Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (55) eucharisztia (8) európa (10) feltámadás (8) ferencpápa (9) filozófia (10) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (25) ima (14) Isten (8) isten (19) jezsuita (16) jézus (11) katolikus (13) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (10) szeretet (13) társadalom (11) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Jézus győzelme folytatódik bennünk – Kerkai Jenő SJ a feltámadásról

2022.04.17. 00:01 korizoli

feltamadas.jpg

„Az őskeresztények az első századokban elsősorban nem is a megfeszített Jézust ábrázolták, hanem legtöbbször a feltámadott Krisztust. Mert tudták, hogy a pogány hatalom lekényszeríthette őket a föld alá, de sorsuk ugyanaz lesz, mint a nagypénteken meghalt mesterüké.” Kerkai Jenő jezsuita atya lelkigyakorlatos gondolatai a húsvét titkáról és a feltámadás öröméről 1948-ból.

Kerkai Jenő 1948 nyarán nyolcnapos lelkigyakorlatot adott a Jézus Szíve Népleányainak. Beszédeiben Szent Ignác lelkigyakorlatos elmélkedési pontjait kommentálta a testvérek hivatásához, valamint a korabeli egyházi és társadalmi helyzethez igazítva.

Jézus Krisztus getszemáni szenvedésének felidézése után ezúttal a feltámadás titkához kapcsolódva osztunk meg néhány gondolatot:

Itt a vége, de ne fuss el véle, hanem utolsó óráig egész napon át friss lélekkel szépítsük, amit építettünk. Most már az épület kész, csak az apró javításokat nézi át az építőmester.

A 8. nap a lelkigyakorlatban a lelki örömnek, győzelemnek, diadalnak a napja. Amint a bűnbánat napjaiban azt tanácsolta Szent Ignác, legyünk zárkózottak, vonuljunk szobáinkba, ne gondoljunk semmi örömre, hogy annál jobban át tudjuk érezni a szenvedés titkát, a bűntudat minél nagyobb örvényei szakadnának fel bennünk, azt is 400 évvel ezelőtt mondotta Szent Ignác, hogy a mai napon virágokat a szobába, kinyitni az ablakokat, napsugarat! Ezt ő tanácsolja, nem a mai XX. század schöngeist embere, hogy

minden örömre hangoljon minket, mert ha joga van boldognak lenni a földön valakinek, akkor annak, aki Jézust szereti és akit Jézus szeret. Ilyen hangulatban végezzük ezen napnak meditációit és kontemplációit az Úr dicsőséges győzelméről!

Az első előgyakorlatban látjuk azt a sírt, ahol elhelyezték Jézust és röviden emlékezetünk, beidézzük a történetet. Ahogy sírba tették őt, lepecsételték a sírt, őröket állítottak melléje, hogy a tanítványok el ne lopják. De Ő nagypéntek estétől vasárnap hajnalig pihent csak a sírban, egyesítette testét lelkével és dicsőségesen feltámadt.

A második előgyakorlatban kérem a Szentlélek Istent, adja nekem azt a nagy ajándékot, hogy Jézus győzelmének tudjak örülni én is, a magam győzelmét és boldog jövőjét szemlélhessem benne, és rá tudjak döbbenni, hogy minden áldozat, munka csekély, minden szenvedés semmi, ha az Úrral végezzük és viseljük azt.

1. Jézus győzelme

Hát ha valaki vereséggel végezte az életét az ember külsőleges megítélése szerint, az az Úr Jézus volt. Ha mi egy hosszú apostoli élet tevékenysége után csak ennyi eredményt értünk el, amennyit ő látszatra elért, hát akkor igazán rekordot értünk el a vereségben. Mert Ő úgy osztotta be, hogy úgy lássék, minden hiába volt, minden értelmetlen volt, semmi, de semmi gyümölcs azon a fán be nem érett. Ezt Ő tudva és akarva így osztotta be, és meghalt úgy, hogy lelke az utolsó órában még azt a szörnyű kínt is végig kínlódta, hogy Isten is elhagyta. És senki olyan győzelmet nem aratott, mint Ő. Láttuk tegnap, még alig hajtotta le fejét és lehelte ki emberi lelkét, máris kisütött a nap, megrendült a föld, föltámadtak többen a halottak közül, kettérepedt a templom kárpitja, mellüket verték az emberek és vallomást tett a százados. Már itt mutatkozott, hogy ez mégsem vereség, hanem győzelem.

Öreg Annás és Kaifás összehívták a főtanácsot. „Vigyázzunk, jó munkát végeztünk, nehogy itt valami baj legyen, még hajlandók ellopni a testet. Állítsunk őröket a sírhoz. Jó volna Pilátustól katonaságot kérni, mert a zsidó sohase volt jó katona.” Pilátus unta már ezt a népséget, a sok árulkodást, áskálódást, s nem adott katonaságot. Ők állítottak oda templomőrséget. Nagy dérrel-dúrral pecséteket raktak a sírra, hogy be lehessen bizonyítani, ha lopás történt. Micsoda komédia minden nagyképűsködés, erőlködés Isten erejével szemben. Jézus ott pihent a sírban, ezek pedig mesterkedtek. Ott volt a négy vagy több őr, váltogatták egymást 6 óránként és egyszerre húsvét vasárnap hajnalán, anélkül, hogy egyetlen őr, vagy bárki bármit látott volna, egyetlen angyal nem szállt le az égből, egyetlen pecsét megsértve nem volt, és mégis egy nagy fény: Jézus most már megdicsőült testtel, a sír börtönén keresztül, mint ahogy az éter jön át az ablaküvegen, úgy jött elő a sírból. Tehát nem úgy jött, mint ahogy a festők rajzolják, zászlóval. Sebei most már ragyogtak, mint egy-egy nagy csillag. Arcáról most már nem a kín és fájdalom, hanem a diadal és öröm sugárzott. Szívsebe mint egy nap fénylett, mozgása élénk és érződik, hogy nemcsak szellemi és közönséges test, hanem éteries, átszellemült test, de valódi fizikai test mégis. Az őrök látták és megrémülve rohantak a főtanács elnökségéhez jelenteni: „Feltámadt Krisztus!” A kő ugyanúgy van lepecsételve. És a gonoszság mire képes: azt mondották, a tanítványok ellopták őt. Pénzt is adtak nekik. „Elvakult hitványság, te alvó tanúkra hivatkozol, hogy az igazságot bizonyítsd, micsoda eszeveszett ostobaság!” – mondja Szent Ágoston. A gonoszság, aljasság teljes lebukása a mélybe. Még egy nappal előbb hogy ülték a bírák a szentenciát Jézus felett. „Méltó a halálra! Üdvözlégy zsidók királya..., most szállj le a keresztről!” És íme, most megrémültek, győzött a szeretet és győzött az igazság.

Mit sem tudtak erről az apostolok. Jézus leghívebb szolgálói, a jó asszonyok. Az apostolok kisebb és hűvösebb szívvel rendelkezvén, viselték a sorsot, de az asszonyok, ha szomorúan is jöttek-mentek, tevékenykedtek. Ui. a zsidó törvény szerint péntek napnyugtától szombat napnyugtáig nem volt szabad fizikai munkát végezni. Ezt igen szigorúan megtartották. Mikor látták a jó asszonyok, Mária Magdolna és a többiek, hogy Jézus meghalt, „be kell balzsamoznunk” – mondták. Ez azt jelentette, hogy bekenik kenettel és sokféle átható keleti fűszert raknak a sírjába. A temetésen, minthogy még nem nyugodott le egészen a nap, annyit tettek, hogy a sírjába bódító illatú keleti fűszereket raktak, de az igazi bebalzsamozás vasárnap hajnalban kezdődött volna. Ezért olvassuk az Evangéliumban, hogy az elkészített kenőcsökkel már napfelkelte előtt, hajnalban megindultak a sírhoz az asszonyok. Milyen megható az asszonyi szívnek az a finomsága és szeretete, hogy már hajnalban megindul, hogy ennek a szép kötelességnek eleget tegyen.

image528.jpgGiovanni Bellini: Krisztus feltámadása

Megint lássuk az emberi lélek aggodalmas kicsinyességét. Azon beszéltek útközben, „jó, mi megyünk, de ki hengeríti el nekünk a követ”, mert igen nagy volt a kő. A sír sziklába volt vájva, a sír szájára nagy követ hengerítettek és azt pecsételték le ezek a dicső zsidó vezetők. Itt vannak a szerek, de ki hengeríti el nekünk a követ? Az emberi kicsinyesség örök aggodalma, amikor Jézus ügyeiről van szó. Volt egy rendtársam, aki mindig, mindenben valami aggodalmat talált. Minden emberben van valami aggodalmaskodás, amikor látja, hogy Jézus ügyeiért tenni kellene valamit. „Jaj, jaj, tennünk kell valamit, de ki hengeríti el nekünk a követ?” Odaértek és látták, hogy a kő el van hengerítve. Az őrök nem voltak már ott. Egy angyal állt az egyik oldalon, mint a hó és mint a nap, fehér és fénylő ruhában, és ott látták Jézus fejkendőjét összehajtogatva és letéve a sziklára. „Kit kerestek?” – mondja az angyal. „Aki itt volt, nincs már itt, feltámadott.” Ez a meglepetés! Már maga a tény, hogy a kő el volt hengerítve. Utána egy angyal jelenti: nincs itt, feltámadott, menjetek, mondjátok meg az apostoloknak. Az a futás, azt elgondolhatjuk!

Az apostolok nem hitték. „Ez asszonyi beszéd.” Mekkora emberi értetlenség! Hányszor mondta előre az Úr, és nem hitték el. Szerencse azonban, hogy ilyen hitetlenkedők voltak az apostolok, ez erősíti a mi hitünket. Ha nagyon hiszékenyek lettek volna, mi nehezebben hinnénk. Józan emberek voltak, nem hittek, amíg nem láttak. Szent Tamásról, a fő kételkedőről mondja, azt hiszem Nagy Szent Gergely pápa, az ő kételkedése operálja ki a mi kételkedésünket a lelkünkről. Most már Jézus élete csupa öröm, boldogság a földön. Azt nézi a hátralévő 40 napon át, hogy mikor mivel okozhat örömet. Hogyan gyullaszthatja fel a hitet, hogyan lepheti meg jó barátait, akik Őt szeretik. Első útja bizonyára, mint a szentatyák mondják, édesanyjához vezeti. Azt a pillanatot el lehet képzelni, amikor a Mater Dolorosából erre a viszontlátásra Mater Gloriósa lett. Ezt a találkozást valószínűleg azért nem említik az Evangéliumok, mert az édesanya tanúbizonysága nem volna átütő erejű a föltámadás mellett. Azért emelik ki az apostolok kétkedését annyira az evangélisták, hogy a keresztények hitét erősítsék.

Megjelent Péternek, megjelent Mária Magdolnának, megjelent 500 embernek, megjelent a tizenegynek. Megjelent a Tibériás-tengeren halászó apostoloknak, aztán az emmauszi tanítványoknak. Csupa öröm, dicsőség, diadal, győzelem Jézus élete. Látjuk, a végén összehívja az apostolokat még egyszer: „nekem adatott minden hatalom az égen és a földön. Elmenvén tanítsatok minden embert...” Az Ő igazi diadala, Jézus teljes győzelme akkor kezdődött a Földön, amikor elment a Földről, pünkösdkor a Szentlélek eljövetelével. Így lássuk az első részben Jézusnak ezt a győzelmét! A mi lelkünkben ez a győzelem valami nagy-nagy örömet ébreszt. A jó barát öröme nem egyedülálló öröm, a jó barát öröme mindig közös öröm. Jézust igazan megszerettük az elmúlt napokban, hát hogyne örülnénk ilyen jó barátunk örömének, boldogságának!

2. Jézus győzelme folytatódik az Egyházban, hazánk történetében, a lelkek titkos életében

Jézus győzelme folytatódik az Egyház életében. Amikor feltárták a katakombák titkait, rájöttek, hogy az őskeresztények az első századokban elsősorban nem is a megfeszített Jézust ábrázolták, hanem legtöbbször Jézust, a jó Pásztort és még többször a feltámadott Krisztust. Mert tudták az első keresztények, hogy a pogány hatalom lekényszerítette őket a föld alá, de tudták, hogy sorsuk ugyanaz lesz, mint a nagypénteken meghalt mesteré.

300 évig tartott a katakombák élete, és a pogányok úgy jártak, mint azok, akik Jézust halálraítélték, és a keresztények sorsa az lett, mint a feltámadt Krisztusé. Az Egyház diadala mindig bizonyos. Minden más elbukik a földön, éspedig végérvényesen, a legnagyobb uralkodók családja kihal. A legszilárdabb trónok összeomlanak, a legnagyobb népek történelmüket befejezik, a legerőteljesebb szellemi áramlatok elfáradnak, elhalnak, csak Krisztus örök a Földön, az Egyház és annak igazságai. Úgyhogy csendüljön fel a lelkünkben Jézus szava: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél? Tudtad, hogy én meggyőztem a világot.” 

Talán az Egyházban egyik vagy másik korszak nagyon hasonlít nagypéntekhez és Jézus keresztrefeszítőinek késő utódai nagyon diadalmaskodnak, hogy jó munkát végeztek és kiáltják: „tiporjátok el a gyalázatost, radírozzátok ki az életből az Egyházat”, mint Voltaire korában. Tudjuk azt, hogy nagypéntek egy napig volt, és a húsvétvasárnap allelujája cseng nagypéntek után mindörökké. Hányszor mondták már a történelem folyamán az Egyházról: „ebben a században befejezi életét, utolsókat rúgja már, ne is nagyon bántsátok szegényt”. Az Egyház mindig megújulva, megfrissülve, mint a megnyírt fa, megmetszett szőlő, új hajtásokat hozva kerül ki a megpróbáltatások viharából. Zúgnak a harangok és azt hiszi az ellenség: „sírba tesszük és eltemetik örökre”, és a harangok egy új korszak kezdetét jelzik már. Ez a diadalmas Egyház, a feltámadt Jézus folytatója.

És ne kételkedjünk kicsinyhitűen a mi hazánk sorsát illetőleg! Ha a magyarság Jézussal szenved, akkor Jézus sorsát osztja; ha csak magában szenved, ha bűntudata nem lesz, hogy miért szenved, vagy Krisztus kezébe nem kapaszkodva szenved, akkor nagypéntek sötétje végleges lesz Magyarország felett. De Isten nem csal meg egyeseket, sem népeket. Aki saját életében az Ő egyszülött Fiának sorsát osztja a küszködésben, az Ő egyszülött Fiának sorsát osztja a diadalban is. Ugyanez áll a népek történetére.

A Magyarok Nagyasszonya a mi titokzatos nagy szövetségesünk, akivel mi egészen más viszonyban vagyunk, mint más nemzetek. A földkerekségen csak egyetlen egy olyan nép volt idáig, amelyet egy szent alapított, és akinek eszébe jutott, hogy halála előtt hivatalos szövetséget kössön örök időkre Isten Anyjával. Ez csak egy volt, a magyar nép 900 esztendővel ezelőtt. Ha ez a titokzatos szövetségesünk látja, hogy a magyar nép szenvedésének korszakában, arcán az ő keresztutat járó szülöttének arcvonásait hordja, akkor az Örök Isteni Igazságosságot, ha szabad így mondani, ő figyelmezteti, hogy ennek a népnek nagypéntek után húsvétvasárnapja következik.

A mi magyar történelmünk misztikus is, mert szent az alapítónk, aki politikailag is hivatalos szövetséget kötött egy természetfölötti nagyhatalommal, az Imádkozó Mindenhatósággal, akit azóta Magyarok Nagyasszonyának hívunk. Tehát a lelkigyakorlat 8. napján öntse el lelkünket ez a győzelmes öntudat, hogy a mi hazánk, ha ezen az úton halad, miként elhangzott, akkor nem veszhetik el. Itt is áll, amit Szent Ignác Atyánk Krisztus Országáról szóló elmélkedésében mondott: „aki velem tart a szenvedésben, velem lesz a megdicsőülésben is”.

Testvéreim, végezetül a lelkek mélyén a kegyelem diadalgyőzelme. Mi a kegyelem? Hogyan dolgozik, mi emberek ezt szavakba önteni nem tudjuk. – Mi az elektromos áram és hogyan világit, nem tudjuk megmagyarázni, pedig az egészen közönséges fizikai probléma ahhoz a természetfölötti misztériumhoz képest. Nem tudjuk, hogy és mint, de egyet tudunk, hogy Isten kegyelme döntő nagy tényező az emberi lelkek életében.

P. Ravignan, nagy francia szónok, lelkivezető volt a század elején, aki Franciaországnak egyik legnagyobb apostola volt és azt mondotta, hogy rengeteg haldokló ágya mellett állt a hitetlen Franciaországban, és úgy észlelte, azt emberi szavakkal kifejezni nem tudjuk, hogy az élet utolsó perceiben a kegyelem milyen csodákat mível az emberek lelkében. Tehát a kegyelem diadalát ne is csak úgy nézzük, mikor gyereket, felnőtteket, templomba járókat látunk, hanem ha az Isten kegyelmének diadalát kicsit meg akarjuk sejteni, kalkuláljuk bele az élet utolsó perceit, mert a dogmatika azt tanítja: a megpróbáltatás ideje a halál pillanatával zárul le, tehát nem a gyermekkorral, felnőttkorral. És nem tudjuk, hogy a nagy irgalmú Isten kegyelme a halál pillanatában mit művel a lélekben. Nagy szentek, lelkivezetők szerint legnagyobb csodáit akkor műveli.

Tehát örvendező lélekkel meditáljunk arról, hogy ez a zajtalan, csendes isteni munka micsoda győzelmes úton halad a nagyvilág minden táján minden emberi lélekben, pogányokéban is! Üdvözülhetnek a pogányok is, ha a természettörvényt lelkiismeretük szerint tartják és nem hibásak abban, hogy a kereszténységet meg nem ismerték. Üdvözülhetnek más vallásúak is, ha jóhiszeműleg hiszik, amit vallanak, mert Isten a lelkiismeret szerint ítél. Lélek szerint az Egyházhoz tartoznak ezek mind, és akik lélek szerint az Egyházhoz tartozók, azok lelkében valóban nagy munkát végez az isteni irgalom, a kegyelem ereje, fénye. Mi nem tudjuk a természetben a napfény mit jelent, nem tudjuk szervezetünknek mit jelent, hát az Isten kegyelme a lelkek életében mit jelenthet!

Tulajdonképpen a napsugár visz végbe minden életmegnyilvánulást, minden fizikai mozgást a Földön: hogy a csíra a földben mozdulni kezd, a napsugár melegével függ össze. Hogy a virág szétbomlasztja szirmait, a napsugár simogatásától függ. Isten kegyelme ennél nagyobb munkát végez a lélekben, csak nem látjuk meg annyira sem, mint a napsugár munkáját, de tudjuk a kinyilatkoztatásból, és ne gondoljuk, hogy Jézus ok és cél nélkül szenvedett és halt meg a lelkekért. Higgyük, arányban van az eredmény a befektetett munkával, csak mi nem tudjuk felmérni. És hogy hány ember kárhozik el, senki nem tudja, még a szentek sem. Egyes misztikusok hol így, hol úgy beszélnek. Nem biztos. Vannak olyan jószívű szentek, mint az a bájos Szalézi Szent Ferenc, akinek annyira jó szíve volt, hogy azt mondotta, még Júdás elkárhozásában is kételkedik. Talán még ennek is az utolsó percben irgalmazott az Úr. Nem tudjuk, hogy a kegyelemnek mekkora diadala van a lelkekben. Ezt a hitet szítsuk fel magunkban és örvendezzünk rajta. Jézusom, nem volt hiába semmi!

3. Nem volt hiába semmi!

Ne mondd, hogy nem haladsz, nem tudhatod, hogy Isten milyen szemmel néz rád! A haladás a lelki életben nagyon furcsa dolog. Minél jobban halad az ember, annál alázatosabb és annál inkább érzi, mi minden van még hátra. Aki azt mondja, „nagyon haladok, nagy katolikus ember vagyok”, az nagyon hátra van. Sokszor a legjobb lelkek mondják: „én semmit sem haladok, elsüllyedek szégyenemben Isten színe előtt”. Aki így érez, magasan áll, jó úton van.

Tehát semmi se hiába. Egyetlen fohász, egyetlen jóvátétel, egyetlen önmegtagadás se! Ha a fizikusok vallják az energia megmaradásának elvét, elhisszük, hogy a lelki energiák úgy elvesznek a pusztaságban? Senki sem rossz csak önmagának, de még inkább senki se jó csak önmagának, még ha nem is látja, akkor is. A virág mintha csak önmagának bontaná ki szépségeit és illata szétterjed, így a jó emberek ezreknek és százezreknek használnak a világban, akár betegágyon, akár rejtett názáreti munkában.

XI. Pius, ez az irtó kemény, félelmetes és nagy tudású férfi – még a jezsuiták is reszkettek tőle, pedig azok nem nagyon ijednek meg –, azt mondotta ez a XI. Pius pápa: elhatároztam, hogy a missziók második pártfogója Kis Szent Teréz lesz. Odaállította egyenrangú félként Xavéri Szent Ferenc mellé azt, aki egyetlen pogánynak nem prédikált. Csak tudta a pápa mit, és biztos a túlvilágon Xavéri Szent Ferenc nem ütközött meg rajta, és mélyen meghajol Kis Szent Teréz előtt, elismerte teljes egyenrangúságát és bejelentette Teréznek, hogy már régen így gondolta, mielőtt Xl. Pius kihirdette volna.

Tehát semmi sincs hiába a földön a lelki életben. Munkáinkban ne higgyük, amikor a néppel, gyermekekkel foglalkozunk és nincs visszhang, nincs eredmény. Hullatjuk a verítékünket, tovább is szikes föld marad. Nem igaz, csak úgy látszik! Ha valóban az a talaj, amelyre ott a verítéked hull, nem hoz termést, az a nép, amelybe befekteted az erődet nem hoz gyümölcsöt, nem hiábavaló akkor sem a te verítéked hullása, mert hoz másutt a tiéd, és annál önzetlenebb, mert ha ott hozna, azt mondanád, az enyém és ezekkel a tollakkal felékesítve azt is elveszítenéd. Tetszik látni, nem találunk okot. Tessék ezek után szomorkodni! Nincs kibúvó, az Isten Országában csak örülni lehet! Tehát az se kibúvó. Hoz másutt, és örülj, hogy önzetlen lehetsz. „Elmenvén sírva vetettek a magot és mások, akik jöttek örvendezve arattak és szedték nyalábba a kalászokat.” Csodálatos lelkületet terem ez.

Elfelejtettem – valamelyik meditációban kellett volna említenem – belga pátereink bámulatos missziós lelkületét. Azt mondják a „minta” provinciák a belgáké. Nem emlékszem már pontosan reá, de valahol Közép-Afrika táján az elmúlt század végén volt egy néger néptörzs, amelyet a testet tökéletesen elsorvasztó álomkór lepett meg. Csonttá, bőrré aszva hal meg az ember, és ragadós ez a kór. A belga páterek mentek tovább ebbe a misszióba, szaporodtak a sírkeresztek a temetőben. Élt 30-35 évet. Összeült a rendi tanács. Okos dolog-e a biztos halálba küldeni szegény kihalásra ítélt törzshöz képzett pátereinket? A missziós páterek azt mondták: menjünk csak tovább, mert ez is nagy dolog, egy kihaló nép halálos ágya mellett Jézus nevében virrasztani, és mentek tovább; az álomkór megszűnt és ma Közép-Afrika legcsodálatosabb néger missziói ezeken a területeken vannak. Semmi se hiába az Isten Országában!

Alleluja!

Így fejezzük be ezt a meditációt, ezzel a tudattal, ezzel a szilárd meggyőződéssel! Ezek után ne mondja senki, „ez szép vigasztaló frázis”. Nem, ezek igaz tények, mint a Kálvária keresztje. Húsvét hajnalának ténye még nagyobb tény, mert az Egyháznak legnagyobb napja, nem a nagypéntek, hanem a húsvét. Nem a halál, hanem az élet. Nem a szenvedés, hanem a győzelem, nem a fájdalom, hanem az öröm. De igenis győzni, örülni csak az tud, aki keresztet hordani, fájdalmat elviselni is tud. Ez az Egyház teljes tanítása. Ez a teljes lelkigyakorlat, ez Jézus teljes élete is, és akkor csendüljön fel a végén a húsvétvasárnap előtti nagyszombati alleluja a lelkünkben!

Mikor a pap bejön és énekli: „Lumen Christi. Krisztus fénye.” Háromszor énekli, és mindig magasabb, diadalmasabb hangon. A kar feleli: „Deo gratias!” És akkor elkezdődik az ALLELUJA. Csak úgy hullámzik nagyszombaton. Az Egyház minden nap énekli az alleluját, csak 40 napig tilos az alleluja, máskor mindig szól az alleluja. (...) Tehát egy nagy optimista, diadalmas öröm, ez a mi reális lelki magatartásunk. Ezzel az allelujás hangulattal fejezzük be ezt az első győzelmes meditációt!

Szólj hozzá!

Címkék: húsvét feltámadás győzelem lelkigyakorlat Loyolai Szent Ignác kerkai jenő

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr8317807267

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása