrabban hirdette Krisztus Evangéliumát, bevitték kihallgatásra, esetleg fél évre, vagy egy évre internálták. Hát ez történt P. Békésivel is.
Mint később elmondta Csütörtöknek, nem nyúltak hozzá, sőt: beültették egy kis kihallgató szobába, és magára hagyták. Egyszer csak belépett hozzá volt osztálytársa, a Szeged-szerte rettegett Bolgár főhadnagy, akivel együtt érettségizett a Piarista Gimnáziumban, kézfogással üdvözölte, majd a következőket mondta: „Nézd, Pista, én most kiviszlek innen. De azonnal eltűnsz és még ma éjszaka elutazol Szegedről, mert ha itt találnak, újra behoznak, és akkor már nem tudlak innen újra kivinni.” Így is történt, Bolgár főhadnagy kivitte P. Békésit az első sarokig, ott megfordult, Békési Pista pedig azonnal eltűnt, még az éjszaka felutazott Pestre. Néhány hétig Kispesten volt, majd P. Vargha Andorral – a Kisgazda Párt alelnökének öccsével – elutazott az USA-ba, harmadik probációját eltölteni. Útlevelet is a Kisgazda alelnök segítségével kapott. Végleg kinn is maradt.
[…]
1946 őszén egy dolog nagyon megrázta Szeged ifjúságát és magát az egész várost, melyről azóta is hallgatnak: a hittan tüntetésről van szó. Amikor híre ment annak, hogy az iskolákban bevezetik a fakultatív hitoktatást, a középiskolások és a felsős általános iskolások teljesen önmaguktól és önmaguk szervezésében abszolút fegyelmezett felvonulást szerveztek a Dóm térre, ott sorba állva teljesen megtöltötték a Fogadalmi templom előtt a Dóm teret és hangosan, egyöntetűen elmondták az „Apostoli Hitvallást”. Majd „Hittant akarunk! Hittant akarunk!” ütemes hangoztatásával ugyancsak fegyelmezetten kezdtek kivonulni a Dóm térről.
Igen ám! De addigra a Párt mozgósította a kendergyár munkásait, s azok láncokkal és ólomcsövekkel teherautókon megérkeztek a Dóm tér bejáratához és a fegyelmezetten kivonuló gyerekeket és fiatalokat durván és könyörtelenül szétverték. Ezt látván az egyetemi intézetek ablakaiból, kitódultak az egyetemista fiatalok megvédeni az iskolásokat. Persze komoly verekedés lett az eredmény, amelybe a rendőrség is beavatkozott és egy csomó egyetemistát elhurcolt. Az egyetemisták nem hagyták annyiban a dolgot, délután felvonultak a rendőrség elé és követelték a letartóztatott egyetemisták szabadon bocsátását. Erre a rendőrség bevetette a vízágyút, mire szétoszlott ugyan a tömeg, de másutt újra gyülekezett.
Ez napokon keresztül így ment, az iskolákban megszűnt a tanítás, az egyetemen megszűnt az oktatás, mire Budapestről repülőgépen lehozták a Karhatalmi Zászlóaljat, hogy az csináljon rendet. A városban teljes volt a felfordulás, még a Püspök úr is beavatkozott és kérte, hogy szüntessék meg a rendbontást. Végül a keresztény közösségek csináltak rendet az egyetemen: 3 napos lelkigyakorlatot hirdettek, amely három nap alatt lecsendesült a város, az általános és középiskolások újra megkezdték a tanulást, a lelkigyakorlatok végeztével az egyetemen is megkezdődött az oktatás.
Csütörtök a sztrájk elején összehívta az Egyetemi és Főiskolai Ifjúság vezetőségét, megbeszélte velük a megoldás lehetőségeit, ő pedig a vezetőség kérésére elhagyta a várost, kiment Pusztamérgesre, előtte volt ugyanis orosz letartóztatásban és nem akarták újra veszélyeztetni. Egyébként a város és az iskolások lecsendesítése az előzetes megbeszélés alapján történt.
Az egész dologban az a legfurcsább, hogy ma már senki nem tud az ifjúságnak ezen spontán és fegyelmezett hitvallásáról és annak brutális szétveréséről. Hiába! Az emberi emlékezet gyönge, főleg akkor, ha valamire nem mer, vagy nem is akar visszaemlékezni!...
Találkozás Kerkai Jenővel és a Centrum Sociale
[1947.] Május hónapban Szegedre látogatott P. Kerkai Jenő S. J., a KALOT megálmodója, megalapítója. Úgy tűnt, hogy P. Sass már beszélt róluk az Atyának, mert tudta, hogy matematika fizika bölcselet szakosok mind a ketten; tudta, hogy jegyesek; tudott arról, hogy az egyetem katolikus közösségeinek vezetői; tudott Csütörtök doktorátusáról és népiségi elkötelezettségéről; tudott a nyári továbbképzésekről és a környék tanyaközpontjaiban, valamint falvaiban bevezetett új típusú ünneplésekről; tudott arról, hogy Marika is bölcseleti doktorátusára készül. Megkérdezte őket P. Kerkai, hogy valójában mivel szándékoznak foglalkozni. Csütörtök bevallotta, hogy nincs szándékukban tanítani, legszívesebben tudományos munkával foglalkoznának. Életük célja viszont elsődlegesen: Isten szolgálata. Ekkor P. Kerkai elmondta nekik, hogy a Jezsuiták Általános Rendi Gyűlése minden Rendtartomány számára kötelezővé tette ún. „Centrum Sociale” – magyarul – „Szociális Központ” létrehozását. Ennek a Központnak a célja az, hogy figyelemmel kísérje a szociális kérdéssel kapcsolatos minden irányú megnyilatkozásokat, ezeket olyan eszköztárban, kartotékrendszerben, szociológiai könyvtárban, folyóirattárban gyűjtse, hogy a rendtartomány tagjai és más egyháziak közül, akik szociális problémákkal foglalkoznak, arról írni, vagy előadást tartani kívánnak, megfelelő anyaghoz jussanak a Centrum Sociale révén. Természetesen ehhez megfelelő szociológiai könyvtárat és folyóirattárat kell létrehozni, kartotékrendszert felállítani, kartotékozáshoz a megfelelő megállapításokat, idézeteket kijelölni, olyan fordítókat szerezni és alkalmazni, akik a szükséges intelligenciával és ismeretekkel rendelkeznek. De mindezeken túlmenően P. Kerkai a Centrum Socialét olyan „MŰHELY”-nek is szánja, ahol a kor igényeinek megfelelő vallási és tudományos szükségleteket megállapítani, felvázolni, kidolgozni, kísérletileg kipróbálni és értékelni, és az értékelésnek megfelelően módosítani lehet. Szóval MŰHELY, ahol előre gondolkodni, előre tervezni, előirányozni, új módszereket kidolgozni lehet és szükséges. Az egész munka irányítója ő, P. Kerkai és az ország legintelligensebb Professzora lenne, kiváló fordító személyek már vannak, két olyan személyre lenne szüksége, akik megfelelő tudással, kellően széles látókörrel, mély hittel és komoly érzékkel rendelkeznek a sokrétű munka koordinálásához és elvégzéséhez. P. Sass Marikát és Csütörtököt ajánlotta, kérdés: vállalják-e szívesen ezt a munkát és kielégíti-e őket?! Az Atya hozzáfűzte, hogy ez a belső munka bár sokrétű, de nem lenne akadálya a saját tudományos munkájuknak. Sőt! Csütörtöktől szeretné a habilitációs ígéretet kérni, Marikától pedig a doktorátust. Amennyiben „igen”-t mondanak, az Atya elintézi, hogy a P. Provinciális engedélyezze alkalmazásukat és ezáltal ők a Jezsuita Rend Magyarországi Rendtartományának polgári alkalmazottai lesznek tudományos munkára. Marika és Csütörtök egymásra néztek és az Atyának boldog „igen”-t mondtak.
A Falu Manréza születése
Egy alkalommal, az akkor már feloszlatott KALOT-ról beszélgetve, Csütörtök azt mondta: Véleménye szerint a KALOT-ban nem volt elég a lelki mélyszántás; elsődlegesen a népfőiskolai továbbképzésre helyezték a hangsúlyt, a lelkieket maguk az igazgatók és az előadók nem tartották elég fontosnak. P. Kerkai megkérdezte Csütörtöktől: Ő hogyan csinálta volna? Csütörtök 4-5 napos zárt lelkigyakorlatot említett és évenként 1-2 napos rekollekciót. „De nem volt annyi pap” – mondta P. Kerkai. „Nem is kell pap, maguk a lelkigyakorlatos ház igazgatói adják a lelkigyakorlatot. A Püspök, ha tud, adjon papot a misézéshez, gyóntatáshoz, közös áldozáshoz. Ha nem tud, akkor a község plébánosa el tudja végezni ezeket a feladatokat.”
Harmadnapra P. Kerkai készen volt a Falu Manréza mozgalom teljes gondolatmenetével és programjával. P. Kerkai egy pillanatig sem titkolta a célt: a 4-5 napos lelkigyakorlatokkal parasztfiataljaink számára minél mélyebb lelki alapozást kell biztosítani az elkövetkező idők ateista propagandája és súlyos lelki terrorja ellen.
[…]
P. Kerkai 3 napos megbeszélésre hívta össze Pestre az egyházmegyei titkárokat, ahol is eléjük terjesztette a FALU MANRÉZA MOZGALOM feltételeit, célját és eszközeit. Mindenki kézbe kapta a teljes, minden előadás vázlatot tartalmazó programot, és Kerkai Atya felszólította a titkárokat, hogy másnapra készítsék el észrevételeiket. A második nap a program és az észrevételek megvitatásával telt el, délután részleteiben és egészében szavaztunk a programról. A harmadik napon a konkrét feladatok megbeszélése történt: megállapítottuk mindenki tennivalóját, a határidőket, a beszámolás módját és időpontját.
Mindebből látható P. Kerkai zseniális módszere: megbeszélés és hozzászólások az előterjesztés alapján, közös demokratikus döntés és határozathozatal, a határozatok könyörtelen végrehajtása és számonkérése. Varga László jezsuita atya írta P. Kerkairól még a KALOT életében: „…Páratlan szervező tehetsége volt: alázatos, megnyerő modorú, céltudatos és gondosan tervező, szerény és nem hangoskodó, nem önmagát kereste, csak a nemzet napszámosa akart lenni… Vezérkedés nélkül tudott vezetni, magát nem kímélte, csak az ügyet szolgálta…”
Csak ezzel a módszerrel és ezzel a lelkülettel lehetett rövid idő alatt olyan elképzelhetetlen eredményeket elérni, mint P. Kerkai elért a KALOT mozgalommal, 1947-től a CENTRUM SOCIALE révén, 1948 elejétől a FALUSI MANRÉZA mozgalommal. Mert az eredmény a lelkigyakorlatos mozgalomnál nem maradt el. 1948 januárjában tartottam meg az első kísérleti Falu Manrézás lelkigyakorlatot Balatonberényben. Az eredmény teljesen kielégítő volt, noha egyes előadásokat némileg módosítani kellett.
Ezt követően megindultak a legény lelkigyakorlatok minden egyházmegyei lelkigyakorlatos házban. Egy-egy lelkigyakorlaton általában 35-40 parasztlegény vett részt nagy érdeklődéssel és komoly áhítattal. A második negyedév folyamán P. Kerkai végiglátogatott minden lelkigyakorlatos házat, és nagyon meg volt elégedve. Meg is lehetett, mert várakozáson felül 1948-ban 12 ezer legény, 1949-ben februári letartóztatásunk ellenére 10 ezer legény végezte el a Falu Manrézás lelkigyakorlatot.
Somogyi kísérlet
A TELEPES PASZTORÁCIÓ és a FALU MANRÉZA MOZGALOM nagyon komoly, de csak bevezető lépések voltak P. Kerkai számára, mint többször is kijelentette, élete legnagyobb elgondolásához, melyet mi egyszerűen csak SOMOGYI KÍSÉRLETNEK neveztünk. Ez az elgondolás: a katolikus falvaknak és azok népének újra történő evangelizálása. Ne feledjük: majd 20 évvel a zsinati dokumentumok megjelenése előtt! Ennek az újra történő evangelizálásnak keretét a jezsuiták irányítása alatt álló legnagyobb hitbuzgalmi egyesület: a Jézus Szíve Szövetség adta. Alapját pedig Kerkai Atya elgondolása szerint a püspök személyes megbízottjának irányítása alatt megtartott „Egyházközségi Lelki nap” képezte. Ezt az új pasztorációs módszert kísérleteztük ki Dr. Bánáss püspök úr egyetértésével és megbízásából Somogy megyében, ezért neveztük SOMOGYI KÍSÉRLETNEK. Azonban a nem titkolt célja az volt, hogy az eredményes kísérlet után minden egyházmegyében megvalósítsuk.
A SOMOGYI KÍSÉRLET igényelte a legnagyobb és legalaposabb előkészületet. Minden eddigi munka, a CENTRUM SOCIALE kivételével, mely valamennyi munka hátterét képező MŰHELY volt, a parasztlegények között és érdekében folyt. Talán a TELEPES PASZTORÁCIÓ volt csak eddig az, amely a falu egészét érintette. Az „Egyházközségi Lelki nap” viszont az egész falu megújulást célozta P. Kerkai következő meggondolása szerint.
– A Lelki nap ünnepélyes szentmisével kezdődik, melyet a püspöki Megbízott mond. Ezen felolvassa a Püspök üzenetét a falu számára.
– Délelőtt a fiatalokkal, délután az idősekkel való foglalkozásra kerül sor.
– Mindezek után közös templomi áhítat és közös felajánlás formájában fejeződik be az egész falu sajátos ünnepét képező Lelki nap.
Az újra történő evangelizációnak csak kiinduló pontja lehet az „Egyházközségi Lelki nap”, további folytatást igényel. Szükséges folytatása lehet:
– a férfiak ádventi és nagyböjti lelkigyakorlatos konferenciája;
– a legények 4-5 napos Falu Manrézás lelkigyakorlata;
– az asszonyok és lányok ugyancsak 4-5 napos lelkigyakorlata az egyházmegye női lelkigyakorlatos házában;
– ezen kívül éves rekollekció a falu egésze számára a problémák újra történő átgondolása és aktualizálása céljából.
A SOMOGYI KÍSÉRLET s benne az Egyházközségi Lelki nap sokrétű volta miatt komoly előkészületet, új munkatársak kiképzését és a munkába való bekapcsolását igényelte. P. Kerkai új munkatársként 4-5 fiatal jezsuitát, valamint 6-8 szerzetesnővért kívánt kiválasztani a kísérlet megvalósításához.
Az imádság ereje
Magam szem- és fültanúja voltam együttlétünk ideje alatt, hogy P. Kerkai nagyon komolyan vette ezt a lelki közösséget. Számtalanszor hangsúlyozta: „A mi munkánk, bármennyi emberi tudást és energiát fektetünk bele, semmit sem ér, ha nem biztosított a kegyelmi háttér!” A mély jelentésű közmondást: „Emberé a munka, Istené az áldás” ő úgy értelmezte, hogy „mi Isten kezébe kapaszkodva dolgozunk abban, amit sokszor végigimádkozva szükségesnek és helyesnek ítélünk, de Isten áldását a névtelen imádkozók, és szenvedők áldozata biztosítja”. Ezt hangsúlyozta a SOMOGYI KÍSÉRLET előkészítésekor tartott szerzetesnői konferencián is: kifejezetten kérte a beteg és idős nővérek állandó imáját a munka sikeréért. De erről beszélt többek között akkor is, amikor a jezsuita munkatársak kiképzését tartottuk a jezsuiták budai lelkigyakorlatos házában. A novícius mester kérte, hogy erre a 3 napos előadássorozatra a novíciusok is bejöhessenek. P. Kerkai kifejezte azt a kérését, hogy a novíciusok imával támogassák az ígéretes koncepció megvalósulását.
Be kell itt számolnom arról is, hogy kiknek az imáira, áldozataira számított leginkább Kerkai Atya. Elsőként kell említenem a jezsuita segítő testvéreket, akik fizikai munkájukkal és imáikkal segítik a Rend munkáit. Őket igen nagyra becsülte P. Kerkai, hiszen a gyárak munkásainál lényegesen többet dolgoztak, általában napi 10-12 órát, néha még többet is. Ehhez kellett számítani a napi 2-3 óra imádságot. Nem csoda, ha hajnali 4-kor keltek, és este 10-kor jutottak ágyba. Hozzájuk megkülönböztetetten kedves volt az Atya, munkájuk iránt megértő és hálás, eljárt időnként az étkezés utáni üdülésükre, gyakran ők voltak az elsők, akiknek beszámolt a munkákban elért sikerekről és a felmerült problémákról, nehézségekről. A testvérek ezt hálával és szeretettel viszonozták, munkájukat és imáikat felajánlották az Atya által irányított munkákért. De ugyanígy részesei voltak munkáinknak a betegápoló és szemlélődő szerzetesnővérek is, akik ugyancsak felajánlották munkájukat, imáikat, áldozataikat. Viszonzásul P. Kerkai rendelkezésükre állt lelkigyakorlataik tartásában.
Különös szeretet kapcsolta P. Kerkait a karmelita szerzetesekhez és a szentéletű Marcell Atyához, valamint a borsodpusztai remete ciszterekhez és apátjukhoz, Halász Piuszhoz. Gyakran meglátogatta őket, a lehetőségekhez képest anyagi támogatást is nyújtott számukra. A karmeliták és remete ciszterek is valóságos munkatársak voltak imájuk és munkájuk révén.
A Kerkai Atyával végzett közös munka során egy évig feleségem aktív és nem akármilyen munkatárs volt. Utána abban az időben még halálos betegségben megbetegedett. Betegsége révén legaktívabb munkatársunkká vált az általa munkánkért felajánlott ima és felajánlott életáldozat többlet kegyelmével. Életáldozatát végül is Isten nem kívánta. (A hazánkban akkor megjelent streptomicin gyógyította az addig menthetetlen „milliáris tüdő TBC-t”, de hónapokig élet-halál között volt, s évekig még valamilyen súlyos formában visszatért a betegség.) De P. Kerkai számára okossága, lelkisége, az eszméhez való hűsége és felajánlott áldozatai révén mindig az első számú munkatársak egyike maradt.
Letartóztatás
Előre kell bocsátanom, hogy Kerkai Atya 1945 után bármikor elhagyhatta volna az országot, római útjai alkalmával pedig a jezsuiták általános rendfőnöke mindkét ízben felajánlotta számára, hogy Rómában maradhat a Rend számára fontos munkakörben. Magam is, feleségemmel együtt, két alkalommal kaptam külföldre távozási lehetőséget tudományos munkára: egyszer Kovrig professzor révén, egyszer pedig P. Kerkai ajánlotta fel. Az Atya három, én két nyelven beszéltem a magyaron kívül, így nyelvi akadálya sem lett volna nyugati elhelyezkedésünknek. Mi azonban kölcsönösen megígértük Istennek és egymásnak, hogy jóban-rosszban itthon maradunk; a magyar népért éltünk és élünk, ezért vállaljuk a börtönt is, ha Isten ezt szabja sorsunknak. Mindenesetre felhatalmaztuk egymást, hogy magunkról és egymásról mindent elmondhatunk az Államvédelmi Hatóságnál, de senki és semmi másról nem beszélünk.
Így következett be 1949. február 4-én letartóztatásom, amikor nyilvánosságra került Barankovics István újságíró politikus, a Demokrata Néppárt elnöke és Jánosi József jezsuita professzor Nyugatra történt távozása. Az Andrássy út 60-ban történt kihallgatásom részleteit mellőzöm. Mindenesetre 3 napig csak magamról beszéltem, hogy P. Kerkai, amennyiben szükségét látja, megszökhessen. Három nap után aztán róla is elkezdtem beszélni.
[…]
A valamivel több, mint fél év alatt, amit a Kisfogházban töltöttünk, néhány alkalommal a sétán találkoztam a fölöttem egy emelettel elhelyezett P. Kerkaival, sőt egy alkalommal séta után Kerkai Atya zárkájába felosontam, és az esti létszámig az egész délutánt együtt töltöttük. Meggyónhattam, megáldozhattam, kölcsönösen kicserélhettük gondolatainkat, megerősödhettem addigi meggyőződésemben és magatartásomban: együtt lélegzünk, gondolkodunk és szenvedünk magyar Egyházunkért és magyar népünkért, a valamikori feltámadásért és újrakezdésért, melyet majd mások tesznek meg helyettünk. Mert mi nem bíztunk abban, hogy megérjük az újrakezdést, amint az Atya nem is érte meg földi életében…
A Kisfogházban a papok tudtak időnként misézni, ha az őrök átengedték a misebort a csomagbeadásnál. P. Kerkai majdnem minden nap tudott misézni, sétákon rendszeresen gyóntatott és áldoztatott, nekem mindig küldött Eucharisztiát, így a napi imán és elmélkedésen kívül szinte naponta tudtam áldozni.
[…]
Más börtöntársai is a legnagyobb elismeréssel szóltak határozott példamutató, meg nem alkuvó magatartásáról. Mint ahogy nekem mondta elítélésünk után: „Egész eddigi életünk magyar népünkért végzett munkában, magunkat nem kímélő erőfeszítésben, példamutató áldozathozatalban telt el. Most sem tehetünk mást! Az igazságtalan ítéletre egy válaszunk lehet csupán: a magyar nép méltóságával, és a keresztény ember hitével viselni a ránk kiszabott keresztet, kiegészítve testünkben, lelkünkben, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik!…”
[…]
1957 áprilisában felszólítást kapott P. Kerkai, hogy jelentkezzen hátralevő büntetésének letöltésére. Már 1956. végén kértük, de most fokozott erővel ismételtük kérésünket, hogy próbálja meg elhagyni az országot. Hiszen láthatja, hogy a Kádár-rendszer, a szovjet szuronyokra támaszkodva állandóan fokozza nyomást és megtorlásait, így semmi kilátás sincs arra, hogy a szovjetek végrehajtsák az ENSZ határozatot a kivonulásról. Bizonygattuk, hogy a Jezsuita Rend még megrendült egészségi állapotában is jelentős hasznát tudja venni, s talán Nyugaton többet tud tenni hazánk érdekében is, mint itthon a börtönben. A válasz mindenre csak ennyi volt: „Aki A-t mondott, mondjon B-t is!” Mert neki ez a hivatása! Amit én teljesen meg is értettem, hiszen én is itthon maradtam, pedig 1956 decemberében családostól Nyugatra tudtam volna menni. De nekem is az volt a hivatásom, ami Kerkai Atyáé…
Recsk
Csütörtök néhány komoly barátra tett szert, akikkel meghatározott időközökben igyekezett találkozni: együtt imádkoztak, elmélkedéshez gondolatokat adtak egymásnak, János Evangéliumát olvasták, rózsafüzér egy-egy tizedét közösen elmondták. Itt meg kell jegyezni, hogy a Szegeden elvett rózsafüzérét letétbe tették, s amikor Csütörtök átöltözött, a rózsafüzért azonnal elrejtette. (Valószínűnek tartja, hogy Kovács József barátja, aki a fegyház adminisztrációjánál dolgozott, és aki hamarabb szabadult, mint ahogy Csütörtök az ÁVH-ra visszakerült, volt az, aki a rózsafüzért és a francia nyelvű János Evangéliumot is elrejtette az átöltözésnél.) Recskre megérkezve, amikor a civil ruhát le kellett adni, a katonaruhába újra elrejtette a rózsafüzért és az Evangéliumot. Ezek segítségével a barátokkal való együtt imádkozás sokkal könnyebben ment. Akik tudtak franciául, azoknak felolvasott az Evangéliumból Csütörtök, utána magyarul fűzött hozzá néhány gondolatot; a többieknek lefordította Csütörtök, vagy valamelyik franciául tudó barátja és akkor fűzött hozzá gondolatot. Mindenesetre megkérte barátait, hogy ők is egy-egy gondolattal járuljanak hozzá az elmélkedéshez. Persze csak 3-4 barát volt egyszerre együtt, és olyan helyen tartózkodtak ilyenkor, ahol nemigen láthatták őket.
[…]
Csütörtök másik két fenyítése más jellegű és még szigorúbb volt, mint az előző három, és fájdalmasabb is, nem maga a fenyítés és kapcsolt részei, hanem az oka. Vipla Felügyelő egy személyi motozás alkalmával megtalálta Csütörtök rózsafüzérét. Azonnal összetaposta a rózsafüzért, Csütörtököt összeverte, összerugdalta, majd a földre taszította és kezére, lábára rátiport, aztán feljelentette a táborparancsnoknál. A táborparancsnok 10 nap éjszakai fogdát adott, minden második napon 2 órás, vagyis: összesen 10 órás gúzsbakötéssel. Csütörtök tehát nappal dolgozott, az éjszaka felében úgy-ahogy próbált aludni, aztán 2 óra hosszára nem akárhogy, hanem a lehető legszorosabban gúzsba kötötték. És még szerencséje volt, ha nem Vipla vagy Vágott nyakú volt éjszakai szolgálatban a fogdán, mert azok össze is verték és összerugdalták.
De túlélte ezt is, meg a néhány hónappal később bekövetkezett másik fegyelmit is. Ez minden bizonnyal besúgás következménye volt. Mikor bevonultak a munkáról, a barakkjukat megrohanta 6 belső ÁVÓ-s fegyőr, közülük kettő azonnal Csütörtök priccsének esett neki, egy pedig személy szerint Csütörtököt kezdte motozni. Csütörtök egészen bizonyos volt benne, hogy valaki bemószerolta. Tudta, hogy most a János Evangéliumot keresik és meg is fogják találni. Utolsó támasza is odalesz! Magában imádkozni kezdett, nem azért, hogy ne találják meg az Evangéliumot, hanem azért, aki feljelentette, és azokért, akik emiatt bántani fogják őt. A fejrészbe dugva meg is találta Vipla az Evangéliumot és már vitte is Csütörtököt kihallgatásra.
Kerkai Dunaharasztiban
Dunaharasztiban egyszerű munkáscsaládnál lakott albérletben, általában otthon, a szobájában misézett, ritkán járt el kisegíteni a plébániatemplomba. Munkahelyén mindig pontosan jelent meg, munkáját jól végezte, másoknak ha tudott segített. A művezető időnként megkérte, hogy az írásbeli munkát segítsen elvégezni, készségesen túlórázott ezért díjazás nélkül is. Az üzemi párttitkár lépten-nyomon megalázta: munkáját kifogásolta, a művezetői irodából kitiltotta, munkatársait ellene uszította.
Kerkai Atya mindent szó nélkül elviselt, de a káromkodást senkitől nem tűrte el környezetében. Mikor emiatt a párttitkárral volt komoly összeütközése, munkatársai melléálltak és megvédték P. Kerkait, úgyhogy attól az időtől nem mert az Atya jelenlétében káromkodni a párttitkár. Művezetője tisztelte, még családjához is meghívta, munkatársai megbecsülték. Mikor látták, hogy egészsége romlik, lehetőség szerint a nehezebb munkát helyette elvégezték, neki a könnyebbet hagyták. Kedélyi állapota elég sokat javult a fizikai munkában.
A soha nem csüggedő áldozat
1949 februárjában tartóztatták le P. Kerkait utolsó munkatársával, Dr. Csütörtökkel együtt. Az Atyának az Andrássy út 60-at sikerült megúsznia. De milyen áron...?! Kaposvárról autóval szállították Budapestre, az autó karambolozott: az egyik ÁVÓ-s tiszt meghalt, a másik P. Kerkaival együtt koponyasérülést szenvedett és mindketten eszméletüket vesztették. (Ez a valószínűleg agysérüléssel járó karambol következménye tette folyamatos kínná az Atya életének utolsó 3 esztendejét.)
Koncepciós perben P. Kerkait és utolsó munkatársát elítélték: az Atya összesen 10 évet töltött fegyházban, munkatársa 5 évet ült (ha a 3 év recski kényszermunka-táborban, kőbányában ledolgozott időt ülésnek lehet nevezni); mindketten elvesztették fél szemük világát; mindketten szív- és egyéb súlyos betegségeket szenvedtek. Mint Kerkai Atya mondta: „Kiegészítjük testünkben Krisztus szenvedéseit.” P. Varga László, aki elhagyta Magyarországot és Belgiumban élt, megemlékezéseiben szemére hányja P. Kerkainak, hogy itthon maradt:
„Bizonyára remek apostoli munkát végzett volna Nyugaton a menekültek körében, ha annak idején hallgat rám...” De mit tudja a kimenekült és odakint híres szerkesztővé és előadóvá vált P. Varga, hogy milyen tett volt vállalni Rákosi és Kádár börtöneit, ott fél szemére megvakulni, súlyos szívbajt kapni és idegileg teljesen megrokkanni?!
Milyen tett volt együtt lenni a magyar nép feláldozott fiaival a börtönben és gyóntatni, áldoztatni, vigasztalni őket?!
Milyen tett volt példát mutatni, hogy semmiféle szenvedés és megaláztatás nem törheti meg a gerincet, nem ölheti meg az Istenbe vetett bizalmat?!
Milyen tett volt szabadulása után vállalni a nehéz fizikai munkát népünk megalázott fiaival együtt?!
Milyen tett volt teljesen eljelentéktelenedni és öreg, rendházukból kiűzött szerzeteseket ápolni és eltemetni?!
Milyen tett volt tartani mindnyájunkban a lelket, bizonyítani, hogy van értelme mindennek, mert Isten terveiben minden szenvedésnek és áldozatnak megvan a kegyelmi értelme és a maga helye?!
És milyen tett volt negyven évig agyonhallgatva és elfelejtve élni, utána pedig egy újságban úgy megjelenni, mint aki „szövetséget akart kötni az ördöggel”?!
Kerkai Jenő halála
Vigaszomra szolgál, hogy halála előtt két nappal az egész éjszakát mellette tölthettem: megismert, együtt imádkoztunk, amíg csöndben el nem aludt. 1970. november 10., temetésének napja életem legszomorúbb napja volt. Hiszek az Örökkévalóságban és mégis csupa fájdalmat jelentett az egész szertartás. Kerkai Atya, akivel legalább 25-ször voltam összeláncolva, és aki mindig mondta: „Mi már örökké össze vagyunk láncolva”, fizikailag már nem volt többé, és én úgy éreztem, hogy abból a mi „közös láncunkból” most már egy életre eltávozott. Hogyan fogok élni ezután...?
A temetés után megvártuk, míg mindenki elmegy, és amikor már csak ketten maradtunk Feleségemmel, elénekeltem a mi búcsúztatónkat, az Atya legkedvesebb népdalát:
Szivárvány havasán felnyílt rozmaring szál,
Haj! Nem találja helyét, el akar bujdosni.
Haj! Ki kell onnan venni, új helyre kell tenni.
Haj! Ki kell onnan venni, új helyre kell tenni...
Először lázongtam szívemben: miért kellett 66 éves korában meghalnia?! Egy jezsuitánál ez az idő nem jelent öregkort. Hiszen Bea bíboros 80 évesen vett részt a Zsinat előkészítésében; és már elmúlt 80 éves, amikor a Szentatya üzenetével repült a Moszkvai Patriarchához...
Aztán megnyugodtam: ha valaki teljesítette élete hivatását és elérte az Isten atyai szeretete által megálmodott tökéletességet, akkor Isten magához öleli őt Boldogságába, legyen 25, vagy 85, vagy akár 66 éves. Legyen áldott érte az Ő szent neve!
Henrich Böll, a Nobel díjas német regényíró, egyik legszebb és legmegrázóbb könyvének – Haus ohne Hüter – magyar címe: „Magukra maradtak”. Bizony, Kerkai Atya halálával mi is magunkra maradtunk, mint a regény hadiárvái. De hisszük, hogy hazánkról nem kell majd elmondani: „Heimat ohne Hüter”, Magyarország soha nem maradhat magára, mert az Atya búcsúzójában írta „Odaátról is lehet hatékonyan folytatni a földi feladat szolgálatát...”
Az élet törvénye ugyan a halál, mert a magnak előbb el kell halnia a földben, hogy bőséges termést hozzon. Éppen ezért a sírjára tűzött kereszt nem az Atya élete sikertelenségének szimbóluma, hanem a nagy Szenvedő, de harmadnapon feltámadó Krisztus hűséges követésének bizonyítéka és jel arra, hogy
P. Kerkai Jenő S. J.
Élt 1904 től 1970 ig
Népéért és hazájáért
Itt a földön.
Hálával és szeretettel utolsó munkatársai: Csütörtök és Felesége, Áldás.
Mert úgy élt Kerkai Atya és mindenkit, minket, Csütörtökéket is úgy tanított élni, mint ahogy Szent Páltól tanulta:
„Dicsőségben és megszégyenülésben; gyalázatban és jó hírnévben; mint csalóknak kikiáltottak és mégis igazmondók; mint ismeretlenek és mégis jól ismertek; mint halálra szántak és mégis élők; mint összevertek és összerugdaltak, de bele nem haltak; mint szomorkodók, de mégis derűsek; mint szűkölködők, de sokat gazdagítók; mint akiknek semmijük sincs, de mindenük megvan.” (2Kor 6, 8–10)
Ez nem más, mint az Istenbe mártott lélek nyugalma és békéje, amin nem foghat ki senki és semmi. És ma is ezt sugározza az Atya mindnyájunkra az Örökkévalóságból. És mi is ezt kívánjuk sugározni Gyermekeinkre, Unokáinkra, Szeretteinkre, Ismerőseinkre egész életünkön át...
A szövegek forrásai:
Vegye föl keresztjét: https://mek.oszk.hu/10400/10492/
„Ignis numquam dicit: sufficit...” Kerkai Jenő jezsuita atyára emlékezik utolsó munkatársa: http://mek.oszk.hu/10500/10536/index.phtml
Utolsó kommentek