Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (55) eucharisztia (8) európa (10) feltámadás (8) ferencpápa (9) filozófia (10) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (25) ima (14) Isten (8) isten (19) jezsuita (16) jézus (11) katolikus (13) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (10) szeretet (13) társadalom (11) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

„A hűséget nem szoktuk megbánni” – Újabb gondolattöredékek a szerelemről és csatolt témákról II.

2022.09.20. 10:47 Patsch Ferenc SJ

 love2.jpg

Ennek a blogbejegyzésnek az előző részében abból a banális tényből indultam ki, hogy a férfiak és a nők különböznek egymástól. Hadd vegyem fel újra a fonalat, annál is inkább, mert eszembe jutott egy újabb történet. Ezúttal a mókásabbak közül...  Nemrég mesélte az egyik rendtársam, hogy valahol Olaszországban néhány napra megszállt egy kontemplatív női rendházban. Úgy adódott, hogy azokban a napokban ünnepelték az egyik szerzetesnővér örökfogadalmát, szóval a kolostor tele volt vendégekkel. Többségük középkorú vagy idősebb házaspár – ennek a részletnek később lesz még jelentősége –, szóval a fogadalmat tevő fiatal szüleinek és nagyszüleinek generációja volt.

A barátom pihenni ment: párnapos szemlélődő környezetet remélt, kikapcsolódást a lelkipásztori és akadémiai élet stresszel teli hétköznapjaiból. Arra azonban nem számított, hogy a kolostornak papírvékony falai lesznek... A szerzetesnők nagyvonalúságát dicséri, hogy az ünnepi mise után a szegény, nyugalomra vágyó papot ebédre is meghívták, amire – aszkézis ide, böjt oda – lelkesen el is ment. A feketeleves azonban csak ezután következett. Ebéd után, „sziesztaidőben” akkora jövés-menés támadt, ajtócsapkodás a folyosón, stb., hogy képtelenség volt elaludni. A barátom ezen bosszankodott kicsit, de azt gondolta, majd csak elcsendesednek. Így is lett, mindenki szemére jótékony álom ereszkedett. Kivéve őt: amikor ugyanis végre megkönnyebbülten hunyta le a szemét, a szomszéd szobákban mintha ezzel egyidejűleg bekapcsoltak volna valami gőzgéphez hasonló szerkezetet. Néhány horkantás hallatszott, majd valószínűtlen hangerővel, egyenletes ritmikusban ismétlődő hangorkán támadt, valahogy így: „Gkhhhrrrrrr... Psssss..., Gkhhhrrrrr... Psssss....” – hosszan, szűnni nem akaró kitartással.

Egy szó, mint száz, a barátomat brutális horkolás akadályozta a délutáni csendespihenőjében. Utána aztán így kommentálta a jelenséget: „Én tudom, hogy néha a nők is horkolnak, de a férfihorkolás – na, az aztán teljesen más! Ezek? Mint a vaddddisznóóók!” És még hosszan ecsetelte. Végül arról kezdett elmélkedni – nagy empátiával –, hogyan is lehetnek képesek ezek a nők  otthon kibírni férjük társaságát. Rövid kiruccanása ezért várakozáson felüli lelki gyümölcsöket termett: onnantól kezdve soha többé nem hallottam panaszkodni a rendházunk körülményeire. Nálunk ugyanis sokkal vastagabbak a falak, és ő őszintén örült, hogy végre hazajöhetett aludni a saját szobájába. (Csak közbevetőleg mondom: tartsátok óriási kegyelemnek, ha alkalmazkodnotok kell: addig számítotok fiatalnak, amíg képesek vagytok a mások által diktált feltételeket jó szívvel fogadni!)

Az az érzésem, hogy a nők érzékenyebbek, és természetesen az érzelmek nyelvét is jobban beszélik nálunk, férfiaknál. Jobban értenek egy-egy pillantásból, gesztusból is. Ehhez képest mi, férfiak – nagy átlagban – bizony egyszerűbb lelkeknek számítunk. A nők érzékenységük miatt nyilván többet is szenvednek – ám talán többet is bírnak... (Egy válás után például egy nő rettenetesen szenved, minden barátnőjének elpanaszolja a dolgot, pszichológushoz jár stb. – aztán egyszer csak túl lesz rajta. A férfi viszont jellemzően nem mondja el senkinek, magába fojtja az érzelmeit, stb. – aztán egyszer csak búnak ereszti a fejét és az üveg után nyúl... Nem tudom, így van-e, de így szokták mondani.)

De ideje visszatérni a témára, hiszen még alig kezdtem el: a „szerelemről” és az ehhez kapcsolódó dolgokról akartam írni. Az előző részben a „tézisem” – némileg leegyszerűsítve – így hangzott: „Nem kell mindig hallgatni rá…”. Ezt az üzenetet persze nem hamvas lelkű tiniknek szántam, és nem is elsősorban jegyeseknek vagy friss házasoknak (akik éppen javában szerelmesek és élvezik annak minden pillanatát, így el sem tudják képzelni, hogy ez egyszer másként is lehet). Üzenetem célközönsége az elkötelezett életállapotban (házasként, papként, szerzetesként stb.) élők voltak. Az ő számukra tartom érvényesnek, bármilyen negatívan hangozzék is: minden szépsége és megelevenítő ereje ellenére ne hallgassatok azonnal a fellobbanó érzéseitekre! A Szent Ignác-i spiritualitás nyelvén ugyanezt így szoktuk megfogalmazni: válság idején (szakszóval „vigasztalanságban”) nem szabad döntést hozni! Márpedig a már elkötelezett életállapotban élők számára a fellobbanó szerelem tapasztalatom szerint krízisnek („vigasztalanságnak”) számít...

 ●●● 

Számolni kell azzal, hogy ha egy férfi és egy nő találkozik egymással, kiszámíthatatlan dinamikák indulnak be. Ez fajunk, a Homo sapiens kétszázezer éves evolúciós történetének eredménye: a pillantásunkban benne van az ígéret, hogy „akár közös gyermekünk is születhet.” Nem lehet ettől eltekinteni! És nemcsak én állítom ezt, hanem például Assisi Szent Ferenc, aki önmagát is óva intette attól, hogy túlságosan bízzon magában. Én egyébként azt az igazságot, miszerint a szexualitás minden mozdulatunkban, érintésünkben és pillantásunkban benne van, először egy szent életű, idős jezsuita lelkivezetőtől hallottam. Felszabadító erejű volt számomra, hogy ilyen nyíltan meg merte fogalmazni. Ebből ugyanis az következik, hogy a felébredő vonzalom önmagában még nem bűn-kategória: inkább valami automatikus és természetes dolog, amiért nem vagyunk felelősek. Abban persze már nagyon is van szabadságunk – és ehhez mérten felelősségünk is –, hogy mit kezdünk a bennünk feléledő libidóval egy futó találkozás vagy éppen egy hosszabb ismeretség során. Mert a szexus akkor is kihívás marad, ha már túl vagyunk az első pillantáson. Az én javaslatom (Szent Ignác nyomán) egyszerűen annyi, hogy ne ússzunk minden további nélkül a feltoluló hormonok árjával, hanem kíséreljünk meg megküzdeni, hűségesnek maradni a korábban, még „józan állapotban” meghozott elhatározásainkhoz és életdöntéseinkhez. Tapasztalatom szerint ha valaki ezt nem tanulja meg, annak az élete kibogozhatatlanul (és elviselhetetlenül) összekuszálódik.

Nem szabad kidobni húsz év többé-kevésbé megelégedett, házasságban, papságban vagy szerzetességben leélt életet az ablakon, elhamvasztani egy fellobbanó érzelem lángjánál! Értem persze, értem én, hogy „mondani könnyű”...

Gondoltátok volna, hogy a szerelem mennyire elterjedt a társadalomban? Lépten-nyomon megjelenik, befészkeli magát a hívők és a hitetlenek szívébe egyaránt, és persze nem csak ott kap lángra, ahol a családok együttmaradását szolgálja. Lehet úgy is másokhoz vonzódni, hogy az nem visz előre – sőt testileg-lelkileg ártalmas –, bármennyire „a jó látszata alatt” (vö. Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, 10. annotáció) jelenjék is meg. Engem először meglepett, amikor – már a felnőtt életemben és professzionális helyzetben – szembesülnöm kellett a szerelem elterjedtségével. Papként ugyanis minduntalan találkozik az ember a jelenséggel. Úgy tűnik, az emberek akaratlanul is szerelmesek lesznek egymásba. Anélkül is, hogy kívánták volna maguknak, vagy törekedtek volna rá. Legalábbis tudatosan nem. Csakhogy a szerelem az életünket nem (csak) napfényesebbé képes tenni, hanem esetenként összezavarodottabbá is.

Mit lehet ilyen helyzetben tanácsolni? Nos, az első és legfontosabb – amint már volt is szó róla –, hogy óriási segítség, ha képes vagy megosztani valakivel a dolgot! Olyan embert keress, aki nemcsak meghallgat (bár az is fontos), hanem „belülről” ért meg, vagyis képes veled azonosulni érzelmileg is. De hisz erre minden barátnő alkalmas! – gondolhatják sokan (főleg a nők), ám ez elhamarkodott feltételezés. A jó meghallgatáshoz ugyanis valójában rengeteg énerőre, belső nyugodtságra és önmérsékletre van szükség. Énerőre, hogy elviseljük: nem tudunk segíteni a másiknak; belső nyugodtságra, hogy képesek legyünk lemondani az ítéletalkotásról; és önmérsékletre is, hogy tudjuk szabadon hagyni az illetőt a döntésében. Ezeket a tulajdonságokat összefoglalóan bölcsességnek is nevezhetjük: egyedül a bölcs és érett ember jó meghallgató. Csak az szeret igazán, aki érett módon tiszteletben tartja a másik ember személyes autonómiáját, és bölcsen hisz a szenvedése értelmében. Tehát nem fél tőle és nem akar mindenkit mindenáron megmenteni tőle. Kevesen képesek úgy állni egy szenvedő ember mellett, ahogy az asszonyok tudtak állni Jézus keresztje alatt: empatikus szeretettel. Az apostolok – János kivételével – nem bírták ki a helyzetet, és elszaladtak. Az asszonyok közül viszont többen is kitartottak. Ennek az attitűdnek a gyakorlása a feladatunk azokkal szemben is, akik – bűnösen vagy bűn nélkül, rosszhiszeműen vagy jószándékkal – szerelembe estek, és elkötelezett állapotuk miatt szenvednek tőle.

Van a lelkivezetésnek egy alapszabálya, amit kevesen ismernek: mindaz, akit mélyen, érzelmi szinten is megértenek, meg tudja oldani a saját problémáit. Ezért hangoztatom, hogy az első dolgunk figyelmesen és türelemmel végighallgatni azokat, akik hozzánk fordulnak. Ha az illető befejezte, a feladatunk legfeljebb visszatükrözni, amit felfogtunk az érzéseiből (zavarodottság, boldogság, kétségek stb.), bármilyen ellentmondásosak legyenek is. A szerelem esetében azonban kísérőként ezzel még nem merítettük ki az összes lehetőségeinket. A pszichológusok azt állítják, hogy válsághelyzetben szabad tanácsolni is – sőt olykor talán kötelező is! Kifejezhetem például az egyet nem értésemet, elmondhatom a véleményem, vagy felvethetek néhány kérdést. Ezzel még nem fosztom meg a másik embert a szabadságától, inkább segíthetem őt a realitásérzéke fenntartásában. Ha kérdezek, ezzel még tiszteletben tartom a döntését, bármilyen következtetésre jusson is! Hasznos lehet mondjuk a lehetséges választási lehetőségek következményeit firtatni. „Mi történik, ha így döntesz?” – Ez ítélkezésmentesen szembesít a valósággal. Az ítéletet mindenkor jobb meghagyni Istennek, hiszen mi, emberek sohasem látunk bele a másik legbelsőbb motívumaiba. A szíveket és veséket egyedül Isten vizsgálja, és csakis ő hivatott mérlegre tenni (1Sám 16,1-13; Róm 8,27). Az pedig meglepő számomra, hogy Isten – bár ha valaki, ő igazán megtehetné – soha nem kényszerít! Érdemes ebben utánozni őt. A saját rossz döntéseitől megóvni, „megmenteni” úgysem lehet senkit. (Én fiatal papként volt, hogy megpróbáltam, de sohasem sikerült! Legkésőbb azóta tudom, hogy mindenkinek joga van a saját életét élni – és elrontani is... Erre rövidesen még visszatérek.)

Alkalmas baráti és lelkivezetői tanács szerintem még az is, hogy „ne imádkozz érte!” Tudom, hogy ez durván hangzik („Milyen pap az ilyen, lebeszél az imáról?!”) – én mégis így látom. Na jó, imádkozhatsz, de legfeljebb  egy rövid fohászt! Ennyi. Ha ugyanis napjában többször érte imádkozol, akkor ez azt jelenti, hogy folyamatosan rá gondolsz, az érzelmeid nála tartózkodnak. Nem jó ima az ilyen! Hiszen éppen az a feladat, hogy kigyógyulj belőle, hogy ne fixálódj rá! Mert az senkinek sem tesz jót. Az akaratunk és vágyaink fölött persze nincs közvetlen hatalmunk, de érdemes legalább csökkenteni az álmodozás kísértő alkalmait. Hihetsz benne, hogy Isten úgy is tud róla gondoskodni, ha elengeded őt.

Még egy szót az ítélkezésmentességről, mert ez szerintem mindennek az alfája és ómegája. Tapasztalataim arra vezettek, hogy nem tudom elítélni többé azt, akinek beletörött a bicskája a cölibátusába, vagy éppen hajótörést szenved a házassági hűség terén. Törékenyek vagyunk, és a hűség kegyelem. Nem érdem, ha megadatik, és egyáltalán nem biztos, hogy én jobban csinálnám annak a helyében, akinek nem sikerült. Ha valaki állva marad a kísértések között, az egyedül a bennünket szerető és magához édesgető Istennek köszönhető. Nem kell ezzel egyetérteni, én mégis így látom. Aki esetleg felháborodottan visszautasítja a véleményemet (és alkalmasint relativizmust lát benne), szerencsés ember: alighanem még nem volt a hűsége úgy igazán próbára téve. Az én megoldásom alázatosabb: úgy látom, a feladatunk legfeljebb arra korlátozódik, hogy megpróbáljunk az isteni kegyelemmel együttműködni. Hátha sikerül. Ha megpróbálsz „nyomást gyakorolni” arra, aki hozzád fordult, nemcsak a kudarcot kockáztatod, de azt is, hogy elidegenedtek egymástól. Nélküled még reménytelenebbül egyedül marad.

 ●●● 

Ezennel előkészítettnek nyilvánítom a terepet arra, hogy egy hosszabb történettel is előhozakodjak. Egy közeli szerzetes barátom bízta rám, aki azt is megengedte, hogy megosszam a küzdelmeit. Talán onnan kezdem, hogy a pszichológusok szerint a férfiak életében több krízisidőszak és létezik, amelyek úgy tízévenkénti ritmusban jelentkeznek, majdnem rendszeresen. (A nők ebből – és csakis ebből – a szempontból általában egyszerűbben működnek.) Mert ugyebár van az életközép válsága (ez a 30-as éveink közepén vagy a 40-es éveink elején jelentkezik), aztán van még egy újabb az 50-es éveinkben, aztán még egy a nyugdíj körül, és így tovább. Az európai férfiak 50 körüli válságát úgy szokták emlegetni, hogy „kapuzárási pánik”. Erről készülök valamit elmesélni. Remélem, félre fogjátok tudni tenni az ítéleteiteket.

Pap barátom elmesélte, hogy egy időben feltűnt neki, milyen érzékenyen érintik a nők. Ezt leginkább akkor észlelte, amikor intenzív szellemi tevékenységgel volt elfoglalva, és nem végzett lelkipásztori munkát. Például a tanulmányai végzésének éveiben, amikor kiszabadult a klerikális struktúrák üvegbúrájából, az akadémiai élet elefántcsont tornyából, és – például nyaranként – megmártózott a való életben, a szíve érzelmei szinte az első nő iránt fellobbantak, akivel csak találkozott. Ebben az időben a szerelem legyintése június vége felé szinte menetrend szerinti pontossággal érkezett. Persze a barátom becsületes pap, s a fent mondottakon csak valami múlékony és gyors lefolyású érzelem volt értendő. Meglátott valakit, akiről az jutott az eszébe, hogy vele éppen le tudná élni az életét, egy-két napig (esetleg hétig) még foglalkoztatta, tovább élt benne az érzés, mivel megpendített benne egy ritkán rezgő húrt, de aztán szerencsére hamarosan elfelejtette az egészet. Azzal rendezte el magában a dolgot – alighanem egyébként nagyon helyesen –, hogy mindez a zárt és érzelmileg elég száraz cölebsz életformájának tudható be (meg persze annak, hogy amúgy egészséges férfiember…).

Történt azonban, hogy a barátom elhatározta, még egy utolsó idegen nyelvet – történetesen a németet – meg akar tanulni az életében.

Motiváltan, sőt egyre fokozódó lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. A szorgalma hamar ki is fizetődött: másfél év rendszeres önálló munka után már elég jól értegette a középfokú hanganyagokat. Ezen a ponton elhatározta, hogy következő lépésként keres magának egy magántanárt. Így találkozott Brünhildával.

Brünhilda szimpatikus lány volt, aki anyanyelvi nyelvtanárként egészítette ki a fizetését. Alapjában véve nem a pénzért csinálta, hiszen mérnökként dolgozott magyarországi kiküldetésben. Egyébként Berlinben született, és ateista családban nevelkedett. Felnőttként azonban érdeklődni kezdett a hit iránt, és egy erős vallási élmény után megkeresztelkedett a katolikus egyházba. Mindez egy olyan szekularizált (és jelentős mértékben protestáns) országban, mint Németország, korántsem magától értetődő – ez is felkeltette a barátom érdeklődését. A nyelvórákon ugyebár sok mindenről szó esik, így lépésről-lépésre elég jól megismerkedtek egymással. Megtudta például, hogy a lány hobbija a nyelvek, és már az egyetemi évei alatt a szülővárosában kedvtelésből angolul, franciául és oroszul tartott idegenvezetéseket. Emellett gyermekkora óta zongorázott, és általában is lelkesedett mindenért, aminek köze volt a művészethez. Egyszóval kiemelkedően okos és intelligens, pozitív gondolkodású és talpraesett fiatal nő volt. A barátom ezen a ponton volt kénytelen először bevallani magának, hogy (pap létére, „szégyenszemre”) nagyon is megérintette a szívét…

A nyelvórák szokott dinamikája az volt, hogy – miután ellenőrizték a házi feladatot, és egy kicsit ismételték a nyelvtant – Brünhilda mesélt valamiről a hétköznapjairól. Szerzetes kollégám pedig azon vette észre magát, hogy szívesen hallgatja a történeteit, bármilyen banális dolgokról beszélt is. Az is vonzotta, hogy olyasmit testesített meg a számára, ami hiányzott az amúgy nagyon egyháziasra és fegyelmezettre szabott életéből: a nőiességet, a harmóniát, a művészeteket.

Brünhildának persze akadtak nehézségei is a hétköznapokban. Nyilvánvalóan nem egyszerű egyedül élni egy idegen országban, még ha jó munkája és rendes fizetése is van az embernek: nap mint nap harcolni kell a kultúrák közötti különbségekből fakadó problémákkal, valamint a magyar bürokrácia kilencfejű hidrájával. Ahogy a barátom – amolyan papi empátiával, valódi együttérzéssel – hétről hétre hallgatta a fiatal nő felszínen maradásért folytatott hősies küzdelmét, időnként az óra végén azzal az érzéssel állt fel, hogy ezt a nőt azonnal meg kell mentenie. Szerencsére azért fegyelmezett maradt, például – bármilyen nehezére esett is – még az albérleteiből való esedékes költözéseihez sem ajánlotta fel a segítségét, e-mailes levelezésük is leginkább az óraidőpontok egyeztetésére korlátozódott (bár időnként érzett késztetést a nagyobb személyességre).

Volt aztán egy mozzanat, ami kigyújtott a barátom fejében egy veszélyt jelző kis piros lámpácskát. Történt, hogy a család témájáról beszélgetve – ez volt soron a nyelvkönyvben – a fiatal nő elmesélte, hogy még általános iskolába járt, amikor édesapja elvált az anyukájától, és nem sokkal utána elvett egy több mint 20 évvel fiatalabb lányt, akitől most van egy féltestvére. Ez a történet megakadt a barátomban. Már korábban is eltűnődött azon, hogy miért is „vonódott be” érzelmileg ennyire ebbe a kapcsolatba. Hiszen már addigi papi életében is állt munkakapcsolatban más nőkkel – és nem csak idősebb sekrestyés nővérekkel:) –, de nem történt ilyesmi. A családtörténet értelmezési kulcsot adott a történtekhez. Pszichológiai képzettség nélkül is el tudta képzelni, hogy az apakapcsolat korai sérülése sokféle feldolgozandó anyagot szolgáltathat egy leány számára, amit az áttétel és viszont-áttétel bonyolult módján tudattalanul is sok mindent befolyásolhat (köztük is volt korkülönbség a barátom javára). Persze nem gondolta, hogy a vonzalom felélesztéséért Brünhilda volna a felelős. Tisztában volt vele, hogy a saját sérülései is ráerősítettek a szimpátiára. Mindenesetre ettől fogva egy kicsit óvatosabban (és tudatosabban) próbált viszonyulni a lányhoz.

Ez nem volt könnyű, mert időközben fülig szerelmes lett. Mint elmondta, azt végig tudta, hogy pap akar maradni (éspedig – Isten segítségével – becsületes pap!), ám az érzelmei egészen másról kezdtek beszélni. Rettenetesen szenvedett azokban a hónapokban. Egyvalami volt még, ami sokat segített a számára: az egész folyamat során végig áttetsző és kérlelhetetlenül őszinte igyekezett lenni a gyóntatójával és a lelkivezetőjével. Részletesen mesélt az érzelmeiről, nem akart semmit eltitkolni. Sőt, egyszer még szűk baráti körben is, a rendtársai előtt elmondott valamit az állapotáról: legalábbis utalt arra, hogy „mostanában érzelmileg erősen érintve van”, hogy „nehéz a szíve”, mert valami „szerelemfélét” érez. Félt tőle, hogy elítélik ezért, de őszinte akart lenni. Felszabadító erejű meglepetés volt, hogy a barátai nem rendültek meg különösebben. Az persze csalódást okozott, hogy nem tudták igazán támogatni sem. Igazi együttérzésre és meghallgatásra lett volna szüksége, ehelyett (egy kicsit olyan férfiasan, „kamionsofőrösen”) a kollégái kilépett papokról kezdtek sztorizgatni. Az egyikük elmesélte például, hogy ismert egy szerzetes elöljárót (egy másik kontinensen), aki évekig élt kettős életet, és csak nagy botrány árán döntött végre a családja mellett. A barátomnak fájt ez a képzettársítás, és egyáltalán nem hallgatta szívesen, hogy ilyesmi jut mások eszébe az „esetéről”. Azt ugyanis határozottan érezte, hogy – még ha talán képes volna is rá – ezt ő soha nem akarja megtenni. Belülről meg is fogalmazta magának: „Én így egyszerűen nem akarnék élni!” Ez fontos felismerés volt – a gyógyulástól azonban ekkor még messze járt.

Volt ugyanis egy további nagy kísértés, ami rendszeresen felmerült benne. Szerette volna elmondani Brünhildának, hogy mit is érez iránta. Csak úgy mellesleg egyszer odavetni, bevallani, miközben persze azt is hangsúlyozni akarta, hogy ő pap akar maradni. Azt érezte, olyan jólesne, ha beszélhetne az érzéseiről! Megemlítette ezt a vágyát a lelkivezetőjének is. Az ő egyszerű kérdése mentette meg ettől az elhamarkodott lépéstől. Ennyit kérdezett: „Mit várnál ettől?” A barátom pedig abban a pillanatban rájött, hogy valójában azért beszélne róla, mert titkon azt reméli, hogy ezzel a vallomással jobban magához tudja kötni a lányt. A felszínen csak a jó beszélgetés motiválta, ám tudattalanul abban reménykedett, hogy talán ettől majd Brünhildában is fellobban valamiféle viszontérzés-féle. Tudatosan azonban ezt egyáltalán nem akarta (vagy legalábbis igyekezett nem akarni), ezért aztán – nagy szenvedések árán – lemondott erről a vallomásról. 

A lelkivezető visszajelzései egyébként az egész folyamat során fontos segítséget jelentettek. Ám még ebben a viszonylatban is történt valami alig észrevehető, ám lényeges változás. Egyre világosabban azt kezdte érezni, hogy valójában nem a tanácsaira vágyik, hanem arra, hogy „érzelmileg kísérjék”. Szerette volna, hogy valaki végre belülről is megérti őt, átérzi, amit ő érez, és ezt ki is fejezi a számára. Ezért aztán pap barátom egy ponton elhatározta, megkéri apáca ismerősét, hogy hallgassa végig a történetét. Jól választott (én is ismerem az illetőt), egy bölcs – és nála kicsit idősebb –, mélyen Istenben élő, elkötelezett nőhöz fordult. Neki aztán a tőle telhető legnagyobb részletességgel elmesélt minden részletet Ez a kontemplatív meghallgatás és női megértés aztán tényleg valami minőségileg újat hozott a folyamatban. Felszabadító tapasztalattá vált a számára. A hosszú elbeszélés végén visszajelzést is kért: szerette volna hallani, ő hogyan látja a helyzetet. A nővér szavait a Szentlélek vezette. Ennyit mondott: egy lány mindig az apja szemének tükrében érik nővé, és alighanem nagy csalódást okozna neki, ha megtudná, hogy nemcsak papként és atyaként néz rá, nem csak a „leányát” látja benne, hanem valaki egészen mást is. Ez akkor nagyon sokat segített a fiatal kollégámnak, még akkor is, ha magában igazából nem volt száz százalékig meggyőződve az igazságáról. Mindenesetre hozzájárult egy kijózanodási folyamat megindulásához, és ahhoz a döntéshez is, hogy a következő félévben – bár egy kicsit a „szíve összetörése” árán – más némettanárt keressen.

●●● 

Ezzel úgy is mondhatnánk, happy enddel ért véget a történet. Ám maradt néhány eleven, máig ható tanulsága. Egy kis távolságot véve az esettől a barátom egyszer úgy nyilatkozott, nagyon hálás az átélt tapasztalatért. Mostanában – önironikus (és egy csipetnyi cinizmussal, ami annak a jele, hogy még nem sikerült teljesen magához engedni az érzéseit) – azzal a tréfával szokta elütni a dolgot, hogy szerencsésen túlélte a férfiklimaxot – és még Harley Davidsont sem kellett vennie hozzá… A dolog azonban ennél sokkal komolyabb és jelentőségteljesebb. Az illető események átélője valójában főleg a tanulságok miatt hálás Istennek. Mindenekelőtt azért, hogy így találkozhatott a saját esendőségével. Azt is megtapasztalta, hogy milyen nehéz kiszolgáltatnia magát másoknak, papként mások előtt is vállalnia a saját sérülékenységét. Végül pedig arról is eleven tapasztalatot szerzett, hogy ez a feltárulkozás – minden nehézsége ellenére (vagy épp a miatt) – milyen gyógyító hatású. Utólag annak is nagyon örült, hogy – Isten megadta a kegyelmet! – a testiségnek nem volt tevékeny szerepe a Brünhildával való kapcsolatukban. (Úgy biztosan sokkal nehezebb lett volna lezárnia.) Mindent összevetve, ezt a találkozást azóta élete áldott, kegyelmi pillanatai között tartja számon. A hivatásában is megerősödött általa: elmondása szerint azóta még inkább meg van győződve arról, hogy a papság a számára Isten által kijelölt út. Bár ma is nagyon helyesnek, utólag is beigazolódottnak tartja, a döntés a nehezére esett.

Ha a barátom elhagyta volna a papságot, most valószínűleg azt mondaná, Isten erre az „új döntésre hívta”, ez volt „az ő akarata”, erre vezetett számára a „krisztuskövetés radikálisabb útja.” Mert minden kilépett pap ilyeneket szokott mondani. Ezt nem rosszallólag említem, inkább megértéssel: mindenkinek joga van ahhoz, hogy olyan értelmezési keretet (vagy ha úgy tetszik, „mitológiát”) alkosson magának, ami segít neki eligazodni az élet kanyargós ösvényein. Vannak, akiknek az értelmezési kerete összhangban marad az egyház tanításával, másoké eltávolodik tőle. Nem tudok ezért követ vetni rájuk. Akinek sikerül Krisztust az egyházias hitben megtalálnia és követnie – csak hálás lehet érte.

Legutóbbi találkozásunkkor – mivel éreztem, hogy még szívesen beszélne az esetről – arról faggattam a barátomat, hogy van-e olyan dolog, amit megbánt vagy esetleg szégyell is, és visszatekintve szívesen másként csinálna. Arról kezdett beszélni, hogy talán próbálna egyértelműbb lenni, metakommunikatív módon sem jelét adni az érzéseinek. Persze ezzel – mint figyelmeztettem is rá – hiába vádolja magát, hiszen a tudattalan irányította kommunikációnkról aligha tehetünk. Ha tudatosan megpróbálta, hogy semmi külső jelét ne adja annak, amit érez, ez elég. Azt is bűnbánóan említette még, hogy olykor eljátszott a gondolattal, mi volna, ha még egyszer új életet kezdhetne... Őszintén fájlalta a papi élete koherenciájának hiányát. Két dolog miatt mert erről mégis beszélni: egyrészt nagyon bízott Isten irgalmában, másrészt  (szerintem helyesen!) hitt abban, hogy az életszentség nem abban áll, hogy az életünk máris beteljesült és tökéletes (ami létezik ugyan, de keveseknek adatik meg), hanem abban, hogy újra és újra felállunk a bűneinkből. Ha folyamatosan és bizalommal telve Isten felé fordulok, nem tértem le az ő útjáról. Ezért fontos magunknak is tudni megbocsátani. Van egy brazil jezsuita barátom, aki pszichoanalitikus, ő szokta mondogatni: „Mindnyájunknak megvannak a magunk ambivalenciái.” Ezzel nem felmenteni akar bennünket, bukdácsoló embereket a bűneink alól, hanem azt igyekszik tudatosítani, hogy vannak helyzetek, amikor kiszolgáltatottakká válunk, és egyszerűen nem tudjuk „jobban csinálni”. Csak remélhetjük, hogy Isten tovább vezet a személyes integráció útján. Rajta kívül leginkább azoknak lehetünk hálásak, akik mellénk állnak és elkísérnek ezen a belső és kanyargós ösvényen.

(A fenti történetben természetesen a szereplők felismerhetetlensége érdekében minden részletet megváltoztattam. Szóval, egy szavamat se higgyétek! ;)

●●●

Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében kifejti, hogy szerinte a gonosz lélek „úgy viselkedik, mint egy álnok szerető. Titokban akar maradni és fél a lelepleződéstől.” (Lgy 326). Ma nem hangzik trendinek a véleménye, szerintem mégis fején találja a szöget. Ahogy ugyanis Ignác szerint „az álnok ember” „hitegetéssel” próbálja „elcsábítani” „valamely jó apának leányát vagy jó férjnek feleségét”, és „nagyon nincs kedvére, amikor a leány apjának vagy a feleség a férjének feltárja” ezeket az ármánykodásokat, „ugyanígy az emberi természet ellenség[ének]” sincs kedvére „amikor a lélek feltárja azokat jó gyóntatójának vagy más lelki embernek, aki ismeri a kísértő csalárdságait és gonoszságait. Megérti ugyanis, hogy megkezdett gonoszságát nem viheti véghez, mert [...] csalárdsága lelepleződött” (Lgy 326). Az igazság kimondása, annak megosztása másokkal felszabadító.

Megismétlem a tézisemet : ha valaki már elkötelezett életállapotban találkozik a szerelemmel, azon kell igyekeznie, hogy azonnal „elengedje”, úgymond „hallatlanra vegye”. Az érzelmeket mindig érdemes komolyan venni, ám de nem kell mindjárt hallgatni is rájuk. Ezt követeli az élet élhetősége. Szerintem akkor is ugyanezen a véleményen volnék, ha nem pap lettem volna, hanem feleségem lenne és mondjuk három gyermekem. Akkor sem térnék például vissza szívesen egy külföldi kiküldetésből a szívemben azzal a félelemmel, hogy vajon időközben feleségem nem „értékelte-e át magában” az egykor ünnepélyesen nekem tett ígéretét (tudniillik, hogy „holtomiglan-holtodiglan” hűséges akar maradni). És magamtól is ezt várnám. Mert ha történetesen az én szívem lobbanna lángra a szomszédban lakó fiatalasszony – munkahelyi titkárnő, kolléganő, akárki! – iránt, magamnak sem adhatnék jobb tanácsot, mint hogy az érzések múlékonyak, és nem szükséges mindjárt követni is a hívásukat. Mert ha történetesen ma úgy döntenék, hogy otthagyom a papságot és megnősülök, félő, a feleségemnek is számolnia kellene azzal, hogy egy idő után a mellette szóló döntést is átértékelhetőnek fogom tartani. Röviden, papoknál és szerzeteseknél az életünk hitele (házasoknál pedig a gyermekek pszichés egészsége is) megköveteli az aszkézist, hiszen a statisztikák szerint az elváltak gyermekei szintén elválnak (legalábbis fokozott valószínűséggel). Hát csak ezért kardoskodom a bennünk olykor megszólaló szirénhangok időnkénti elhallgattatása mellett.

●●●

Egyszer egy apáca ismerősöm elmesélte, hogy a szerzetesi élete elején szinte állandóan szerelmes volt. Akarata ellenére egyik plátói szerelemből a másikba esett. Aztán egy ponton történt valami – már nem is emlékszem pontosan, hogy mi (talán egy vallási tapasztalat, egy meghatározó találkozás, vagy esetleg csak a belső lelki érés folytatódó természetes folyamata) –, amitől elmozdult benne valami. Attól fogva kigyógyult ebből a gyermekbetegségéből. Ma a saját női mivoltával mélyen egyesült, integrált szexualitással élő embernek ismerem. Az imaélete is „bemélyült”, ki tudja, nincs-e annak is köze ehhez. Nagy vágyam, hogy ez az integráció minél többekben megtörténjék. Bennem is – és egyre inkább!

Nem egyszer hallottam lelki beszélgetésben: „Nem tudom, nem inkább a szerelembe vagyok-e szerelmes, mint kifejezetten belé...” Örülhet, ha valakinek feltűnik, hogy időnként valójában egy belső igényről, dinamikáról van szó, nem is annyira egy tényleges személyről. A nyugati kultúrában a felek azzal házasodnak össze, akibe beleszeretnek. Az eddigi emberi történelem nagy részében (és a nyugatitól különböző kultúrák nagy részében ma is) az emberek megtanulták szeretni azt, akivel összeházasodtak.

 ●●●

Idekívánkozik még egy lelkipásztori tapasztalat, amely ezúttal nem az enyém. Hadd másoljak ide egy idézetet Bíró László atya egyik írásából, aki egykori pécsi káplánként, később pedig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferenseként éppenséggel nincs híján valóságos élettapasztalatoknak.

Amit elmondok [...] nem gyónás keretében fogalmazódott meg, de felér egy bűnvallomással. Valaki elmondja, hogy szerelmi háromszögben él, házas ember létére szerelmi viszonyba került valakivel, s elhatározta, hogy elválik a feleségétől. Ezt a helyzetet tehát ő idézte elő – persze azért kettőn áll a vásár. Mégis hosszasan magyarázza, hogy nem a frissen fellobbant szerelem miatt fog elválni; mindenképpen el kellene válnia, mert annyira nem egymáshoz valók, sosem voltak egymáshoz valók a feleségével, és sorolja a maga vélt okait. Az illető tehát egy saját maga által gyártott ideológiai burokban érkezik hozzám. Sokan próbálják igazolni a vétküket valamilyen hozzá készített ideológiával. Nekem ilyenkor mindig a legizgalmasabb kérdés, hogy sikerül-e áttörni ezt az ideológiai burkot. Az illető már egy kész ideológiával jön, előre fel van fegyverkezve a védekezésre, mielőtt megszólalhatnék. Benedek pápának van egy fontos kérdése: mi az, ami távol tart bennünket Istentől? Burokba öltözködünk, a fáradtság, a közöny és a bűn burkába. Ezek nem engednek bennünket kiszabadulni Isten felé. A fogvatartott nemegyszer előbb eljut a bűnnel való szembesüléshez, mint az átlagember.

Bátorításként azért hozzátenném, hogy néha – például egy szerelmi háromszögnél – sikerül feltörni ezt az ideológiai burkot, és kiszabadítani belőle az illetőt. Az említett esetben az illető a legközelebbi alkalommal együtt jött a feleségével, szinte egymásba bújva. Szó sincs arról, hogy ők sosem voltak egymáshoz valók. A gyermekeikről mesélnek, előjönnek a szép emlékek, ismételgetik, hogy mennyire szeretik egymást, és sok-sok közös élményt kezdenek felidézni. Ez az, amikor egy ember kiszabadul saját ideológiájának burkából.” (Mai meditációk: Bíró László, Négyszemközt az igazsággal, Vigilia, 2020/4, 303-319, itt: 304.)

 ●●● 

Röviden, az a véleményem, hogy ha valaki úgy hozta meg a korábbi életdöntését, hogy legalább önmagával egy kicsit is azonos volt – és a korábbi év(tized)ekben nem homlokegyenest azzal ellentétes módon élt –, nem fogja megbánni, ha ellene mond egy hirtelen fellobbanó szerelemnek, akármilyen intenzív legyen is. Ilyenkor a legjobb megoldás egyszerűen kivárni, amíg elmúlik. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik – és annak, aki benne van talán hihetetlenül is –, mégis igaz. Az örömhírem az, hogy el fog múlni! Éspedig általában nyomtalanul. Ezen azt értem, hogy eljön az idő, hogy először napokig, aztán hetekig, végül hónapokig sem jut már az eszedbe. És lehet, hogy 10-15 év múlva, amikor már elmúlt a varázs, lehullt a hályog, és újra találkozol az illetővel, ezt fogod mondani magadnak: ó, Istenem, de jó, hogy akkor hűséges maradtam!

Ez nem cinizmus, nem is egy az életből kiábrándult pap borúlátása, hanem tapasztalatra alapuló előrejelzés.

Vagy mégsem ilyen egyszerű? Belátom, elragadott kicsit a lelkipásztori szerep, túlságosan leegyszerűsítettem (majdnem meghamisítottam) miatta a valóságot. Anélkül, hogy vissza kellene vonnom a fentebb mondottakat, némi pontosítással tartozom. A szerelem tüze tényleg lelohad (hiszen nem lehet állandóan égni!), viszont létezik olyan dimenziója, amely kiállja az idők próbáját. Férfiaknál is. Íme, két kötelező pontosítás.

(1.) Az is előfordul, hogy valaki 25-30 év múlva találkozik a volt diákszerelmével, és minden, amit már régen elfeledettnek gondolt, egyetlen pillanat alatt újra megelevenedik. Ne becsüljétek le a régóta parázsló, ám hirtelen fellobbanó láng perzselő erejét! Sőt, az is igaz, hogy ez a tűz képes a leghatékonyabban a másik fél érzelmeit is lángra lobbantani. (Az irodalmi példa erre Heidegger és Hannah Arendt kapcsolata – lásd később.) Szóval, ilyenkor nagyon észnél kell lenni, és a találkozót megelőzően lelkileg „bemosakodni”, ahogy a sebész szokott a műtét előtt. De ha nem is szó szerint értve, legalábbis szellemi-spirituális értelemben.

(2.) A második dolog, hogy a férfiak és a nők a szerelem tartóssága tekintetében különböznek egymástól. Ezt bölcs hölgyismerőseimtől tanultam. Egyikük – teljesen kiegyensúlyozott, érett, elkötelezett nő – elmesélte a saját elméletét és tapasztalatát. Eszerint a szerelem náluk, nőknél soha nem múlik el teljesen: „Elég volt egy pár másodpercre újra látnom őt. Egyetemista korunkban együtt jártunk. Húsz éve nem hallottam róla. Most a tévéhíradó egyik bejátszásában szerepelt – egy snitt volt, pár másodperc, semmi több! –, de a következő hónapom újra egészen róla szólt.” Lehet, hogy nálunk, férfiaknál sincs ez egészen másként.

Nagy titkok ezek…

Egy bizonyos: észnél kell lenni! Egyik rendtársam mesélte, aki valaha piarista gimnáziumba járt. Huszonöt vagy harmincéves osztálytalálkozójuk volt, az „életközép válsága” idején jártak. A találkozót az osztályfőnökük miséjével kezdték. Ez a szerzetes tanár a prédikációban azt találta mondani: „Ti most veszélyeztetett korban vagytok, ilyenkor csak egy dolog használ: kapaszkodni kell!” És mutatta is az összeszorított ökleivel, hogyan is érti: „Kapaszkodni kell!”. Utána közösen elmentek az osztályterembe, és kezdődött a megosztókör: „Kivel mi történt az elmúlt öt évben?” Majdnem mindenki azzal kezdte, hogy ehhez a prédikációs mondathoz kapcsolódott. Hogy „kapaszkodni kell!”

 ●●● 

Fentebb írtam már arról, hogy számomra a szerelem és a hűség összetartozó témák, s újabban az utóbbiról beszélek szívesebben. Az egyház számára kétségkívül fontos a hűség  –de mihez is kell valójában hűségesnek lennünk? Azt hiszem, itt fokozatok vannak. A reflexió első szintjén a törvény betűjéhez (a biztonságot adó szabályokhoz, amelyek alól úgymond nincs kivétel). A reflexió második szintjén a hűség más emberek iránt kötelez. Ez a mások iránti szolidaritás szintje. Végül pedig lehetünk hűségesek egyetlen személyhez is, például egy igaz emberhez, Jézus Krisztushoz, Istenhez, vagy éppen – ami jelentős pontokon ugyanaz – legbelsőbb önmagunkhoz.

Utóbbi némi magyarázatot kíván. Alapvető teológiai-antropológiai meggyőződésem, hogy létezik a személyiségünknek egy pontja, ahol egyek vagyunk Istennel. Ő jónak teremtett és magáénak akar minket. Ezen a ponton tehát az vagyok, akit – Szent Ágoston szavával – Isten „magának teremtett”, s ahol minden nyomorúságom és bűnöm ellenére nem szűnik meg bennem lakozni (ez a dicsőséges Szentháromság bennünk lakása). Az egyház valódi szándéka szerint ezen legmélyebb énünk ügyvédje. Van néhány letagadhatatlan jele is annak, hogy minden ember rá van irányítva Istenre, és csakis a vele való egységben teljesedik ki. Az egyik ilyen jel a fent említett ágostoni „inquietas”, szívünk nyugtalansága; ezen kívül ott van még a végtelenbe mutató boldogságvágyunk; a szeretet-igényünk, stb.

Az eddig mondottakból az is következik, hogy Isten és az egyház legbelsőbb szándéka egybeesik: aki Istenhez hű, az hű az egyházhoz is – és önmagához is. Ahogy én látom, ezek a valóságok nem játszhatók ki egymás ellen. S ha mégis ellentmondás mutatkoznék közöttük, akkor vélelmezhetjük, hogy közülük (Isten, egyház, én) valamelyik nem elégséges mélységben tematizálódott. Például ha az egyházat felszínesen értjük (és előírásaihoz mindössze a törvény betűje szerint ragaszkodunk), vagy csak az intézmény hitelét, a „mundér becsületét” igyekszünk menteni (és alkalmasint csak egy elvont ügyet, tradíciót vagy elvet védelmezünk), akkor nemcsak Istennel kerülünk ellentmondásba (aki a feltétel nélküli szeretet), de az egyház voltaképpeni (mélyebben értett) lényegétől is elmaradunk. Ugyanígy, ha egyelőre még csak felszínes vágyak és önközpontú érdekek mozgatnak bennünket, akkor még tulajdonképpeni önmagunkhoz sem jutottunk elégségesen közel, nem csoda hát, hogy elvétjük az egyházzal és Istennel való kapcsolatot is. Ebben a értelemben vallom tehát, hogy elsősorban a belső utunk kötelez – s hogy az ehhez való hűség egyben a legnehezebb is –, mivel egybeesik Isten útjával. S bizony a legbelsőbb önmagunkhoz való hűséghez képest ellenállni egy fellobbanó szexuális késztetésnek már szinte gyerekjáték (bár arról sem állíthatja bárki, hogy könnyű lenne)!

Belülről irányított emberként élni, vagy túlnyomórészt külsődleges késztetésekre hallgatni hasonló ahhoz a különbséghez, ami aközött van, hogy valaki a penicillin feltalálója akar lenni, vagy fel akarja találni a penicillint.

Persze a dolog még ennél is bonyolultabb. Én például szerzetes tanár vagyok, naponta hosszú órákat készülök az előadásaimra. Talán a napom kilencven százaléka ugyanúgy zajlik, mint bármelyik laikus  kollégámé. Akkor mégis miben áll a különbség köztünk? Csupán az az elenyésző tíz százalék volna? Vagy a szerzetesi létemnek a maradék kilencven százalékot is át kellene hatnia? Az idő haladtával nagyon fontossá váltak számomra ezek a kérdések.

 ●●● 

Életemben a válságok nem negatív események – ahogy a kísértések sem azok! Segítenek az életbevágó fontosságú kérdések átgondolásában.

Aki élete során bármikor válságba kerül, voltaképpen azzal szembesül, hogy amire eddig rátette az életét, nem képes őt kielégíteni. És ha van kiút a válságból, az csakis belső fordulat, „megtérés” (sorsfordító, elköteleződésre indító belátás) eredményeként adódhat. Amely után esetleg ugyanazt csináljuk, mint annak előtte, mégis valahogy másképpen: „átszellemültebben”, szellemibb módon, „spirituálisabban”.

Imaélet nélkül a szerzetesi-papi egzisztencia biztos csalódásba torkollik – s ez alighanem igaz minden keresztény egzisztenciára. Ez a becsapottság-érzés azonban nem azonos Jeremiás tapasztalatával, aki imádkozva panaszkodott: „Rászedtél Uram, s én hagytam, hogy rászedj!” (Jer 20,7). Ő a hit közegében élte át élete nagy válságát, és elviselhetetlennek érzett sorsa feletti elkeseredését is egy Istennel való (ima-) beszélgetésben tárta fel. A nem imádkozó pap vagy szerzetes (és általában a nem imádkozó keresztény) azonban radikális önközpontúságának fogságában, boldogtalanul és perspektívátlanul él. Ha nem is üres fölötte az ég, nem keresi a kapcsolatot, legfeljebb csak formálisan. Nem csoda, ha az első komolyabb kísértés alkalmával feladja. Ha valaki így szakít korábbi életformájával, az esetenként nemcsak neki, de a rábízottaknak is felszabadító.

Ima nélkül a szerzetesi életet nem lehet kibírni – ahogy általában a keresztény életet sem! A közösség nem elégséges vigasz (ahogy a család sem), hiszen a közösségi élet időnként pokolian nehézzé válhat. Mások szolgálata sem elégséges ok a szerzetesi életre – ahogy a keresztényi létre sem –, az emberek ugyanis hálátlanok. (Vagy legalábbis általában nem annyira hálásak, és nem éppen akkor, amikor és amennyire igényünk volna rá.) A szerzetesi elköteleződésre nem elégséges indok a boldogság keresése sem, mert a szerzetesrendek és az egyházmegyék nem boldogítanak – ahogy önmagában a házasság sem. Ahhoz túlságosan is emberi intézmények. Csakhogy, ha így áll a dolog, mondhatnánk az evangéliumot parafrazeálva, akkor nem érdemes szerzetbe lépni! – ahogy megházasodni sem! Jézus válasza itt is iránymutató lehet: „Embereknek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges” (Mt 19,26). Szerzetesnek-papnak lenni csak Istenért érdemes. Ahogy elkötelezett kereszténynek is. Majd harmincéves lelkipásztori munkám tapasztalatai arra mutatnak, hogy sokkal többen élik misztikus mélységben a hitüket és elköteleződésüket, mint gondolnánk, olyanok is, akiknél ebből kívülről nem sok minden látszik.

Minden keresztény – ám a szerzetes és a pap kiváltképpen – arra van meghívva, hogy elsősorban Isten embere legyen. Egyikünk sem elégedhet meg azzal, hogy csupán egy intézmény funkcionáriusa marad. Mindez hivatás dolga. Annak jele pedig az, ha olyan elkötelezetten keresed Istent, hogy ahhoz képest minden mást, amit csinálhatnál, kevesebbnek érzel. Reiner Maria Rilke kifejezően ír erről egy ifjú költőhöz írott levelében. A költői hivatásában elbizonytalanodott fiatalembert Rilke a következő gyakorlatra biztatja:

Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg [magától]: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű ’írnom kell’ lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen.

Nem érdemes ennél alább adnunk!

(Folytatjuk.)

E hosszú esszé harmadik és egyben befejező részében kitérek még arra az esetre is, hogy mi a teendő, ha nem a pap lesz szerelmes, hanem történetesen belé szeretnek. Nemcsak arra készülök „receptet” adni, hogyan lehet kezelni ezt a helyzetet, hanem arra is – kizárólag szabad állapotúaknak! –, hogyan tudod elősegíteni, hogy beleszeress valakibe, illetve, hogy beléd szeressenek...

(Az I. rész ezen a linken érhető el.)

 

Címkék: szexualitás szerelem

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr7617931857
süti beállítások módosítása