Jezsuita bloggerek

1946-ban Rajk László kommunista belügyminiszter feloszlatta a KALOT-ot, (Katolikus Legényegyletek Országos Testületét) amely mozgalom tagjainak és támogatóinak száma fénykorában (1942) meghaladta a félmilliót, szervezetei több mint 3500 faluban voltak jelen. Az 1935-ben Kerkai Jenő jezsuita által alapított KALOT tizenegy éves tevékenységének hála több tízezer parasztfiú vehetett részt gazdálkodói tanfolyamokon, országszerte húsz népfőiskola szolgálta a falusi fiatalok tanulását, ezáltal társadalmi felemelkedésüket. A KALOT nemcsak Magyarország, de az akkori Európa legjelentősebb agrárifjúsági mozgalma volt. Hogyan és miért fordult Kerkai Jenő a parasztság felé? Mi inspirálta ebben a munkájában? Egyáltalán miért volt szükség erre?

Az 1930-as években a magyar lakosság többsége falun és tanyákon élt. Az egyre intenzívebben iparosodó Magyarország még mindig alapvetően mezőgazdasági ország volt. A XIX. század végétől kezdődő és a XX. század elején tetőző hatalmas kivándorlási hullám – melynek során, ahogy József Attila fogalmazott: „s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk” – jelezte, hogy komoly megélhetési gondok vannak vidéken. Az első világháború, Trianon, majd a nagy világgazdasági válság (1929–1933) és az azzal együtt járó, százezreket sújtó munkanélküliség még nehezebbé tette az egyszerű emberek amúgy is nyomorúságos életét.

A parasztság problémáira először a népi írók hívták fel a közvélemény figyelmét. Egy addig ismeretlen Magyarország képe tárult fel Milotay István (Az ismeretlen Magyarország), Illyés Gyula (Puszták népe) vagy Oláh György (Három millió koldus) és a többi népi író művei által. Sokkszerűen hatottak ezek a beszámolók olyan magyar emberekről, akik cselédsorban, tulajdon nélkül, földönfutóként és nagy tudatlanságban éltek. Kerkai Jenő íróasztalán is ott feküdt – a breviáriuma mellett – a Puszták népe egy példánya – ahogy egyik munkatársa, Ugrin József beszámol erről. 1942-ben, A Szív kiadásában megjelent Katolikus felelősség című írásában Kerkai önkritikusan jegyzi meg:

„Mi, katolikusok is méltán mondhatjuk el e tekintetben is naponkint a Confiteort. A hárommilliónyi földhözragadt agrár-proletariátus – túlnyomó részben katolikus – nyomorult helyzete kevés nyugtalan éjszakát okozott nekünk. Fel fogják jegyezni egyszer a mi álkeresztény korszakunkról, hogy a lóistállók általában egészségesebb épületek voltak, mint a szegényemberek lakásai.”

A népi írók ugyan felrázták az értelmiséget, hatásuk mégis erősen korlátozott volt. Viták ugyan kerekedtek, de cselekvés alig követte azokat. A parasztság, különösen a parasztfiatalság a magyar társadalom legmostohább rétege maradt.

A legelhanyagoltabbak szolgálatában

Különösen is e réteg iránt érzett Kerkai Jenő megszólítottságot; ugyanakkor nemcsak az elhagyatottságukat vette észre, hanem a parasztságban rejlő lehetőséget is, ugyanis a nemzet jövendőbeli erőforrásának látta őket. Így vallott erről Bálint József rendtársának:

„Dolgoztam mint nevelő a nevelőintézetekben, fiatalok között. Dolgoztam mint tanár és lelkipásztor a városban és a tanyavilágban, és mit tapasztaltam? Azt, hogy a tanulóifjúság nevelésére mindenféle egyesületek, szervezetek, iskolák állnak rendelkezésre […]. De a parasztlegény- ifjúsággal, ezzel a közel egymilliós tömeggel senki sem törődik. Pedig ha igaz az, hogy az egész magyarság egzisztenciája a magyar mezőgazdasági társadalomra épül, akkor az is igaz, hogy viszont ennek a társadalomnak a jövője a magyar parasztifjúság erkölcsi, szellemi, szakmai megnevelésétől függ. Ezért kell minden erőnket a parasztifjúság megszervezésére fordítanunk.”

Kerkai Jenő szemei előtt nem pusztán a legszegényebb népréteg testi-lelki felemelkedése lebegett, sorsukat összefüggésben látta az egész magyar nemzet sorsával. A népi írókhoz hasonlóan bennük ismerte fel a magyar társadalom jövőjét, de az egyház jövőjét is. Barátja, rendtársa és munkatársa, Nagy Töhötöm emlékezése szerint Kerkai már a „noviciátus óta sokat gondolkozott azon, mi lenne az a munka, amellyel az Egyházat a mai körülmények között a legnagyobb erővel tudnánk előrelendíteni”. A parasztifjúságban vélte felfedezni azt a réteget, amely elhanyagolt ugyan, de még nyitott az egyház felé, szemben a városi munkásifjúsággal, amelyet a munkásmozgalmak vallásellenes retorikája már erősen befolyásolt. Kerkai Jenő szociális apostolkodásának tehát mélyen evangelizációs és nemzeti dimenziója is van.

Gyökerek

Kerkai Jenő szociális érdeklődése már gyermekkorában megfigyelhető volt. Testvére, a szintén jezsuita György visszaemlékezése szerint Jenő szeretett az egyszerű emberek között lenni. Apja molnár volt, ő pedig szívesen üldögélt a búzaőrlésre várakozók között, hosszasan hallgatta elbeszéléseiket otthoni dolgaikról.

Amikor a testvérek nagyobbak lettek, országjáró körútra indultak egy barátjukkal. Ami a többieknek turistáskodás volt, az „Jenőnek sokkal több: ismerkedés a magyarság más részeivel és elmélyedés ennek a népnek a szeretetében”. Zalaegerszegi gimnáziumi évei tovább mélyítették benne a magyarságtudatot, népének szeretetét és a szociális érzéket. Ösztönözhette ebben hitoktatója, Pehm (Mindszenty) József, valamint magyartanára, Marton Boldizsár, a későbbi híres karmelita Marcell atya.

A papság gondolata a Baráth István káplánnal való megismerkedés után merült fel benne először. A férfi önzetlensége, egyszerűsége, evangéliumi életmódja gyökereztette meg benne azt a papi ideált, amelyet később egész életében törekedett követni. Jenőben nem politikai vagy osztályszempontok mozogtak, hanem „egyszerűen a magyar nép iránti szeretet, amelynek eredeti sajátságait leginkább a falu népében látta megtestesülni. Hivatását akkoriban úgy érezhette, hogy a magyar nép papjává kell lennie, s így felemelheti azt” – emelte ki Jenő hivatástörténetére való visszaemlékezésében testvére, György.

Lelkigyakorlatok

Kerkai Jenő 1924-ben lépett be a jezsuita rendbe. Novíciusként elvégezte az ignáci lelkigyakorlatokat, ami egész életére meghatározó élményt jelentett, és éves lelkigyakorlatai révén megújuló forrása volt apostoli tevékenységének. Munkatársai képzését is lelkigyakorlatok adásával kezdte. Hegyi János rendtársának mesélte egy alkalommal, hogy „a KALOT mozgalom terve akkor született meg bennem, amikor Szent Ignác lelkigyakorlatait végezve Krisztus Urunk születését szemléltem”.

Szent Ignác ebben a szemlélődésben arra hívja a lelkigyakorlatozót, hogy nézze és fontolja meg, hogy Mária és József „hogyan mennek az úton, és fáradoznak, hogy az Úr a legnagyobb szegénységben szülessék meg, majd annyi fájdalom, éhség, szomjúság, hőség és hideg, igazságtalanság és gyalázat után a kereszten haljon meg, és mindezt értem” (Lgy. 116).

A szegénységben világra jövő, élő és meghaló Jézus önfeláldozó példáját látva született meg tehát benne a gondolat, hogy agrárifjúsági mozgalmat alapítson. Hogy ez a lelkigyakorlatos kegyelem és így a KALOT „fogantatása” pontosan mikor történt, azt nem tudjuk. Az viszont biztos, hogy amikor filozófiai tanulmányai után Kerkai Jenő (akkor még Czinder Jenő) Kalocsára került kollégiumi nevelőnek (1928–1930), már határozottan jelen volt életében az erős szociális irányultság.

Jezsuita mesterek

Meg kell még említenünk három magyar jezsuitát, akiknek valószínűleg szintén meghatározó szerepük volt ebben az elköteleződésben. Az egyik Bíró Ferenc, aki Szegeden, Kerkai filozófiai tanulmányai idején rektora volt. Páter Bíró a Jézus Szíve-tisztelet apostola volt, s különös szeretet élt benne az egyszerű magyar nép iránt. Növendékeire rendkívüli hatást gyakorolt, köztük Kerkai Jenőre, Mócsy Imrére és a későbbi tartományfőnökre, Borbély Istvánra is. Utóbbi így emlékezett P. Bíróra 1945-ben:

P.  Bíró Ferenc

„Sokat olvastam azóta már könyvet, tudományos és mély értelmű könyvet is, amelyek a keresztény tanítás szociális jellemvonásait domborítják ki, de senkitől még nem kaptam olyan elevenen, világosan, megcáfolhatatlan magyaros ízzel azt a tanítást, hogy kereszténység és szociális érzés egy, mint azt P. Bírónak, a spirituálisnak előadásaiban. […] Úgy gondolom, hogy nem tévedek, ha azt mondom, hogy most a katolikus falusi ifjúságot nem KALOT-szervezet tömörítené egységbe, ha akkor P. Bíró előadásai nem hangzanak el.”

A másik jezsuita a Kerkainál néhány évvel idősebb Varga László volt, aki őt megelőzve indult el a szociális kérdések kutatásában. Kerkai már magiszterkorában úgy emlegette idősebb rendtársát, mint a „nagy Eljövendő” szociális apostolt. Jó barátok voltak, 1935-ben, a KALOT indulásakor mindketten a szegedi szemináriumban tanítottak, inspirálva egymást. Harmadikként kalocsai elöljárója, a szintén jezsuita Csávossy Elemér gyakorolt jelentős hatást Kerkai Jenőre. Az ő igen bátor hangvételű szociális beszédei országos visszhangot váltottak ki a harmincas években.

Az egyház szociális tanítása

Kerkai Jenő már nevelőtanárkodása idején, majd később teológiai tanulmányai során szisztematikusan tanulmányozta az egyház szociális tanítását. Különösképpen a pápai szociális enciklikákat forgatta, XIII. Leó Rerum novarumát és XI. Piusz pápa 1931-ben megjelenő Quadragesimo anno enciklikáját.

Érdemes megjegyezni, hogy mindkét nagy pápai dokumentum előkészítésében meghatározó szerepet játszottak a német jezsuiták, például Heinrich Pesch, illetve Gustav Gundlach, valamint Oswald von Nell-Breuning. Utóbbit Kerkai személyesen is ismerhette, hisz Nell-Breuning többször is megfordult az innsbrucki jezsuita teológián, ahol ő négy évig tanult. Ily módon Kerkai egészen közelről bekapcsolódhatott abba a jezsuita társadalomtudományi gondolkodásba, amely irányt adott a kor világegyháza számára.

Tanulmányozta a külföldi gyakorlatokat is, különösen hatott rá a dán népfőiskolák példája. Mindezeket az elméleti és gyakorlati tapasztalatokat később rugalmasan tudta átültetni a magyar valóságra. Hazai vonatkozásban Prohászka Ottokár és Széchenyi István volt számára példakép. A kiművelt emberfők ideálját és a forradalmi módszerekkel szemben a tudatos, fokozatos, türelmes építkezés törekvését a legnagyobb magyartól tanulta.

Természetfeletti beállítottság

A KALOT szinte üstökösként robbant be a magyar közéletbe, és vált – Balogh Margit szavaival – „XX. századi történelmünk egyik legsikeresebb civil szerveződésévé”. Kerkai halálakor a Szolgálat című folyóiratban megjelent nekrológja szerint: „Hallatlan sikerének titka kettős. Az egyik törhetetlen, lelkes hite az emberben – nemcsak úgy általában, hanem annak a társadalmi osztálynak fiaiban, akik közül származik, s akiket abban az időben kevesen vettek emberszámba. Ő hitt bennük, ezzel visszaadta hitüket önmagukban. A másik a mély természetfölötti beállítottsága, imába ágyazta munkáját, s állandóan kérte főleg a szemlélődő rendek tagjait: imádkozzanak ügyeiért, legyenek a magyar nép lelki hátvédje.”

Kerkai Jenő meg volt győződve arról, hogy a természetfeletti élet nem ráadás az ember számára, sokkal inkább fundamentum:

„A földi élet legmegrendítőbb titka abban áll, hogy a gyarló ember, a sár fia a Szentlélek templomává válhat. […] Nincs viszont az a szétrombolt város, vagy legázolt mező, amely kétségbeejtőbb képet mutatna, mint egy olyan nép élete, amelyben kialudt a hit, elrothad az erkölcs, nem árad a kegyelem – az ilyen nép megkezdte a kárhozottak életét a földön. Isten Országának középpontjában áll a természetfeletti élet, s ha ez lüktető: belőle kultúra sarjad, és olyan közélet, amelyben érdemes élni.”

Kerkai Jenő szemlélete különösen aktuális napjainkban, amikor a szociális elkötelezettségünket megkísértheti a hit kiüresedése, egy pusztán és kizárólag csak e világi szempontok szerinti működésmód, amikor úgy segítünk, mintha nem is lenne hitünk, és a hitnek semmi jelentősége nem volna azok számára, akiket segítünk.

 Érdemes ebből a szempontból megfontolni Ferenc pápa szavait is: „A legrosszabb, a szegények által leginkább megszenvedett hátrányos megkülönböztetés a spirituális figyelem hiánya. A legtöbb szegény különösen nyitott a hitre; szükségük van Istenre, és nem mulaszthatjuk el, hogy felkínáljuk nekik Isten barátságát, áldását, szavát, a szentségeket és a hitbeli növekedés és érlelődés útját. A szegények melletti alapvető döntést főképp a kivételes és elsődleges vallási figyelem nyelvére kell lefordítani” (Evangelii gaudium 200).

Nyolcvanhat évvel ezelőtt ebben a szellemiségben működött a KALOT. Feltehetjük a kérdést: ma hol van ennek a konkrét aktualitása a magyar valóságban?