Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (55) eucharisztia (8) európa (10) feltámadás (8) ferencpápa (9) filozófia (10) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (25) ima (14) isten (19) Isten (8) jezsuita (16) jézus (11) katolikus (13) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (10) szeretet (13) társadalom (11) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

„Nem kell mindig hallgatni rá!” – Gondolattöredékek a szerelemről és csatolt témákról I.

2022.09.15. 09:40 Patsch Ferenc SJ

 love1.jpg

Ebben az írásban igyekszem megpendíteni néhány olyan témát, amiről a katolikus egyházon belül ritkán beszélünk. Szeretném megtörni a hallgatást, mert nem tartom jónak, ha tabusítunk valamit, ami egyébként jelen van a hétköznapi életben. A szerelemről lesz szó, meg persze egy kicsit a szexualitásról, az intimitásról és az elköteleződésről is, mert meggyőződésem, hogy ezek is ide tartoznak, elválaszthatatlanul. Ha ezt a témát egy lelkigyakorlatos beszéd keretei között pendíteném meg, valószínűleg ezt a címet adnám neki: „Elmélkedés a tisztaságról”. Ez így senkit sem zavarna, nem keltene feltűnést. Magunk között szólva azonban most szeretnék tágítani a megszokott kereteken. Feszegetni készülök a határokat. Közben persze – ezt nagyon remélem! – megmaradok keresztény katolikusnak, és szerzetesnek, ami alapvetően meghatároz. Nem ígérem, hogy kimerítjük ezt a témát, már csak azért sem, mert kellően részletes tárgyalásra nincs mód. Ám én már azzal is elégedett leszek, ha csak szóba kerül egy s más a szerelemmel kapcsolatban.

Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy egy kicsit félek a szerelemről beszélni. Illetve szívesen is beszélek róla, és egyúttal félek is tőle. Elsőre mindjárt az aggaszt, hogy vajon mennyire tudok világosan fogalmazni, hiszen olyan könnyű ezekről a dolgokról félreérthetően írni! Persze lehetne úgy is fogalmazni, hogy teljesen veszélytelen legyen. Kockázatmentes. Ám őszintén szólva ilyen módon (sterilen, lekerekítve, rövidre zárva) nincs sok kedvem hozzá. Márpedig aki őszinte, kiszolgáltatottá válik. Sérülékennyé lesz. Igyekszem tudatosan vállalni ezt a kockázatot. Talán azért, mert ismeretlenül is bízom bennetek. Ez döntés dolga. Én csak így tudok élni. Írni pedig aztán végképp csak így tudok. Ezért nézzétek el nekem azt is, kérlek, hogy olykor némileg „fésületlen”, cenzúrázatlan legyek.

Hát akkor kezdjük is! Illetve, még talán egy utolsó „módszertani” megjegyzés: amit mondani fogok, óhatatlanul is egyoldalú lesz. Ez elkerülhetetlen, hiszen én férfi-szemszögből nézem a világot. Egyszer egy rendtársam mesélte, aki évekig dolgozott egy légtérben egy munkatársnőjével, hogy amikor nők jöttek hozzá, mindig bókkal kezdték: „De jól nézel ki...”; „Ez a ruha nagyon jól áll rajtad!”; „Gyönyörű a frizurád!”, és hasonlókkal. Csak utána tértek rá a tárgyra. Nekem ez a reveláció erejével hatott! A nemek ebben szerintem radikálisan különböznek egymástól. Nekem például ilyesmi sohasem jutna magamtól eszembe. Azóta viszont igyekszem figyelni rá. Azt hiszem, érdemes valamit eltanulni a nőktől ebből a szempontból (is). Az tudniillik, hogy észrevegyük a szépet és igyekezzünk megerősíteni a másikban. Nekünk, férfiaknak ez nem nagyon megy. Szenvednek is emiatt éppen eleget körülöttük a nők. Ismeritek a viccet? A feleség kérdezi a férjét: „Mit veszel észre rajtam?” A férj leereszti az újságot és rásandít: „Megváltozott a frizurád!” „Nem!” „Új cipőt vettél!” „Nem!!” „Új ruhát vettél fel!” „Nem!!!” Mire a férj lemondón: „Szabad a gazda...” A feleség pedig elkeseredetten: „Gázálarcot viselek.” Ez olyan vicc, amin, ha lelkigyakorlatokon elmesélem, senki sem szokott nevetni. A férfiak nem tartják viccesnek, mert érzik, hogy igaz. A nők pedig még kevésbé. Ennyi előzetes megfontolás után végre vágjunk bele!

●●●

Tehát a szerelemről (a szexualitásról, az intimitásról és az elköteleződésről) van szó. Jut eszembe, van itt még egy közbevetett kérdés. Szerintetek lehetséges barátság férfi és nő között? Elárulom, mit gondolok. Ha ezt a kérdést mondjuk középiskolások vagy egyetemisták teszik fel nekem, akkor egyértelmű a válaszom: „Nincs!” Ezt szeretem leszögezni, hogy ne áltassák magukat. Hiszen a szexualitás minden pillantásban, minden érintésben benne van! Kár volna letagadni. Ám ha ugyanezt felnőttek kérdeznék (amit egyébként nem szoktak...), akkor már sokkal árnyaltabb válaszra van szükség. Én személyesen is annyi szép férfi-nő barátságot ismerek! Szépeket és tisztákat. Magam is élek néhány ilyet. A női barátoktól nagyon sokat lehet tanulni! Mi, papok talán különösen is rászorulunk erre.

Persze a nemek közötti viszony mindig sikamlós terep. Észnél kell lenni. Ha már az érintést emítettem, talán még egy gondolat. Én egy ponton rájöttem, hogy vigyáznom kell az érintésekkel. Egész egyszerűen azért, mert mindenkinek mást jelentenek. Egyszer – már jó 25 éve ennek, még fiatal pap voltam – pszichológiai tréningen vettem részt. A csoportban volt egy fiatal orvosnő is, elvált asszony, ha jól emlékszem. Erdélyből származott, de már régóta élt és dolgozott Magyarországon családorvosként. Szóval talpraesett fehérnép volt – „nagyon normális nő”, ahogy mondják. Történt aztán, hogy valami gyakorlat során nagy pokrócokon ültünk a földön, többen együtt, férfiak és nők. Egyszer csak megsimítottam a felső karját. Csak úgy jött nekem, spontán módon, minden mögöttes szándék nélkül – egyszerűen jólesett megérintenem. Utána viszont odajött és ezt mondta: „Te, ezt máskor ne csináld! Nagyon jólesett az érintésed, de máskor ezt mégse csináld...” Ennyi. Egy életre megjegyeztem (bár talán nem tartottam be mindig). Egy szó, mint száz: az érintés nagyon erős gesztus. Valaki elmesélte egyszer, hogy kisgyerek kora óta úgy gyónt a lelki atyjánál, hogy a kezét a kezében tartotta. Így szokta meg, a pap becsületes ember és a családjuk jó barátja volt. Időközben ő felnőtt, a korkülönbség is megnyugtatóan nagy (vagy 30-40 év), szóval folytatódott ez a fura „rítus”. Ám egy ponton a fiatal nő úgy érezte, mégsincs így rendjén. Az egész testében érzett valami végigfutó melegséget, és akkor elhúzta a kezét... Szerintem jól tette. Szexuális lények vagyunk.

Ezt azért merem mondani, mert nekem is volt egyszer hasonló tapasztalatom. A rendbe való belépésem után sok évvel végre én is engedélyt kaptam szerzetesi elöljáróimtól a „tercia” vagy „harmadik próbaév” elvégzésére. Ez a jezsuitáknál a képzés utolsó szakaszát jeleni, amikor a rend elküld valahová – időnként a világ valamelyik távoli szegletébe –, hogy ott még egyszer, utoljára kipróbálhasd magad (és a rend is kipróbálhasson téged), mielőtt ünnepélyes örökfogadalmat tehetnél. Így kerültem Kubába. A Karib-térség sok új kulturális tapasztalatot hozott. Azt persze már korábban is tudtam, hogy a latin vér forróbb, hamarabb felpezsdül, mint az európai. Ennyit az érdeklődés felkeltéséhez…

Történt aztán, hogy néhány hónapig egy plébánián kellett dolgoznom egy kisvárosban. Volt ott egy házvezetőnő, nálam kicsit idősebb, feltűnően csinos, kémikus végzettségű, elvált asszony, ha jól emlékszem. Egy alkalommal megálltunk beszélgetni a plébánián, ebéd előtt a lépcsőfordulóban. „Hogy vannak a dolgok ott nálatok, Európában?” – kérdezte. Miközben beszélgettünk, egyszer csak megfogta a kezemet, és barátságosan a magáéban tartotta. Egyszerű és láthatóan minden rossz szándék nélküli gesztus volt ez, nem is lett volna vele semmi gond. Csakhogy egyszerre csak azt kezdtem érezni, hogy a gerincemen végigfut, emelkedik valami fura érzés, valami kellemes és bizsergető... Aztán rövidesen – szerencsére – vége szakadt a beszélgetésünknek. Talán neki kellett mennie, vagy kezdődött az ebéd, már nem emlékszem. Ám arra igen, hogy bennem maradt ez a futó tapasztalat. A történtek elgondolkoztattak. Mi volt ez? Talán ki akart velem kezdeni ez a kedves teremtés? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Bizonytalankodtam. Elvileg a rosszhiszemű feltevéseket sem akartam kizárni – nem vagyok már egészen naiv. Ugyanakkor semmi perspektíva sem lett volna egy ilyen kapcsolatban, ráadásul a munkáját is kockáztatta volna vele... Miközben ezeken tépelődtem, további megfigyelések jöttek a segítségemre. Ottlétem során például többeket, köztük egymásnak idegeneket is láttam, amint úgy beszélgettek, hogy fogják a másik kezét. Ettől aztán megnyugodtam. Nyilvánvalóan ez amolyan kulturális szokás a Karib-térségben. Bár nekünk, „nyugatiaknak” kissé kultúridegen, itt így szokás. Gondoltam is, hogy bizony jobb lesz nekem odahaza, Európában paposkodni! Ott ugyanis egy kicsit könnyebb tartani a cölibátust. Ott sem könnyű, de legalább reális esély van rá...)

 ●●●

Talán ennyit „nyitásképpen” az intimitásról. Hogy világosabban is megfogalmazzam: az a véleményem, hogy mindannyiunkban van igény rá, függetlenül attól, hogy milyen életállapotban élünk. Talán azt sem felesleges leszögezni, hogy a szexualitás az egyik legnagyobb biológiai, pszichés és spirituális késztetés, ami csak bennünk lakozik. Elképesztő erejű hatalom, ami legfeljebb csak a hatalomvágyhoz (az önérvényesítésre és az elismerésre való igényhez) fogható. Lépten-nyomon megmutatkozik; bár néha álcázott formában, mégis mindenhol ott van. Nota bene, a szerzetesházakban is. Nem kell megijedni tőle, de érdemes foglalkozni vele, mert ha nem tesszük, akkor meglepetésszerűen jelenik majd meg, és hátulról, észrevétlenül fogja leteríteni azt, aki nem számolt a jelenlétével.

Nagy élmény, amikor időnként integrált szexualitással élő emberekkel találkozom. Mert léteznek ilyenek, a rendházakon belül és kívül is. Persze minden környezetben ritkaságszámba mennek. Hadd említsek legalább egy jó példát, még ha nagyon kényes is – legalábbis rám nézve... Történt egyszer, hogy lelkigyakorlatot tartottam és az egyhetes program végén, az egyik utolsó nap délutánjára adtam meg gyónási időpontot. Jött is valaki az első időpontra, a megbeszéltek szerint. Fiatal nő volt, figyelmesen meghallgattam, imádkoztunk együtt, fel is oldoztam, s már az ajtóban állt, amikor egy pillanatra még visszafordult, és egyszerű természetességgel ezt mondta: „Egyébként lent van slicced!” Képzelhetitek! Úgy álltam ott, mint akibe belecsapott a villám. Egy pillanatra azt hittem, megnyílik alattam a föld, vagy legalábbis ott helyben elájulok. Annyi lélekjelenlétem marad csak, hogy gyorsan rendbehozzam magam, gyors köszönetet küldjek utána, közben már el is tűnt.

Utólag azután hihetetlenül mély és spontán hála ébredt bennem ez iránt a nő iránt. Könnyű elképzelni, micsoda botránytól mentett meg ezzel az egyszerű gesztussal. Máig hálás vagyok, amiért olyan természetességgel tudott viszonyulni hozzám, mintha a nővérem vagy az anyám lett volna. Azt mondtam magamban: ezt nevezem érett, integrált szexualitásnak, „normalitásnak”, a szó legszebb értelmében! Nagy áldás, ha valaki nő létére úgy tud segíteni egy férfinak, ahogy annak éppen szüksége van rá, s közben önmaga marad, tartja a saját határait.

Nem vagyok pszichológus, nem tudom, mi kell ahhoz, hogy valakiben érett szexualitás alakuljon ki. Úgy képzelem, mindenekelőtt traumamentes gyermekkor – ami minden kiegyensúlyozottság legfőbb feltétele –, valamint valamiféle biztonságot sugárzó apai modell. Vagy legalábbis feldolgozott, „jól ápolt” lelki sebek – mert ugyan kinek ne volnának lelki sebei ezen a területen?! Gondolom, az is használ, ha valakinek voltak ellenkező nemű testvérei, vagy esetleg ha valaki később, már dolgozó emberként éveket töltött betegápolói munkában. Garancia persze nincs, de ezek legalábbis segíthetnek.

 ●●●

De hadd közelítsek a címben szereplő témához, a szerelemhez. Régebben, ha szerzetesnők meghívtak, hogy tartsak nekik lelkigyakorlatot, sokat beszéltem erről, legyen bármilyen kényes is. Mostanában azonban kicsit alábbhagyott a lelkesedésem. Elsősorban azért, mert bölcs apácák figyelmeztettek: a nőket ez egy bizonyos kor után nem érdekli. Egyszerűen nem érintettek. (Vagy legalábbis nem annyira, mint korábban.) Ez meglepett. Azt hittem ugyanis, mindenkit és minden életkorban érdekel a szerelem témája, de – úgy tűnik – a nemek között e tekintetben is jelentős különbségek vannak. A nők ugyanis főleg addig érdekeltek, amíg – hogyan is kell ezt szépen mondani – „reproduktív korban” vannak. Mi, férfiak ehhez képest egész életünkben ki vagyunk szolgáltatva a szerelemnek. Ezért aztán – mivel nem akartam, hogy a lelkigyakorlataimon részt vevő ötven fölötti nők feszengve hallgassanak (bár ez önmagában még nem ok arra, hogy ne beszéljek valamiről...), még kevésbé, hogy mondandóm érdektelenségbe fulladjon (sőt bántóan és provokatívan hangozzék), újabban hanyagolom ezt a témát. Mostanában inkább a „hűségről” szoktam beszélni – az mindenkinél aktuális! Szexuális lények vagyunk, férfiak és nők egyformán, ennek minden szépségével és veszélyével.

A hűség és a szerelem pedig mintha bensőleg össze is tartozna. Ezt is egy történettel szeretném szemléltetni. A járvány első hulláma idején történt, hogy egy kedves ismerősöm e-mailt küldött. Már régóta ismerem az illetőt, még „lánykorából”, amikor az okozta neki a legfőbb lelki gondot, hogy férjhez tud-e majd menni, vagy „pártában marad”. A kérdés időközben megoldódott, azóta ugyanis hatgyermekes családanya. Egy szó mint száz, jó barátságban vagyunk. Most azonban meglepődtem a jelentkezésén, főleg azon, hogy Skype-os találkozót kért (külföldön élek, és csak nyaranként töltök hosszabb időt otthon). Vajon mi lett hirtelen ilyen sürgős? – tűnődtem. Eddig 3-5 évenként váltottunk e-mailt, most meg egyszeriben látni akar...  Ráadásul autonóm és kiegyensúlyozott nőnek ismertem, nem olyannak, aki minden apró-cseprő ügyével papokhoz szalad tanácsért. Szóval, sejtettem, hogy valami komolyabb dologról lehet szó – igyekeztem is rendelkezésre állni.

Elmesélte, hogy a karantén idején a férje távmunkában dolgozik, egész nap a számítógépnél ül, és számára elérhetetlenné vált. Magányosnak érzi magát, eléggé elidegenedtek egymástól. Bár egy lakásban élnek, alig váltanak szót a nap folyamán, s a gyerekek értelemszerűen nem helyettesítik a párkapcsolatot. Viszont megjelent a színen egy – khm –„személyi edző”, aki viszont fél órán belül válaszol a Whatsapp-üzeneteire – és milyen kedvesen! Szóval, egyszer csak azon vette észre magát, hogy szerelmes lett. Tőlem pedig még régebben olvasott egy blogbejegyzést, amiből tudhatta, hogy ilyesmi velem is megesett már, szóval remélte, hogy nem fogok hanyatt esni tőle. Meghallgattam hát, hosszasan, türelmes érdeklődéssel. Ha jól emlékszem, egyszer sem szóltam közbe. Már attól is megkönnyebbült, hogy kimondhatta a titkát. Miközben beszélt, szinte magától világossá vált a számára, hogy mit is akar tulajdonképpen: hogy eszébe sincs felrúgni az egyébként működőképes házasságát holmi futó ismeretség kedvéért, aminek ráadásul – reálisan nézve – semmi jövője sincsen. Magában talán mindig is tudta ezt, csak hát ott vannak a hosszú éjszakai ébrenlétek, amikor álmatlanul forgolódva, egyedül küzdve a kísértő démonokkal, az emberben sok minden összekavarodik. Főleg, ha nincs senki, akinek beszélni lehetne róla...

Ekkor jutottam az eszébe. Szerintem a Szentlélek súghatott neki, mert mi, papok tényleg erre vagyunk jó. Meg tudjuk hallgatni a titkokat. Szinte mást már nem is kell tennünk; a többi a lélek mélyén működő Isten dolga. Én például majdnem sohasem adok direkt tanácsokat – egyedül talán az akut válsághelyzet a kivétel. S mivel a szerelem nagyon is számíthat ilyennek, most is, a hosszú meghallgatás végén, meg mertem kockáztatni néhány határozott útmutatást. Például azt tanácsoltam, hogy most jó ideig kerülje a találkozást az illetővel (a négyszemköztieket pedig kategorikusan zárja ki). Érdeklődtem továbbá, hogy mikor tudnak a férjével kettesben  elmenni valami közös programra, ami újra összekötheti őket és felszíthatja a kapcsolatuk lángját. A közös élmények ugyanis fontosak: ki kell szabadulni a négy fal közül! Amikor a beszélgetés végén elköszöntünk egymástól, a képernyőn keresztül is éreztem, hogy megkönnyebbült.

Máshol írtam már részletesen a szerelemről (főleg a Katolikus spiritualitás – tabuk nélkül című könyvemben), annak sokféle, például heteroszexuális és homoszexuális formájáról is, nem szeretném ismételni magam. Korábbi végkövetkeztetésemet azonban változatlanul érvényesnek tartom. Hogy mi a legfontosabb, felelősséggel adható tanács egy már megállapodott ember (házas vagy örökfogadalmas férfi vagy nő) megszerelmesedése esetén? A lényeg, szerintem, röviden így szól: nem kell azonnal hallgatni az érzésekre. Ezen azt értem, hogy nem kell vakon, azok alapján cselekedni, döntéseket hozni. Érdemes kivárni, hogy lohadjon egy kicsit a lángoló vulkán… Mert – bármilyen valószínűtlenül hangozzék is azok számára, akik éppen benne vannak – mégis igaz: a szerelem elmúlik. Ez persze, belátom, így azért elég negatívan hangzik. Mintha bizony a szerelem főként csak olyasvalami volna, amiből legjobb „kigyógyulni”, mintha semmi pozitív hozadéka sem volna! Nos, nem ezt akarom állítani, további magyarázattal tartozom tehát. De hadd kezdjem messzebbről, a szerelem jelenségének leírásával.

 ●●●

Mindenekelőtt a szerelem „fenomenológiát” kell tisztázni, azt, ahogyan a jelenség megnyilvánul. Ez nem is olyan egyszerű, hiszen másoktól nehéz megtanulni. Az ilyen tapasztalatokat nem szoktuk mások orrára kötni. Lelki emberekkel, papokkal sem gyakran osztjuk meg ezeket a titkokat – sőt talán velük a legkevésbé!  Úgy veszem észre, gyónóként ösztönösen bemérjük, hogy vajon a gyóntató vagy lelkivezető „mit bír elviselni”, és csak annyit osztunk meg vele. Ezt nem rosszallóan mondom, inkább együttérzően: az ilyenfajta ismeret tényleg nem mindenkinek való, nem mindenki tudja ugyanis kezelni. Sokan talán el sem bírnák. Valójában azonban kár, hogy ilyen óvatosak, sőt bizalmatlanok vagyunk másokkal a szerelemről szóló tapasztalatok megosztása dolgában, mivel, bár tényleg nem mindig és nem mindenkivel lehetséges, nagyon jót tud tenni, ha olykor feltárjuk a legtitkosabb belső dolgainkat is. Persze ez velünk, papokkal azért is nehéz, mert férfiak vagyunk. Ezzel együtt engem rendszeresen megtalálnak bátor nők azzal, hogy a férfiaktól elszenvedett sebeikről beszéljenek. Fontossá vált számukra, hogy egy férfinak is elmondják. Bár sosem éreztem magam méltónak erre a bizalomra, nagyon igyekszem, hogy valódi együttérzéssel hallgassam őket. Közben pedig lelkem mélyén elismeréssel adózom nekik, mert ez tényleg „emelt szintnek”, „nehezített pályának” számít, amelyre nem mindenki van felkészülve. A férfiaktól kapott sebek megosztását érdemes először egy nővel kezdeni, hiszen ott rendszerint több megértést, ítéletmentes elfogadást és természetes empátiát találunk (kivételek persze vannak). Ezután már valamelyest megerősödve, nagyobb bizalommal fordulhatunk a papokhoz.

De miről is beszélek – hiszen a szerelem nem feltétlenül seb, amelyet az ellenkező nemtől kapunk! Legfeljebb könnyen válhat azzá…

Persze akadnak olyanok, mély és erős hitű emberek is, akik nem azért jönnek hozzánk, papokhoz, mert pszichológiai gyógyulást keresnek a sebeikre, hanem mert az Istennel való kapcsolatuk rendezésére vágynak. Ilyenkor érzem igazán, hogy a dolgomat végzem – hiszen erre szenteltek! S az istenkapcsolatuk rendezésére törekvők – akik azért beszélnek a legbelsőbb dolgairól is, mert bizalmat szavaztak az egyháznak, és tudatosan keresik Istent – gyakran emberükre találnak a papokban. És nem csalatkoznak, hiszen Isten tényleg képes működni általunk. Az Egyház nagy hatalmat adott a papok kezébe azzal, hogy rájuk bízta a szentségeket. Azokban ugyanis Krisztus egészen különleges módon van jelen, szereti és gyógyítja a világot. A klerikusokkal való lelki beszélgetésnek további előnye a titoktartás, amely a szentségi gyónás pecsétje alatt a hivatásetika legszigorúbb követelménye szerint köti a papot. Szóval itt aztán tényleg előjöhetnek olyan témák, amelyek mélyen érintenek. Olyanok is, amelyek, ha nem mondjuk ki őket, képesek destabilizálni minket.

A szerelem ilyen.

Elsősorban meghallgatásra van szüksége annak, aki küszködik vele. Az idők során azt is megtanultam, hogy ilyen kényes témákkal kapcsolatban nem mindig szabad készpénznek venni, amit az emberek szó szerint mondanak. A beszámolókban ugyanis sok minden marad kimondatlan, ez néha érezhető. Ennek ellenére tilos kíváncsiskodni! Az egyetlen eszköz, amellyel segíthetem a megosztást, ha olyan elfogadó légkört biztosítok a gyónónak vagy lelkivezetettnek, amelyben biztonságban érezheti magát, és önmaga lehet. Ehhez ítélkezés nélkül kell jelen lennem és érzelmileg kísérnem őt. Ha ugyanis azt érzem, amit ő (akár „helyette is”, mert benne még sok minden esetleg a tudattalanban él), ha tudok nevetni és sírni is vele (aszerint, amit ő érez), jó úton vagyunk. Ilyenkor gyakran leomlanak a bizalmatlanság falai, és felszakadnak a gátak, automatikusan emelkedik az érzelmi közelség és az őszinteség szintje. Olyan gyógyító dolog megosztani önmagunkat! A küzdelmeinket és kudarcainkat kiváltképpen is.

És persze kockázatos is. Az a tapasztalatom, hogy az emberek általában igazat mondanak nekünk, csak nem mondanak el mindent. Ez nem baj – természetes is. Nekem hosszú ideig csak az okozott szenvedést, ha azt láttam, hogy valaki kettős életet él. Időnként megkísértett, hogy ilyenkor rávilágítsak arra, amit az illető nem lát, mert még a saját „sorsának” (esetleg ismétlődő generációs modelljeinek, családi történetének stb.) foglya (ráadásul bizalmatlan másokkal szemben), „hasított állapotban” (kettős életet) él, mentegeti magát, vagyis még képtelen őszinte lenni önmagával. Ezt nehéz volt hallgatnom. Néha jöttek hozzám az intézményes egyházhoz tartozó emberek, akik pornófüggőségről panaszkodtak, vagy arról, hogy a szabadidejüket olyan helyen töltik, ahol nem vallhatják be a foglalkozásukat; esetleg titokban együtt éltek valakivel. Ilyenkor erős kísértésem volt, hogy rávilágítsak: ez elfogadhatatlan. Időbe telt, míg megéreztem: felesleges, mert ők is tudják. Mindannyian, valahol egészen mélyen. Ítélkezés helyett elég, ha ennek a mélységnek próbálok teret adni a feltétlen elfogadásommal. Remélve, hogy ahogy bennem, úgy bennük is működik a gyógyító és szabadító Lélek.

Idős jezsuiták elbeszéléséből tudom, hogy a múlt század ’60-as éveiben a megkavarodott nyugati egyházban elterjedt – sőt egy időben divatnak számított – a „harmadik út”. Ennek értelmében egyesek alternatívát kerestek a cölibátus és a házasság között, azaz tisztasági fogadalmuk ellenére testi-lelki barátságokat ápoltak egy-egy ellenkező (vagy éppen azonos) nemű partnerrel. Ezt teljes mértékben tévútnak tartom. Szerencse, hogy a „divatja” már elmúlt (még ha a gyakorlata nem is teljesen). Meggyőződésem, hogy a kereszténység erőteljesen aszketikus vallás, amely követőitől sok lemondást kíván. Csak az képes Jézus Krisztus követeként élni a Földön, aki már itt egész személyiségével és teljes radikalitással ráirányult Istenre. Ez a követelmény nemcsak a szerzetesekre és a papokra vonatkozik, hanem minden keresztényre. A megalkuvásoktól mentes ráirányulás persze a magunk erejéből lehetetlen, de isteni kegyelemből megadathatik. Nem szabad elítélni azt sem, akinek nem sikerül, de az egyház létének értelme, hogy ebben segítsen. Azért is, mert ez a valódi boldogság útja – itt ugyanúgy, mint odaát.

 ●●●

Aki szerelmes, annak számolnia kell a józan ítélőképessége elvesztésével – ez az egyik fontos tanulság, amit a jelenségről megtanultam. Mások elbeszéléseit hallgatva időközben nagy tapasztalatra tettem szert a „sorok közötti olvasás” művészetében. Például ha valaki azt mondja, „nem tudom, hogy valóban szerelmes vagyok-e”, akkor valószínűleg érzelmileg már erősen érintett. Az ilyen kijelentések mögött ugyanis rendszerint álmatlanul átvirrasztott éjszakák, nyugtalan fantáziálások vannak, amelyek során alkalmasint ki-ki átgondol mindent az életében. Nem egyszer – horribile dictu – megkérdőjeleződnek a korábbi biztosnak tűnő elhatározásaink is. Az álmodozás ráadásul általában nem korlátozódik az éjszakákra: lehet „éber álomban” is fantáziálni. Ez, ha lehet, még egy fokkal „durvább” fázis: bárki belekerülhet ugyanis, ránk törhet, akár akarjuk, akár nem. A helyzet komolyságát, vagy ha úgy tetszik, súlyosságát talán erről lehet a „legobjektívebben” megítélni. Kísérletező kedvűek megfigyelhetik például, hogy a nap ébren töltött 16-18 órájából mennyi időt töltenek Vele... Vajon csak egy-két órát? Vagy ötöt-hatot? Esetleg tíz fölött?

Ti voltatok már szerelmesek?

Nagyon különleges lelki hangoltság ez – amolyan „megváltozott tudatállapot”. Nem lehet egykönnyen szabadulni tőle, nehéz kitörni a bűvköréből. Ha biblikus analógiát keresnék, talán leginkább a „megszállottsághoz” hasonlít. Olyasvalami, ami az egész lényedet lefoglalja: leköt, kitölti a napodat, behálóz, ellenállhatatlanul beveszi magát a gondolataidba. A befolyása alatt alig vagy felelős a tetteidért. Az olaszban létezik erre egy kifejezést (ami minden más latin nyelvben is használatos): „è più forte di me!” – erősebb, mint én. A gyóntatószékben tanultam, és azóta is nagy megértéssel hallgatom. A szerelem fellobbanását tapasztalatom szerint nagyban segíti az „idegenség” érzése. Könnyen elvarázsol bennünket a másikban, ha például más országból való, más a kultúrája, az anyanyelve. Könnyű beleszeretni abba, aki új horizontot nyit meg, aki a szabadság ígéretével kecsegtet. Azt sugallja, hogy újrakezdhetem az életemet. Egyszer egy szerelmes elmesélte, hogy az égen szálló repülőgépekről mindig a szerelme jutott az eszébe...

A vér tehát könnyen felforr, könnyen megpezsdül – és nem is csak a „latinoké”! Nehéz megálljt parancsolni neki. Valakinek a testébe beleszeretni veszélyes. A lelkébe beleszeretni még ennél is kockázatosabb. (Nőkre talán ez utóbbi jellemzőbb, mint a férfiakra, de az arányok személytől függően változhatnak.)

Vajon milyen más jelei vannak még annak, hogy szerelembe estünk? És milyen nehézségeket rejt ez az állapot? Nos, a helyzet akkor válik különösen bonyolulttá, ha lehetetlen elkerülni a találkozást az illetővel. Ennek sokféle oka lehet: például ha egy munkahelyen dolgozunk, vagy hivatalos ügy köt össze bennünket, esetleg közös intézményeket látogatunk (sport, nyelvóra), ahol rendszeresen összefutunk, vagy ha oktatási viszonyban állunk egymással. Figyelmeztető jel lehet, ha azt veszem észre magamon, hogy már reggel készülök a találkozásra „Vele”. (Férfiként, ha figyelmesebben válogatom, mit vegyek fel, mint máskor, vagy ha gondosabban borotválkozom, stb. Nőknél, ha érzelmileg előre átélem az élményt, vagy jó előre fantáziálok azon, hogyan is fog lezajlani a találkozás. És persze – mutatis mutandis – vannak mindkét nemre jellemző jellegzetességek is, például bizonyos testi tünetek: ha meglátom, kifut a vér a fejemből, megváltozik a hangom, a viselkedésem, ha zavarba jövök, ha elakad a szavam, vagy ellágyulok, „majdhogynem elájulok” a jelenlétében, ha alig tudok odafigyelni arra, amit mond, mert a személyisége hatása alá kerülök.) A férfiak általában jobban képesek elleplezni ezt, de nekik sem könnyű. A szerelem mindenkit próbára tesz.

Sietek leszögezni mindjárt egy pozitív szempontot is: szerelmesnek lenni rendkívüli esély! Ha például valaki kispapként azzal jön hozzám, hogy szerelmes, én azt nagyon jó hírnek tartom. Az első dolgom gratulálni hozzá: „Hiszen akkor  hús-vér emberi szív lakozik benned, nem kőszíved van, amit lehetetlen megérinteni! Adj hálát azért, hogy megérinthető vagy, hogy elevenek az érzelmeid. Ha szerzetes- vagy papnövendék létedre is férfi maradtál, az nagyon jó hír! Most végre elkezdhetünk dolgozni valami olyasmivel, amivel úgyis lesz dolgod egész életedben!”

●●●

Van itt azonban egy kézenfekvő ellenvetés. Minek a szerelmet ennyire dramatizálni? Hát nem inkább örülni kellene egy ilyen megelevenítő tapasztalatnak? Mégis, mi itt a probléma?

Persze, én is szívesen elismerem, hogy elsősorban örülni kell neki. Ám az talán már az eddigiekből is kiderült, hogy a szerelem akkor válik problémává, ha olyasvalakivel történik meg, aki már „foglalt” (házas, pap, szerzetes; jegyes, pap- vagy szerzetesnövendék). „Szerelembe esni” egyébként szerintem gyönyörű dolog! Vagy mégsem?

Nos, az a tapasztalatom, hogy legalábbis nem mindig. Lehet ugyanis abban az esetben is „káros” (azaz visszaélésgyanús), ha valaki elvileg „szabad állapotú”. Tudok egy konkrét esetet, amelyben egy férfi gátlástalanul kihasználta egy nő érzelmi kiszolgáltatottságát (szerelmes voltát), és rettenetes érzelmi állapotban, felkavarva, összezavarodva hagyta (el) őt. Bár mindketten „szabadok állapotúak” voltak, az eset következményei drámaiak lettek. Nem részletezem, annál is kevésbé, mert tartok tőle, hogy nem egyedi példáról van szó. Az illető férfi persze viszonylag könnyen túltette magát a „ dolgon” (tudniillik az illető nőn) – talán evolúciós örökségünk ez… Egyáltalán nem volt hajlandó szembenézni azzal, amit a másikban okozott.

A nők általában jobban kötődnek, és ezáltal kiszolgáltatottabbak is. Különösen, ha a férfi „alfa” szerepben van: irányít, mert edző, tanár, idegenvezető, ne adj’ Isten, pap. Ilyenkor csaknem elkerülhetetlen, hogy olyan felületté válik, amelyre rávetülhetnek az archetipikus női kivetítések. (További „súlyosbító tényező”, ha a férfi ráadásul egyenruhát hord...). Könnyű visszaélni a helyzettel. Bizony, nagy önerőre, reflektáltságra és erkölcsi tartásra van szükség egy férfi részéről, hogy ellenálljon a benne is megszólaló szirénhangoknak. Mert hallani fogja őket – akár akarja, akár nem –. Például azoknak, amelyek így csalogatják: „Ugyan már, senki sem fogja megtudni...”; „Egyszeri alkalomról van szó.” Valódi férfinak kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyenkor is képes legyen állva maradni! És valódi nőnek, hogy fenn akarja tartani a férjével (illetve szerzetesrendjével és Istennel) való kapcsolatot, annak ellenére, hogy ez az adott helyzetben alkalmasint fizikailag nehézségekbe ütközik, érzelmileg pedig elérhetetlennek tűnik.

●●●

Ahogy erről írok, újra csak azt veszem észre, hogy túlságosan negatív fénybe állítom be a szerelmes állapotot. Emlékszem, egyszer családi körben beszélgettünk a témáról, mire a nővérem lelkesen közbeszólt: „Én nagyon szeretek szerelmes lenni!” – és csillogó szemekkel nézett a férjére. Az én agyamon bezzeg már akkor is az a gondolat futott át: „Én viszont hogy utálok...!” (Mentségemre mondva: katolikus pap vagyok.)

Megnyugtatásul, azt azért én is tudom, hogy a szerelem nem csak rosszat hoz magával. Vannak fogalmaim az áldásos „mellékhatásairól”. Például hogy egyszeriben megszínesedik tőle az élet, feloldódnak a régi jól bevált rutinok. Megelevenedik az, amit már régen elhaltnak hittünk. Valami „feltámad” a lelkünkben a szerelemtől. Szerb Antal megkapóan ír erről a Szerelem a palackban című novellájában. Tényleg vannak gyönyörű következményei (már tudniillik messze túl azon az evidens szolgálaton, amire az evolúció a szerelmet kitalálta, vagyis hogy elősegíti a legjobb gének továbbörökítését.)

A szerelemtől érzelmileg meggazdagodunk. Erről a biokémikusoknak is sok mondanivalójuk van, hiszen erőteljes hormonális reakcióktól kísért bonyolult folyamatról van szó, amely bár a különböző kultúrákban más és másképpen zajlik (nem mindenhol van például ekkora kultusza; hiszen történelmünk legnagyobb részében a gyermekek a szülők által megtervezett és előkészített házasságot kötöttek), biológiailag nagymértékben kondicionált. A szerelem a legjobb motiváló tényező! Teljesíthetetlen próbák kiállására képesít, emberfeletti teljesítményekre sarkall („Lehoznám érte a csillagokat...” – vö. Jel 2,28b), olykor még örült elhatározásokra is rávesz. Egyebek között arra, hogy megházasodjunk...

A viccet félretéve, a pozitív vonatkozásai tényleg fontosak. Hadd térjek még vissza a már említett esetre, hogy beállít hozzám egy szeminarista vagy szerzetesnövendék, és arról mesél, hogy szerelmes lett. Az első, hogy én ilyenkor hálát adok magamban, amiért képes volt megosztani velem  a legbelsőbb érzéseit. Ez ugyanis önmagában is óriási teljesítmény! Nem elég, hogy az illetőnek „hús szíve” van, ami nem változott át a papságra való készület évei alatt „kőszívvé” (vö. Ez 36,26), hanem képes volt megszerelmesedni.  Hát még az micsoda örömre adhat okot, hogy az illető méltónak bizonyult egy ilyen gyönyörű emberi tapasztalat átélésére! Ilyenkor arra próbálom biztatni a hozzám fordulót, hogy adjon hálát azért, amit most átél. Elsőként a tapasztalat ajándékáért, ám – ha tud – egyúttal azokért a nehézségekért is, amikkel ennek kapcsán szembesül. Ünnepelheti magában például, hogy egészséges férfinak vagy nőnek született. Hiszen sokkal aggasztóbb volna, ha ilyesmi sohasem történne vele, ha eleve megóvná magát az érzelmi érintődéstől.  Akármilyen nehéz is, arra hívom az illetőt, hogy próbálja meglátni a helyzetében a növekedés lehetőségét. ez egyúttal meghívás arra, hogy most újra, alkalmasint a korábbinál érettebb szinten hozhat döntést az életéről.

●●●

Az évek során megtanultam tiszteletben tartani mások szabadságát. Még olyan áron is, hogy hibákat is elkövethetünk. Ebben szerintem – remélem, nem hangzik elbizakodottságnak – Istent érdemes utánozni. Ő ugyanis szabadnak teremtette az embert, jóllehet nyilván tisztában volt az ebből fakadó kockázatokkal. Például azzal, hogy az ajándékba kapott szabadsággal vissza is lehet élni. Úgy látszik azonban, Istenek még ilyen áron is megéri. A szabadság mindig kockázatos. Én mégis úgy tartom: nem adhatjuk alább! Vállalni kell és érdemes is  mindazt, amivel a szabadság együtt jár. Szabadon dönteni összehasonlíthatatlanul nagyobb érték, mint valakit a jóra kényszeríteni. Azt, hogy valaki egy súlyos válság után újra a házassága, papsága vagy szerzetessége mellett dönthet, én akkora áldásnak látom, hogy alázatosan el tudom fogadni azt is, ha ez nem mindig és nem mindenkinek sikerül. Végül is, szerencsére, senkinek sem előttünk kell számot adnia magáról: a számonkérésre sem az egyház, sem a „közvélemény” nem jogosult. Egyedül a mindenható és bennünket szerető Isten előtt vagyunk felelősek. Ő pedig maradéktalanul ismer és szeret: tudja és számontartja minden rejtett motívumunkat.

Létezik olyan, hogy egyéni hivatás, amit egyenesen Istentől kapunk, és úgy ismerhető fel, hogy a szívünkbe írta. Ehhez érdemes hűnek maradni! Tudok egy fiúról – ma egyházmegyés pap –, aki annak idején hosszan vívódott a hivatásával. Még udvarolt egy lánynak, amikor egyszer együtt ellátogattak az egri bazilikába. Miután körbejárták a grandiózus templomot a lány azt találta mondani neki: „Inkább szakítsunk, neked papnak kell lenned!” „De hát miért, honnan tudhatod te ezt?” – kérdezte a fiú meglepődve. „Mert amikor megmutattad a templomot, és együtt barangoltunk benne, olyan lelkesen beszéltél róla, hogy mindenről megfeledkeztél – rólam is…” (Másodkézből hallottam a történetet, s ha esetleg nem stimmelne minden részletében, a lényege mégis hiteles.) Ebben az értelemben tartozunk keresni a boldogságot és az egyéni beteljesülést.

Mindig is voltak  Isten által egészen lefoglalt emberek. Ők egy belső elhívást követnek, s még az érzelmeiknél is mélyebbre kell ásniuk ahhoz, hogy megtalálják.

(Folytatjuk.)

A következő részben tovább taglalom majd ezt a fontos, és egy pap tollából szokatlan témát. Szíves engedélyével elmesélem lelkipásztor barátom történetét is arról, hogyan találta meg a szerelem, és mit kezdett vele. Arra is igyekszem majd rámutatni, hogy a Szent Ignác-i (jezsuita) spiritualitás mit taníthat nekünk a szerelemről.

5 komment

Címkék: szexualitás szerelem

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr8617931841

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kóborló Jesper 2022.09.20. 09:36:08

Csak egy sajthibára hívnám fel a figyelmet:
Egyedül a mindenható és bennünket szerető Isten vagyunk felelősek.
Kimaradt az Isten és vagyunk között az "előtt".

Szőnyi Szilárd 2022.09.20. 11:00:48

Köszönjük szépen, javítottuk!

Kóborló Jesper 2022.09.22. 09:46:22

Valamiért nem tudok a 2. részhez kommentet írni, de az egyébként nagyon érdekes és tanulságos írásban találtam megint egy apró sajtóhibát:

"Nem érdem, ha megadatik, és egyáltalán nem biztos, hogy ha én jobban csinálnám annak a helyében, akinek nem sikerült."

Szerintem a "ha" szó itt felesleges.

Szőnyi Szilárd 2022.09.22. 13:37:46

Köszönjük szépen, ezt is javítottuk. A második részhez a szerző kérésére nem lehet kommentet írni.

kislabda 2022.09.23. 20:00:32

Hálás köszönet mindkét részért! Izgatottan várom a harmadikat! :)
süti beállítások módosítása