Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Mindnyájan testvérek (2020): katolikus alternatíva, túl liberalizmuson és kollektivizmuson

2022.10.02. 19:30 Patsch Ferenc SJ

ft_1.jpg

Két évvel ezelőtt, 2020. október 3-án Ferenc pápa Assisibe ment, hogy ott, Szent Ferenc sírjánál aláírja második szociális enciklikáját. A szöveg a Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) címet kapta. A címválasztás persze nem nyerte el mindenki egyöntetű tetszését. Egyes feminista teológusok erősen kritizálták, hiszen (bár ez a magyarban nem érzékelhető) nem elég „inkluzív”: az indoeurópai nyelvekben a „fratello” fivért jelent, ami nem foglalja magában a nőnemű testvéreket (sorelle sœurs, сестры, Schwestern). Valójában azonban egy Assisi Ferenc írásaiból származó idézetről van szó, amely nem csupán mélyen az evangéliumban gyökerezik, de egyúttal kiemeli azokat a spirituális gyökereket is, amelyek Bergoglio pápaságát a poverello-hoz, „Assisi szegénykéjéhez” kötik. 

Elsőként talán érdemes tisztáznunk, mit is jelent a szociális enciklika. Ez az irodalmi műfaj viszonylag újkeletű a tanítóhivatali megnyilatkozások között: 1891-ben született, XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájával, amely a modern korban elsőként állította a katolikusok figyelmének középpontjába az úgynevezett társadalmi kérdést. Ezzel erős ösztönzést adott, hogy a világi keresztények ne csupán passzív szemlélői, hanem aktív részesei is legyenek a társadalmi folyamatoknak. A pápa az evangélium fényében kívánt megoldásokat javasolni a világ időszerű és égető problémáira. Korábban a szociális enciklikákat csak a katolikusoknak címezték. Elsőként VI. Pál pápa tágított ezen a körön, amikor 1967-ben a Populorum progressio közreadásával nem csupán „a világ püspökeihez, papjaihoz, szerzeteseihez és hívő embereihez” szólt, hanem egyúttal „minden jóakaratú embert” is megszólított. Az enciklikában maga a a társadalmi kérdés is globális horizontba került, tudatosítva, hogy a Föld gazdag északi, illetve szegény déli féltekéjének lakói eltérő nézőpontból szemlélik a problémákat. Ugyanezt az utat folytatta a lengyel pápa, II. János Pál, aki 1991-ben a Centesimus annus kezdetű enciklikájában olyan társadalmi víziót vázolt fel, amely még ma is – több évtizeddel a kommunizmus bukása és a kapitalizmus állítólagos győzelme után – időszerűnek mondható. E pápák közös törekvése volt, hogy kibontakozzék a katolikus társadalmi tanítás modellje, az a „harmadik út”, amely alternatívául szolgál mind a liberalizmussal, mind pedig a kollektivizmussal szemben, és elkerüli azok hibáit. 

A világ az elmúlt évtizedekben soha nem látott mértékben egységesült. Ez elsősorban a digitális információközlés több lépcsőben lezajlott forradalmának (radiofónia, televíziózás, internet), valamint a közlekedés és a világkereskedelem felgyorsulásának köszönhető. Fontos lépések történtek a planetáris léptékű társadalompolitika, gazdasági pénzpiac és kulturális tudatosodás irányába. Ezzel a globalizáció folyamata is új szakaszba lépett, amely azonban nem szüntette meg, hanem csak még inkább láthatóvá tette az ellentmondásait. Ezek közül a legégetőbb az ökológiai válság, amellyel Bergoglio első szociális enciklikája, a Laudato Si’ (2015) foglalkozott. Itt valóban úttörő megoldási javaslatokat találunk a „technokrata paradigma” meghaladására és a holisztikus világlátás elsajátítására. A környezet – „közös otthonunk” – megóvása az emberiség közös feladata, amelyben a vallásos embereknek kiemelt felelősségük van. Ferenc pápa programadó – s az enciklikában legtöbbször ismételt – mondata így hangzik: „minden mindennel összefügg” (LS 16; 70; 91; 92; 117; 120; 137; 138; 142; 240).

A pápa legutóbbi enciklikája, a Mindnyájan testvérek (2020) részben folytatja e korábban megkezdett programot, részben pedig új globális ajánlattal egészíti ki: háborús konfliktusoktól és emberi önzéstől szenvedő világunkban a testvériességet és a szolidaritást állítja a középpontba. Ferenc pápa szerint ezek alapján kell újragondolni a nemzetközi kapcsolatokat helyi és nemzetközi szinten egyaránt. A meghívás egyetlen mondatban: „Mindannyiunkban újra felszíthatjuk a törekvést a testvériségre. (Possiamo far rinascere tra tutti un’aspirazione alla fraternità.)” (FT 8). Ferenc pápa persze nagyon is tudatában van annak, hogy a nagylélegzetű tervek és az egyetemes víziók – az úgynevezett „nagy elbeszélések” (kommunizmus, kapitalizmus, imperializmus stb.) – ideje leáldozott. Az elmúlt századok vezérlő ideológiái mára nagyrészt túlhaladottakká váltak, beleértve az egységes „keresztény társadalom” (societas christiana) utópiáját is. Ám az egyház – mivel az emberi természet közös, és mivel Krisztus mindenkiért meghalt – mégsem utasítja vissza a társadalom globális vízióját.

Ferenc pápa megismétli, ám lényeges ponton tovább is fejleszti korábbi programját, amennyiben megállapítja: „Annak ellenére, hogy fokozott módon összeköttetésben állunk, egyfajta széttöredezettség is jelentkezett, amely megnehezíti az olyan problémák megoldását, amelyek mindenkit érintenek. (Malgrado si sia iperconnessi, si è verificata una frammentazione che ha reso più difficile i problemi che ci toccano tutti.)” (FT 7). A nagy nehézség, amelyet a Covid-19 világjárvány kapcsán kibontakozott válság is megerősített, hogy „képtelenek vagyunk a közös cselekvésre (l’incapacitá’ di agire insieme)” (FT 7).

A pápa elemzése sokak aggodalmát fejezi ki, akik hozzá hasonlóan élénk figyelemmel kísérik a mai globális folyamatokat. Ezt fejezi ki az első fejezet címe is: „Egy zárt világ árnya”. Létezik a történelemmel kapcsolatban egyfajta emlékezetkiesés, elterjedt feledékenység, amely elfeledteti velünk az együttérzést mások fájdalmával. Tort ül az izolacionalizmus, az önmagunkba zárkózás, miközben az államok közötti együttműködés, az egység és a szolidaritás ezer sebből vérzik. Ferenc pápa hitet tesz amellett, hogy „[s]enki sem üdvözül egyedül (essuno si salva da solo)” (FT 32). Ez érvényes mind az egyénekre, mind az emberi csoportokra – és így a nemzetállamokra is: „Nem lehet egészséges módon ’helyinek’ lenni anélkül, hogy őszintén és gyökeresen ne nyílnánk meg az egyetemes felé. (Non e’ possibile essere locli in maniera sana senza una sincera e rodicale apertura all’universale)” (FT 146). A pápa tehát elismeri a helyi közösségek meghatározó jelentőségét – és sajnálkozik az őket ellaposító globális folyamatokon –, ugyanakkor a Mindnyájan testvérekben mégis a testvériesség globalizációját hirdeti meg. Ezt tekinti a jövő útjának, amely ahhoz segít bennünket, hogy képesek legyünk újraalkotni az emberi kapcsolatokat, gyógyítani a konfliktusokat, és helyreállítani a békét. Ez bizony eltérő modell a ma divatos individualizmushoz képest!

Persze bárki felteheti a kérdést, hogy vajon nem túlzott leegyszerűsítés-e – sőt talán vétkes naivitás is – „testvériességről” és „társadalmi barátságról” értekezni egy olyan világban, amely mára elképesztően összetetté vált, amelyben nemzetközi konfliktusok zajlanak, és amely rohamléptekkel tovább globalizálódik. A francia szociológia „nagy öregje”, a tavaly százéves kort betöltött Edgar Morin néhány éve leírt vallomása mégis elgondolkoztathatja a szkeptikusokat: Morin szerint a testvériesség „törékeny, mint a lelkiismeret, törékeny, mint a szeretet, azonban hallatlan ereje van (elle est fragile comme la conscience, fragile comme l’amour dont la force est pourtant inouïe)”, mivel „képes ellenállni a világ durvaságának (résister à la cruauté du monde)” (Edgar Morin, La Fraternité. Pourquoi ? Actes Sud, 2019). Ha ez a reménység a nem keresztények szívében is megfogan, mennyivel inkább hihetnek benne Jézus Krisztus tanítványai!

Ferenc pápa a katolikus társadalmi tanítás régi hagyományával összhangban (ám újszerű módon és egyéni hangsúlyokkal) azt állítja, hogy „[a] piac nem oldhat meg mindent, jóllehet időnként a neoliberális hit ezen dogmáját akarják elhitetni velünk. (Il mercato non puo’ risolvere tutto, benché a volte vogliano farci credere questo dogma di fede neoliberale)” (FT 168). A pápa ezt a megközelítést szegényes és unásig ismételt gondolkodásmódnak tartja, amely alkalmatlan a mai problémák megoldására. Másrészt azonban távolságot vesz a ma divatos „populizmustól” és kollektivizmustól is, amely megszünteti a valódi demokráciát. Legalábbis érdekes megállapítások ezek egy olyan pápától, akit azzal szokás vádolni, hogy ihletet merít a „peronizmusból” (ami a populizmus latin-amerikai változata).

Minden rosszindulatú híresztelés ellenére Ferenc pápa víziójának valóban központi gondolata – veszi észre éles szemmel az olasz katolikus történész és politikus, Andrea Riccardi –, hogy a testvériesség nevében egyként hadat üzen a liberális individualizmusnak, valamint a populizmusnak. Pontosabban a kettő között elhelyezkedő „köztes közösségekre” (comunità itermedie) épít. Ezek olyan méretű kötelékek, amelyek még közel vannak az egyénhez, ugyanakkor van kitekintésük az össztársadalomra is; rendelkeznek realizmussal, ugyanakkor tudnak „álmodni” is (vö. Querida Amazonia). Nem nehéz felismerni ezen elképzelés mögött az argentin gyökerű „nép teológiája” (teología del pueblo) nyomait, amely szerves folytonosságban áll az egyház szociális tanításával. Szükség van arra, hogy egy víziót vagy „szociális utópiát” dolgozzunk ki, amely megihletheti a politikai cselekedeteinket, ezt azonban az egyház békés eszközeivel kell igyekeznünk életre váltani, sohasem összekeverve azt az „Isten országával”. Egy olyan egyház szólal itt meg, amely nem igyekszik többé a fejlődés kerékkötője lenni, nem is hagyja szó nélkül a mai kihívásokat, hanem ujját a kor ütőerén tartva, együttműködésre készen és autonóm kritikával válaszol az időszerű kihívásokra, miközben hitet tesz a remény mellett, amelyet alapítója, Jézus Krisztus bízott rá. Ez az egyház ihletforrás mind a katolikusok, mind a nem katolikusok számára, hogy az államokkal és a legkülönbözőbb társadalmi erőkkel együttműködve változtassák emberibbé világunkat.

Az enciklika széles palettán vizsgálódik és számos témát érint: elítéli a háborút („minden háború rosszabb világot hagy maga után, mint amelyet talált / Ogni guerra lascia il mondo peggiore di come l’ha trovato: FT 261 – ennek a mondatnak az Ukrajna és Oroszország közti háború új időszerűséget adott); szót emel a halálbüntetés ellen (FT 265; 267); ostorozza a migránsok és menekültek iránti érdektelenséget (FT 30; 57; 68; 69; 73); és sürgeti a szegények, az elhagyatottak, idősek és betegek (a gyakran szereplő „kitaszítottak” / scartati: FT 2; 19; 22; 110; 234; 278) sorsának javítását. Terjedelmes rész foglalkozik a vallásokkal folytatott párbeszéd témájával is, hiszen itt a testvériesség gyakorlásának termékeny talajára találunk (FT 279; 271-284).

A Mindnyájan testvérek enciklikában tehát Ferenc pápa szociális gondolkodásának összegzését találjuk. Ezek előreláthatóan továbbra is vitákat fognak generálni – ám vajon tehet-e valaki nagyobb szolgálatot a világ számára, mint hogy víziókban szegény korunkban hallatja az egyház hangját e fontos kérdésekben?! A gondolatok hatása az általuk generált vitákon keresztül is megmutatkozik. Mindezt nehéz találóbban összefoglalni annál, mint amit az ősi bölcs keresztény felhívás kifejez, amely nemcsak az enciklika címéből, de minden sorából is visszhangzik: „Mindannyian testvérek [vagyunk]”.

Vö. Andrea Riccardi, La «terza via» del papa tra liberismo e poulismo, Corriere della Sera, lunedi’ 5 ottobre 2020, p. 32.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr3617939266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása