Jezsuita bloggerek

„Ki az a kőszívű emberfia, akinek ez meg nem érintené a szívét, hogy az Istenember miatta, helyette, érette szenvedett és ki az a következetlen, elvakult ember, akinek a lelkében fel ne ébredne a vágy, hogy egy kicsi rész neki is jusson belőle?” Kerkai Jenő jezsuita atya 1948-ban nyolcnapos lelkigyakorlatot adott a Jézus Szíve Népleányainak. Most a húsvét titkához kapcsolódva osztunk ebből néhány, az Úr Jézus getszemáni küzdelmeinek szemlélésére hívó gondolatot. Segítsen minket az elmélkedés, hogy közelebb kerüljünk az Úr Jézus titkához!

Giovanni Bellini: Jézus az Olajfák hegyén

A lelkigyakorlatnak a mai napja azt kívánja tőlünk, hogy teljes magunkba mélyüléssel, még több imával, még több önmegtagadással szemléljük Jézus szenvedését. Ne gondoljunk Szt. Ignác utasítása szerint semmi olyanra, ami minket örömre hangolna, hanem ami minket szent komolyságra indít. Gondoljunk ballépéseinkre, hibáinkra, bűneinkre, terheltségeinkre, múltra, közelmúltra, jelenre. (…) Jézus szenvedése, akkor hat mélyen a lelkünkre, ha úgy gondoljuk el, mint amely most megy végbe. Nem a múltat kontempláljuk, hanem a jelent szemléljük, mi is ott vagyunk, távolról kísérjük. S még közelebb férkőzik lelkünkhöz Jézus szenvedése, ha meggondoljuk:

Jézus miattam, helyettem, érettem szenvedett. Mintha édesatyánk, édesanyánk szenvedne miattunk, helyettünk, érettünk. Ki az a kőszívű emberfia, akinek ez meg nem érintené a szívét, hogy az Istenember miatta, helyette, érette szenvedett és ki az a következetlen, elvakult ember, akinek a lelkében fel ne ébredne a vágy, hogy egy kicsi rész neki is jusson belőle? Lehetne-e Jézust nézni gyalázatban és magunkat dicsőségben? Jézust nyomorban és magunkat jólétben?

És még egy, testvéreim: Jézus szenvedésének folytatódni kell a földön a világ végéig. Tartsuk kitüntetésnek, szerencsének, Istentől kegynek, ha részünk lehet abban, hogy Jézus szenvedését folytatjuk a földön. Ugyanazon sorsban részesülünk, mint aminő sorsa neki volt. Ezek azok az alaphangok, amelyek felcsendülnek a lélek mélyén a mai napon. Ezt a mai napot különös komolysággal töltsük. Szt. Ignác annyira fontosnak tartja ezt, hogy a 30 napos lelkigyakorlatot végzőnek azt ajánlja, hogy sötétítse a szobát is, mintha, mintegy Jézus siralomházában legyen vele együtt.

Kezdjük meg az egyik legszebb kontemplációt, az ő döbbenetes vergődésének történetét a Getszemáni-kertben!

Miután Isten jelenlétébe helyeztem magam, elmondom az előkészítő imát, hogy Isten, aki lát engem, tudja mit akarok, és segítsen emlékezetembe idézni a történetet. Jézus tanítványaival együtt felkelt az utolsó vacsora asztalától és himnuszt zengve megindult az Olajfák hegye felé vezető úton, és a hegy tövében lévő Getszemáni-kertben tanítványaival megállapodott. A többséget leültette, hármat maga mellé vett. Azokat is leültette, aztán továbbment egyedül, elmondta világhíres imáját és végigszenvedte a Getszemáni-kert gyötrelmét.

A 2. előgyakorlatban kérem a Szentlélek értelmet világosító kegyelmét, hogy megismerjem az én Mesteremet ebben a titokban jobban, mint idáig, hogy felébredjen lelkemben a vágy, hogy én is részesüljek szenvedéseiben, Jobban mondva, ha részesültem, ráismerjek, hogy ez részesülés az Ő szenvedéseiben. És legyen erőm neki tetsző módon megfelelni a szenvedés nagy feladatának. Veni Creator Spiritus mentes tuorum visita....

Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora

Ott hagytuk Jézust előbbi elmélkedésünkben az utolsó vacsora legfenségesebb aktusánál, amikor kezébe vette a kenyeret és elmondta felette: „ez az én testem”, kezébe vette a kelyhet és elmondta felette: „ez az én vérem”. „Egyetek és igyatok ebből, és ezt tegyétek emlékezetemre mindörökké.” Mennyire igaz, hogy Jézus szenvedéstörténete nem a múlté, hanem a jelené! Most jöttünk pár méter távolságról, és pontosan ugyanez ment végbe. Jézus papja vette kezébe a kenyeret és a kelyhet: „ez az én testem, ez az én vérem”. Most zajlik le a mi korunkban, a mi életünk folyamán. Az utolsó vacsorai esemény itt ismétlődik meg a szemünk előtt. Onnét jöttünk, az utolsó vacsora terméből éppen. Döbbenetes titok az örök Krisztus élete a földön.

Himnuszt zengedezve megindultak kifelé. Körülbelül már éjfelet ütött az óra. A hagyomány szerint éjfélkor a húsvéti bárány lakomáját be kellett fejezni. Egy diadalmas zsoltárt zengtek és a 11 apostol Jézussal megindult a teremből kifelé. Az István-kapun keresztül kimentek a városból. Kihagyták a házakat és megindultak egy régi, ősi úton a Cedron-patak felé, amely a Jozafát völgyén vezetett át. Jobbra, balra sírok domborultak, a zsidó, jeruzsálemi nép ősi temetkezési helye. Az élet Ura, aki kimondotta: Ő a feltámadás és az élet, határozott, nyugodt léptekkel, sőt bizonyos diadalmas érzéssel ment a sírok között. Valamikor ugyanezen az úton ment Dávid király is. Krisztus előképe, amikor pártot ütött ellene saját fia, Absalom. Halálra kereste apját, és erre menekült Dávid király saját fia elől. „Beborított fejjel, mezítláb sírván”. A Királyok II. könyve ír erről. Jézus is saját népe, az ember elől, a bűnös elől megy ki.

Benső lelkében már nemsokára feltör a sírás. Most még diadalmas érzés van benne, hisz alig csitultak el a befejező himnusz zsoltár akkordjai. Örök emberi ez is. – A harctérre induló katona örök érzése ismétlődik meg Jézus szenvedése történetében.

Amikor indulnak a harctérre, talán a biztos halálba, temérdek szenvedésbe, a komoly férfi keménynek mutatja magát és inkább valami győzelmes érzés van a lelke felszínén. Ezt mutatja a családja előtt és még mosolyogva integet a vonat ablakából, de mikor a vonat tovább szalad, a férfilélek akkor csuklik össze és akkor sírnak a kemény katonák. Jézus is így volt. Most még kemény léptekkel és győzelmes érzéssel megy a Cedron-patakon átvezető úton, de már a Getszemáni-kertben ott már látják rajta az apostolok, hogy végtelen szomorúság, szinte komorság önti el az arcát.

„Ti itt maradtok, Péter, Jakab és János velem jön.” Megszokták, hogy szót fogadnak neki. Nem kérdezték, hogy miért így, fáradtak is voltak. Lefeküdtek és elaludtak. Sokszor jöttek ide éjszakára a Mesterrel. Keleti ember, mint említettem, nem a házban tölti az életét, hanem a szabad természetben. Húsvét táján még koratavaszi idő volt, de napközben a nap sugara felmelegíti a sziklákat, azok egész éjszaka tartják a meleget, és a sziklákon fekszik a keleti ember a fa tövében.

Jézus pedig a 3 kiválasztottal, Péterrel, Jakabbal, Jánossal, ezekkel, akik látták a dicsőséges színeváltozását, akik ott voltak hárman Jairus leányának feltámasztásán, magával merte vinni őket, hogy lássák emberi nyomorúságát. Azt mondotta: maradjatok itt, üljetek le, én odább megyek és imádkozom. És mint az Evangélium mondja, egy kőhajításnyira továbbment tőlük. Az apostolok, mint gyarló emberek, nem értették, mi megy végbe Jézus lelkében. Hamarosan elnyomta őket az éjfél utáni álom. Nagyon nehéz a virrasztás, nekik sem volt könnyű.

Olajfa a Getszemáni-kertben (forrás: Wikipédia)

Jézus leborult egy sziklára, egy olajfa tövében. Mintha ez is szimbolikus volna. Olajfa, melynek leveleit vagy bogyóját összemorzsolja a sajtoló köve és hasznos, finom olaj sajtolódig belőle. A szenvedés kövei közé került az isteni Mester, hogy örök erő származzék a világ számára ebből az összetöretésből. Most figyeljük megdöbbent lélekkel, mintha ott volnánk a közelében. Akik a Szentföldön jártak, mondják, hogy 8-10 darab évezredes olajfa megmaradt az Olajfák hegyén. 10 m magasak, átmérőjük 7 m széles és becslés szerint több ezer évesek. Tehát komoly tudósok azt állítják, hogy ezek valamelyike tövében imádkozott Jézus.

Mintha ott lennék. Visszafojtott lélegzettel figyeljük minden mozdulatát, sóhaját, amint leborul a földre arccal, mikor letérdel, feláll, mikor imáját elrebegi, mikor látjuk, hogy gyötrődik. És megint idézzem emlékezetbe, hogy én is oka vagyok, hogy helyettem teszi és javamra teszi, hogyne figyelném, ha egy kis szeretet, becsületérzés van bennem. Nemde, akikben van egy kis becsületérzés, amikor meghallaná azt, hogy egy jó barátját ítélték halálra helyette, odafutna és mondaná: uraim, tévedés, nem ő a bűnös, én vagyok. Így tekintsük Jézusra ebben az órában. Most próbáljunk ott magunkba mélyedve, amikor Jézus földre zuhan és hosszan imádkozik, elgondolkozni ezen, mi mehetett végbe az Istenember lelkében? A szent evangéliumok megmondják elég pontosan. Jézus lelkében 3 rettenetes érzés viharzott végig:

1. egy szörnyű lelki undor,
2. egy borzasztó lelki félelem
3. és egy mélységes szomorúság.

Szörnyű lelki undor

Gondoljunk el egy tisztalelkű embert, akit ártatlanul bezárnak a leghitványabb emberek közé egy börtönbe. Gyilkosok, tolvajok, paráznák közé. Jézus most lelkére engedte ezt az érzést teljes hatalmával. A gyilkos, tolvaj és parázna világ minden bűnének hitványságát érezte magán, mert magára vállalta azokat. Hogyne öntötte volna el lelkét az undor, mikor ő az egész világ bűnét magán viselte!

És hogy ne öntötte volna el az undor, amikor látta azt a véghetetlen közönyt, amely nemcsak az alvó világ részéről, hanem még a kiválasztott 3 apostol részéről is osztályrésze lett. Legalább ebben a félelmetes órában 3 ember érzett volna vele! Dehogy, aludtak azok is. Ezért kitör a keserű panasz a Szíve mélyéről: nem tudtatok egy órát virrasztani velem? Persze te, aki fogadkoztál, meg fogsz tagadni engem. Tehát a bűn és a közöny rettentő undort ébreszt a lelkében.

Nem egyszer életünk folyamán a mi lelkünkön is elhatalmasodik ez az undor, amikor érezzük magunk körül a gonoszságot és érezzük az emberi közönyt. Ha egy faluban, városban dolgozunk, fáradunk, ahol igazán fellebbenik szemünk elől a fátyol, ami az emberek lelkében van, a sok undokságról, hitványságról, ami az emberek lelkében szinte állandó, magasabb lelkiségű emberek látják a hitványságot, bűnt, oktalanságot, elönti a lelküket az undor, látják a közönyt, amikor senki nem érez velük.

Alszik mindenki. Ásítanak, bennem pedig a legszörnyűbb viharok dúlnak. Senki fel se fogja, amit akarok, jó szándékaimat, céljaimat félremagyarázzák. Jézus szenvedéseit kell folytatni az apostolnak és ettől a lelki undortól nem kétségbeesni, hanem abba még mélyebb rétegben valami mély örömtudat vegyül, hogy most Jézussal szenvedek. A szentek, akik Jézus szenvedéséről sokat elmélkedtek, legtöbbet talán erről a getszemáni óráról szoktak elmélkedni. Tudjuk, Alacoque Szt. Margitnak ez volt rendesen visszatérő elmélkedése csütörtök éjszaka 11-től 12-ig. Tehát undor a lélekben a bűnök és a közöny miatt.

Mélységes félelem a szenvedés és a halál miatt

Jézus valóságos ember volt. Emberi természete rettegett a szenvedéstől, rettegett a haláltól. Világosan látta előre – tessék elgondolni –, mi csak néha fantáziában gondoljuk el, mi lesz velem, ha megkínoznak. De Jézus pontosan látta előre mindazt, ami aznap éjszakától a kereszten való utolsó leheletéig történik vele, sőt Jézus egész életében, születése pillanatától kezdve pontosan látta ezt. Emberi lelke mindig látta, minden jövőbeni rezdülését az életének. Ezért Jézus alaphangulata komoly alaphangulat volt. „Keresztséggel kell megkereszteltetnem” – a vérkeresztségre gondolt. „Hogyan vergődöm belsőleg, míg ez be nem teljesedik.” Ezért Jézusról többször kifejezi az Evangélium, hogy sírt, de Jézusról soha nem mondja az evangélium, hogy nevetett. Jézus beszédjei, magatartása derűs volt, mert lelke legmélyén ott volt, amit látni fogunk ebben a kontemplációban is. De az alaphangulata komoly.

Tehát Jézus igenis félt a szenvedéstől, haláltól, mert minden normális ember fél a szenvedéstől és retteg a haláltól. Nem az a bátor ember, aki nem fél a szenvedéstől és haláltól, hanem az a bátor lélek, aki, jóllehet fél a szenvedéstől és haláltól, mégis magára vállalja. Ez volt Jézus.

Ostoba nemzeti-szocialista írásban olvastam, hogy Jézus gyönge ember volt; hány német hősiesebben hal meg? Fanatizmusból meghalni bátran, vagy fél liter rumtól meghalni bátran, ez nem hősiesség. Savoyai Eugénnek egyik szárnysegédje beszélte el, az egyik harcban irtózatos vihar volt körülöttük, szól az ágyú. Odaszól a tábornoknak: nem fél tábornok úr? Fiam, ha te úgy félnél, mint én, már rég elszaladtál volna! Fél, de nem szalad el.

Ez az igazi ember és Jézus az örök, igaz ember volt. Igenis tele volt a lelke gyötrő félelemmel a szenvedés és halál miatt, de azért úgy imádkozott: „ha lehet, múljék el, de ha neked úgy tetszik – legyen”. Ez a hősiesség és nagyság, ezért szenvedte végig ezt is, hogy bátorítson, vigasztaljon minket, ha megrettenünk a szenvedés hullámától és a halál borzalmától, hogy bátrak legyünk, ha még akkora félelem is van bennünk. Halálfélelem, szenvedéstől való félelem Jézus második jellegzetes vonása. És ha nekünk is ez a halálfélelem és szenvedéstől való félelem osztályrészül jut, lelkünk legmélyén legyen csodálatos öröm, mert Jézus sorsát osztjuk!

Mély szomorúság az eredménytelenség, a kevés siker miatt

Egy apostoli lelket alig gyötör úgy meg valami, mintha azt a tudatot hordja magában, hogy hullatom a verítékem, dolgozom az összeomlásig, és nincs eredmény. Jézusnak ez a harmadik szenvedése. Mély szomorúság az eredménytelenség miatt. Ugyanis az életnek van olyan oldala, amely azt mutatja, mintha a megváltás is hiábavaló lett volna.

Testvéreim, nézzenek a világba és vonják kétségbe, hogy van az életnek ilyen oldala, amely ezt mutatja. És éppen ez a dezoláció, ez a nagy lelki megpróbáltatás, amikor az ember az életből csak ezt az oldalt látja, amely azt mutatja: minden hiába volt. Van-e egy is közülünk, aki az élete folyamán ezt a nehéz órát nem ízlelte meg? Gyötrődöm, feláldoztam az életemet, mi értelme van? Úgy látszik, semmi.

Jézus, ez az igaz ember átszenvedte ezt is a Getszemáni-kertben. Látta ezt a rengeteg embert, aki úgy él, mintha ő nem is lett volna itt a földön, mintha nem is volna megváltás a világon. Ha mi ilyet átérzünk életünk folyamán, erősödjünk meg, hogy Jézus getszemáni óráját osztjuk meg és folytatjuk a földön. Nem nagy vigasztaló tudat lelkünk legmélyén, hogy mi is ezzel részesülünk Krisztus getszemáni szenvedésében?

Most mit tesz Jézus, amikor az emberi természet, undor, félelem, az emberi természetnek szomorúsága mint egy óriási áradás elborítja belső világát? Ellentámadásba megy át. Most úgy vergődik, hogy nem tud úgy imádkozni, mint valaha. Ugyanazt a beszédet ismétli: „Atyám, legyen meg a te akaratod” – Szent Ignác szinte megdöbbenve állapítja meg, hogy Jézus lelke mindig látta a túlvilági boldogságot, mély öröme innét fakadt, és most úgy látszik, ez a túlvilági öröm látása mintha felfüggesztődött volna. Jézus talált módot rá, nehogy azt mondhassuk, könnyű volt neki, mert hisz a boldogságot mindig élvezte a lelke. – Nem érezte a túlvilági boldogságot. Megfosztotta önmagát egy-egy órára ettől, hogy egészen sorsközösségben lehessen velünk. Imádkozott, ugyanezen beszédet mondván.

Itt a nagy megütközés: a félelem, undor, szomorúság hulláma összeütközik elszánt akaratának erejével és itt megy végbe, amit Lukács a 22. fejezetben leír: „és lőn az ő verítéke, mint a földre hulló vérnek cseppjei.” Az eredeti görög szöveg szerint: mint a földre hulló vérnek sűrű cseppjei. A történelem csak néhány emberről jegyezte fel, hogy olyan lelki viaskodáson ment át, hogy véres veríték gyöngyözött a homlokán, de hogy sűrű vércseppeket sajtolt volna ki a belső viaskodás, ez egyedül a történelemben Jézussal fordult elő. „És lőn az ő verítéke, mint a földre hulló vérnek cseppjei.” Szinte az embernek a lélegzete áll el, mikor onnan az olajfák tövéből figyeli Jézust. Feláll, ruháján végigszalad több sűrű vércsepp, szeméből könny pereg és odamegy apostolaihoz. Sápadt, fáradt, de már újra végtelen határozott. Keljetek fel, elég! Aki jön elárulni engem, közeledik.

Ez legyen a mi kontemplációnk menete!

Mély nyugalommal és nagy szeretettel kísérjük Jézust ezekben az órákban, és ő olyan kegyelmet ad nekünk, amely elkísér életünk szenvedései között a halál órájáig. Minden lelki ember közel érzi magához Jézus szenvedéseit.

Csoda-e, hogy a szent emberek mélyen átérzik és szívből szeretik a szenvedő Jézust (…)? Kinek-kinek lelki alkata, kinek-kinek sebei, vágyai szerint úgy beszéljek Jézussal, ahogy az Ő lelke inspirál, és azután mondjak el egy Anima Christit.