Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Friss topikok

Patsch Ferenc SJ: „Jó, ha vagy!” – Gondolattöredékek a szerelemről és csatolt témákról III.

2022.09.25. 09:51 Patsch Ferenc SJ

 chandan-chaurasia-_pbw5zypioa-unsplash.jpg

Az írás I. része.
Az írás II. része.

Talán még egy fontos téma hiányzik ahhoz, hogy „kitárgyaltnak” tekinthessük a szerelem kérdését: mi van akkor, ha mi magunk válunk a szerelem tárgyává? Mi a teendő, ha nem mi esünk szerelembe, hanem belénk szeretnek, például nekünk vallanak szerelmet? Nos, ha mindketten szabad állapotúak vagytok, akkor általában nincs is ezzel semmi probléma: ez esetben a felek – ha kölcsönösen úgy érzik – bátran elindulhatnak az ismeretség elmélyítésének útján. Ilyen körülmények között nyugati kultúránkban nagyjából minden az egyéni rokonszenven vagy ellenszenven múlik. A családnak kevés beleszólása van, bár tartok tőle, hogy ettől még nem válik minden önműködően akadálymentessé...

Engem közel három évtizede szenteltek pappá. A lelkipásztori szolgálatban eltöltött éveim ezen a téren is szolgáltak már némi tapasztalattal. Például kénytelen voltam megtanulni, hogy – mivel cölibátusban élek – vannak lekötetlen vegyértékeim. Ezt a nők tévedhetetlenül megérzik. Ráadásul papként gyakran „egyenruhát” (reverendát vagy papi civilt) hordunk, márpedig az ilyesmi viselése – azt mondják – a katonák, rendőrök vagy üzletemberek esetében is „szexepil”-nek számít. Olykor tehát nehezítő tényezők is állnak a papi hűség útjában. Mert akarhatok én egyértelmű lenni – és tiszta szívből törekszem is rá! –, mégis bennem van az egyedülálló férfiakra gyakran jellemző „esetlenség”, ami sok nőből ösztönösen is kiváltja a „segíteni akarás” ösztönét. Ez persze még messze nem szerelem, de könnyen lehet elindítója ellenőrizhetetlen dinamikáknak. Csakhogy meg kell őriznem a határaimat, ha hűséges akarok maradni a hivatásomhoz. Elismerem, hogy ez megint túl negatívan, sőt védekezőn hangzik, pedig nem annak szánom. Hiszen rengeteg áldásos következménye is van ennek: az a tapasztalatom, az egyház rengeteget profitál abból, hogy a tagjai közül sokan szublimálják, magasabb szintre emelik a szexualitásukat. A történelem során számos rendkívüli szellemi teljesítmény – tudományos mű, spirituális és jótékonysági kezdeményezés – született már abból, hogy Istennek mélyen elkötelezett emberek átformálták a bennük élő libidót, a belső szexuális energiát.

De mi a teendő akkor, ha valaki egyoldalú szerelemre lobban egy pap iránt, és megvallja neki az érzelmeit? Legfontosabb felismerésem ezen a téren, hogy egy ilyen vallomás után nagy tapintatra és együttérzésre van szükség, ugyanakkor egyértelmű reakcióra is. Érzékelni kell, hogy az adott pillanatban a vallomást tevő egészen kiszolgáltatottá válik. Borotvaélen táncolás ez: egyszerre kell óvni a sérülékeny helyzetben lévő lelket, egyúttal teljes határozottsággal megvonnunk a határokat. („Attól függetlenül, hogy benned mi van, én becsületes papként akarok tovább élni!”). Felmerült bennem egy kép, ami számomra már eddig is sokat segített: úgy képzelem, hogy a vallomást tevőt lelki értelemben „pihe-puha gyolcsba”, „vattába” kell csomagolnom, nehogy a szavaim hatására megsérüljön. Ez azonban nem zárja ki az egészen világos beszédet – amely nélkül nem lehet papnak megmaradni. Emlékszem egy esetre, amikor határozottan megkérdeztem: „Talán ott akarod hagyni a férjedet és az öt gyermekedet egy fellobbanó érzelem miatt?” Miután az illető nemmel válaszolt, talán már nem volt annyira bántó a határozottságom: „Ha te nem akarod otthagyni a családodat, én pedig – ami egészen biztos! – pap akarok maradni, akkor innentől kezdve egyetlen feladatunk van: azon dolgozni, hogy az érzelmeid minél előbb megváltozzanak.”

Ami pedig a gyakorlati teendőket illeti, (1.) ezen a téren feltétlenül szükségesnek látszik a kapcsolat ritkítása. Furcsán hangozhat, de tapasztalatom szerint – hacsak valamilyen okból nincs rá óhatatlanul szükség – a kapcsolat radikális megszakítása lehetőleg kerülendő. Tudom, hogy a régi idők lelkivezetői nem osztották ezt a nézetet, én mégis erre jutottam. És nem csak abból a gyakorlati indokból, hogy sokszor megoldhatatlan. Belső okok is szólnak ellene. Személyesen ezt úgy fejezném ki, hogy nem vagyok híve az erőszaknak – a szó lelki értelmében sem! Viharban a fűzfa elhajlik, a diófa derékba törik. Szóval, nyilvános helyen, lehetőleg mások társaságában (és nem túl gyakran) szerintem szabad találkozni. Ennyi „óvintézkedés” azonban elég is (főleg, ha tényleg nem vagy érzelmileg érintett!). (2.) Számolni kell azonban azzal is, hogy a szerelem „ragadós”. Éspedig nem abban az értelemben, ahogy az ásítás, inkább úgy, mint a nátha. A mások érzelmei vírusként terjednek át ránk, és észrevétlenül minket is megfertőznek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a szerelem betegség, csak azt igyekszem hangsúlyozni, hogy könnyen „elkapható”. Olyan, mint a tűz, bárkit képes lángra lobbantani. Érdemes tehát betartani a „tűzvédelmi előírásokat”. (3.) Hallatlan segítség továbbá, ha beszélni tudsz róla: aki „egyéni szupervízió” alatt áll – vagyis meg tudja osztani a belső történéseit egy lelkivezetővel vagy gyóntatóval –, az nagyobb biztonságban van. Felszabadító az érintettségeinket kimondani, becsületesen számot vetni velük; arra azonban, hogy legalább tudatosítsuk őket, feltétlenül szükség van! Például becsülettel be kell vallanom önmagamnak, hogy egy ilyen helyzet – ha érzelmileg nem érint is túlságosan közelről – legalábbis legyezgeti a hiúságomat... (4.) Szigorúan tilos – és biztosan nem egyezik Isten akaratával – visszaélni a helyzettel!

●●●

Előfordult már velem, hogy valaki egy beszélgetés végén ezt találta mondani: „Köszönöm, hogy vagy.”, „Jó, hogy vagy a számomra.” A kijelentést néha felszabadult sóhaj vagy mosoly kísérte. Ilyenkor éreztem, hogy sikerült segítenem az illetőnek – alkalmasint egyszerűen azzal, hogy figyelmesen, türelemmel, sürgetés nélkül végighallgattam. Gyakran éreztem már a papi, szerzetesi életem során, hogy számít a véleményem, hogy vonatkoztatási pont vagyok mások számára. Az ilyen és hasonló hálás mondatok mögött azt is megsejtettem, hogy nem is kell különösebben erőlködnöm azon, hogy mondjak valami „okosat”: elég, hogy vagyok. Biztonságot ad másoknak, nem is annyira az, amit mondok, mint az, hogy egyszerűen létezem. A világnak szüksége van kizárólag Istenért élni törekvő emberekre. A fent idézett köszönő mondatok nyomán az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy egy pap, szerzetes vagy szerzetesnő legfontosabb feladata, hogy legyen. Az emberek legbelül nem is azt várják tőle, hogy mondjon valamit, hogy minden helyzetben intelligensen legyen képes megnyilvánulni (bár olykor az sem hátrány), vagy hogy megoldja az életproblémáikat. Lényegében elég, ha van; fontos, hogy legyen. Szerzetesként – amiként talán szülőként és nagyszülőként is – elsősorban a létünkkel teszünk bizonyságot arról, amit hirdetünk: hogy az élet élhető és hogy (sokféle nehézsége és próbatétele ellenére, sőt azokkal együtt is) minden részletében értelme van.

Amikor néha, lelki beszélgetések során mások kifejezik hálájukat azért, hogy vagyok, az természetesen nem szerelmi vallomás. Hiszen nem kísérik lángoló érzelmek, és (remélhetőleg) nem is kizárólagosan rám irányul. A szerelem több is és kevesebb is, mint a keresztényi szeretet: több, amennyiben összehasonlíthatatlanul nagyobb érzelmi intenzitással jelentkezik; de kevesebb is, hiszen nem csak kevesek iránt mutat feltétlen szeretetet. Azt hiszem, a szerelem végső soron előíze vagy előszobája annak a szeretetnek, amit a szentek (az érett keresztények) minden ember iránt táplálnak. Aki ugyanis szerelmes – bár talán még csak egyvalakibe –, élményszerűen megtapasztalja, hogy semmi másra nincs szüksége, mint hogy a másik legyen. A francia katolikus filozófus Gabriel Marcel már minden emberre ki tudta terjeszteni, amit a szerelmes egyetlen ember iránt intenzíven átél: „Jó, hogy vagy, akarom, hogy legyél”.

●●●

Muszáj még néhány szép dolgot elmondanom nektek a szerelemről. Szeretném rehabilitálni. Nem mintha rászorulna, mégis: az igazság és az egyensúly kedvéért. A pszichológusok nagy többsége szerint az érett ember legfőbb jellemzője, hogy képes odaadni magát a másikért. Paradox módon ez az ára annak, hogy önmagunkká lehessünk. S a szerelemben valahogy ezt tanuljuk: a teljes és feltétel nélküli önátadást. Azt, hogy lemondjunk önmagunkról és elvesszünk a másikban. Hogy a lemondás révén meggazdagodjunk. A szerelmes arra vágyakozik, hogy az életét a másiknak ajándékozva végre azt mondhassa: „A tied vagyok!” Vagy még pontosabban ezt: „Egymáséi vagyunk!”

Aki volt már szerelmes, tudja, mit jelent az, hogy többé nem önmagamnak akarok élni, nem önmagamat keresem, nem csak a saját boldogságomról akarok gondoskodni. A kölcsönös szerelemben az a gyönyörű és felszabadító, szinte extatikus, hogy mindketten a másiktól várják az élet teljességét, boldogságát, beteljesülését. Minkét fél feltétel nélkül adja a másiknak önmagát, és ugyanígy vissza is kapja tőle. Szerintem az ilyen és hasonló emberi tapasztalatokban létünk legmélyebb irányultsága fejeződik ki. Csakhogy a szerelem csalóka ígéret: azzal hiteget, hogy önmagában is megadhatja azt, aminek távoli visszfénye benne már itt a Földön felvillan. Az örök boldogság a mennyben a beteljesült örök istenszerelem állapota lesz. Ez a „boldogító istenlátás” (visio beatifica) – ha még csak töredékesen is – már itt ezen a világon elkezdődik a szerelem tapasztalatában. Odaát majd csak ki fog teljesedni. A misztikus irodalom – kezdve mindjárt az Énekek énekével – nem véletlenül használja az intenzív istenkapcsolatra a szerelem metaforáját.

Persze – minden metaforának vannak korlátai – a földi szerelem nem azonos az istenszerelemmel. Nem tudom elfelejteni, amit az egyik jegyesoktatáson hallottam egy ateista lánytól. A jegyesére mutatott (aki mélyen hívő fiatalember volt), és ezt mondta: „Az, amit nektek [keresztényeknek] Isten jelent, azt jelenti nekem ő!” Uram bocsá’, akkor hirtelen az futott át az agyamon: „Erről azért majd még tíz év múlva is megkérdezlek...”

Legyetek tehát bátran szerelmesek! Azért persze lehetőleg csak módjával. Szóval okosan, na! Elsősorban például Istenbe. (Beöthy Tamás, a kissé extravagáns jezsuita atya kérdezte mindig: „Te szerelmes vagy Jézusba?) Ez sem csak rajtunk múlik, de dolgozni azért lehet rajta. A feltételei megteremthetők.

●●●

Hadd hozzak még egy történelmi-irodalmi példát, bizonyságul arra, hogy a szenvedély senkit sem kímél. A szellem embereit sem – bárhogyan próbálják is szublimálni. Hogy hihetetlen erejét demonstráljam, íme egy híres példa a történelmi közelmúltból.

A XX. század egyik legnagyobb gondolkodója, a német filozófus Martin Heidegger (1889-1976) fiatal Marburg-i docensként szenvedélyes szerelemre lobbant egyik tanítványa, a később Amerikába kivándorolt és ott nagy karriert befutott zsidó származású filozófusnő, Hannah Arendt iránt. Az affért, annak sokféle érzelmi regiszterét időközben részletesen rekonstruálták Heidegger nemrégiben közreadott levelezése alapján (vö. Briefe 1915 bis 1975 und andere Zeugnisse, szerk. U. Ludz, Frankfurt am Main 20023 [1997]).

Nem mentség, de hozzátartozik a tényekhez: Heidegger házassága ebben az időben nem volt felhőtlen. Miután felesége, a náci érzelmű Elfride 1919-ben közös gyermekkel (Jörg) ajándékozta meg, második gyermekét (Hermannt) egy házasságon kívüli kapcsolatból hozta a családba. Ugyan ki tudná rekonstruálni, milyen következményekkel járt, milyen nyomokat hagyott ez az esemény a filozófus gondolkodásán. Egy bizonyos: nem hagyhatta érintetlenül. Félek – bár ez nem bizonyítható –, bizonyos kiábrándult és nihilista tendenciái ennek számlájára írhatók. (Vö. „Mein liebes Seelchen!”. Briefe Martin Heideggers an seine Frau Elfride 1915-1970, szerk. G. Heidegger, München 2005.)

A 18 éves, tehetséges hallgatónő, Hannah mindenesetre viharos szenvedélyességgel lépett be a 35 éves zseniális docens életébe. A csaknem négy éven keresztül magas érzelmi hőfokon égő kapcsolat útját ritka és nagy érzelmi intenzitású titkos találkozók, fájdalmas szakítások, remegve várt és egyszerre elviselhetetlen újrakezdések szegélyezték. A szerelemnek hosszú időn át senki sem volt képes véget vetni. Úgy tűnik, Heidegger is előnyben részesítette az ebben a titkos kapcsolatban megélt romantikát, mint a rendezett élet egyhangúságát, még akkor is, ha mindennek a fojtogató titkolódzás légköre volt az ára. Talán félt a békés kispolgári létformája felforgatásától és a történtek következményeivel való becsületes szembenézéstől? Nem tudjuk.

Ebben az időben Heidegger nagysikerű előadássorozatot tartott a Marburg-i egyetemen a teológus Rudolf Bultmann szemináriumán. Ebben Luther Márton kommentárja alapján elemezte a bibliai bűnbeesésről szóló elbeszélést a Teremtés könyve 3. fejezetéből. A reflexió grandiózus, ám elvetélt kísérletnek tekinthető, hogy az ember bűnös léthelyzetét filozófiailag témává tegye. Végül a fiatal nő döntött úgy, hogy otthagyja a Marburg-i egyetemet (s vele a kilátástalan kapcsolatot), és Heidelbergben folytatja tanulmányait. Hannah Arendt végül Karl Jasper vezetése alatt 1926-ban védte meg Szent Ágoston szeretetfogalmáról szóló doktori disszertációját. Ki-ki a maga módján próbálta meg tehát szublimált, intellektuális szinten is feldolgozni a szerelmi affér tanulságait.

A későbbiekben történt még néhány bizonytalan kísérlet a kapcsolatfelvételre, ennek azonban az 1930-as évek elején Heidegger dicstelen közéleti tevékenysége (náci jóváhagyással történő rektori kinevezése és pártpolitikai szerepvállalása), majd Arendt végérvényes Amerikába távozása vetett véget. A Gestapo fogságából szabadulva Hannah először Párizsba szökött, s onnan az Egyesült Államokba emigrált. A háború ezután hosszú időre minden kapcsolatot ellehetetlenített közöttük.

Hannah Arendt 1949 novemberében, immár a zsidó közösség hivatalos megbízásából, négy hónapra visszatért Európába. Németországi tartózkodása során ellátogatott Jaspershez, majd látogatást tett Heideggernél is. A találkozás előtt – vélhetően a viszontlátás rá gyakorolt hatásától szorongva – Arendt habozott. A filozófusnő 1950 februárjában mégis megérkezett Freiburgba (nota bene: mint elvált asszony, éppen két házassága között). A szállodából mindössze egy névjegyet küldött Heideggernek, ezzel a lakonikus üzenettel: „Ich bin da – Itt vagyok.” Heidegger késlekedés nélkül sietett a találkozóra. Néhány órányi viszontlátás elég volt ahhoz, hogy a fatális vonzalom ismét lángra lobbanjon – a találkozások folytatódtak.

Amikor pedig – ismét bő másfél évtized elmúltával – 1967. július 26-án Hannah Arendt immár nemzetközi hírű politikafilozófusként látogatott el újra Freiburgba, hogy Walter Benjaminról tartson előadást, Heidegger szintén ott ült az egyetem zsúfolásig megtelt Auditorium Maximuma első sorában. A teremben némi mormolás hallatszott, amikor a híres zsidó entellektüel, mielőtt köszöntötte volna a hallgatóságot, elsőként hozzá, az egyetem egykori nemzetiszocialista rektorához fordult, ezekkel a szavakkal: „Kedves Martin! ” – s csak ezután folytatta a protokoll szerint: „Hölgyeim és uraim!” Egyfajta nyilvános megvallása volt ez annak az érzelmekkel sűrűn átszőtt kapcsolatnak, amelyért Arendt élete végéig hálásnak mondta magát. (Vö. Franco Volpi, Dizionario delle opere filosofiche.)

●●●

Szerelmi viszonyra hozhattam volna még bőven példát a klasszikus irodalomból, vagy éppen a filozófia- és a teológiatörténet közeli vagy távolabbi múltjából (például Heloise és Abelard esetét) – de nem teszem. Ezt a hosszú (és negatív) példát is csak azért meséltem el, mert számomra az emberi esendőségről szól. Arról, hogy sebezhetők vagyunk. Törékenyek. És arról, hogy a szenvedély nem játék. Személyesen pedig Heidegger és Hannah Arendt kapcsolata azért érintett mélyen, mert az elmúlt két évtized során sokat foglalkoztam Heidegger gondolkodásával, és őszinte csodálat ébredt bennem a szellemi nagysága iránt. A magánélete azonban elszomorít. Szóljon mindenkinek figyelmeztetésül. 

Például arra is, hogy a szerelem nem múlik el olyan könnyen, mint hajlamosak volnánk felételezni. Férfiaknál sem. Talán ha 200 évig élnénk, mint a Galapagosz-szigeteki óriásteknősök… Így viszont, ez alatt a 70-80 év alatt, ami rendszerint megadatik, nem tudunk igazán túllenni rajta. Ismerek persze néhány szép és megható példát is: például, hogy valaki a felesége halála után megkereste a volt diákszerelmét és – mivel már ő is özvegyen élt – elvette feleségül. Azóta is boldogan élnek. Nem tehetek róla, nekem tetszenek ezek a történetek. A francia miniszterelnök, Emmanuel Macroné is Brigitte-tel, diákkori nagy szerelmével. De a kedvencem mégis – két konkrét esetet is ismerek – az, amikor valaki a felesége halála után pappá szentelődött. Élni kell az álmainkat…

Heidegger és Hannah Arendt története talán még egy utolsó, fontos tanulsággal szolgál: hogy becsülettel tartozunk elvállalni a felelősséget. Nem szabad bujkálni, rejtekezni, hazudozni. Az önmagunk és mások iránti felelősség voltaképpen Isten előtti felelősség. S bár Heidegger és Arendt gondolkodói nagyságával nem vagyunk összehasonlíthatók, nekünk is megvannak a világról alkotott nézeteink és hitünk. S borítékolható, hogy az a „világnézet” és „hit” (filozófia, illetve teológia), amelyet kidolgozunk magunknak (vagy amelyet reflexió nélkül magunkévá tettünk), nem független attól, ahogyan a fentihez hasonló egzisztenciális élethelyzetekben döntöttünk. (Tanulságos olvasmány ehhez Martin Heidegger lelkiismeretről szóló fenomenológiai elemzése a Lét és idő lapjain: vö. 55§.)

●●●

Utoljára hadd szóljak még azokhoz is, akik a sok riogatás ellenére sem ijedtek meg a szerelem erejétől és destabilizáló hatalmától. Sőt éppenséggel ismerik varázslatos szépségét és vágyakoznak is rá: szeretnék átélni a szerelem fenséges érzését a maga teljes szépségében, annak egész megelevenítő erejével. Főleg azokhoz fordulok végül, akik (1) vagy még szabad állapotúak (és alkalmasint éppen azt keresik, kibe fognak beleszeretni, kivel volna érdemes összekötni az életüket); (2) vagy pedig már házasságban vagy elkötelezett párkapcsolatban élnek, és arra vágynak, hogy (újra) fellobbanjon szívükben a szerelem a házastársuk, párjuk iránt. Vagyis, ami most következik, azoknak szól, akik bátran megengedhetik maguknak a szerelem „luxusát”.

Szeretnétek szerelmesek lenni? Ha a válasz igenlő, akkor íme, egy második, follow up kérdés: érdekel benneteket, hogyan lehet „megszerelmesedni”? Van rá ugyanis egy remek módszerem!

A pontosság kedvéért, a módszer nem az enyém, legalábbis nem én találtam ki. Egy Artur Avon nevű amerikai pszichológustól ered, aki munkatársaival dolgozta ki; népszerűségre pedig akkor tett szert, amikor egy másik kutatónő, Mandy Len Carton is kipróbálta – és fél év múlva férjhez is ment. Ennek örömére írt egy népszerű cikket az esetről a The New York Times-ban (ezzel a címmel: To Fall in Love With Anyone, Do This).

Akkor hát eljött a pillanat, hogy feltárjam a „titkot”. Tudjátok, hogyan kell megszerelmesedni? A módszer pofonegyszerű: tégy fel 36 kérdést egy vadidegennek, hallgasd meg a válaszait, és mondd el a tieidet, majd nézzetek egymás szemébe szótlanul néhány percig, és garantáltan szerelembe estek! A kérdéssor ugyanis úgy van felépítve, hogy – három fázisban – egyre bensőségesebb rétegeit érinti a személyiségnek. Tehát szinte elkerülhetetlenül érzelmi intimitást, melegséget fogsz tapasztalni, ha valakivel ezen a szinten találkozol. Én pap vagyok, tehát senkivel sem próbáltam – és nem is fogom. Viszont melegen ajánlott a fenti célcsoportnak – alkalmas jelöltekkel. (Például javaslatomra a házas csoportomba tartozó párok is megcsinálták a „kísérletet” egy lelkigyakorlat alkalmával. Az eredmény vegyes – de mindenkinek szép élmény maradt!) Íme, a kérdések:

I. kérdéssor

  1. Ha a világon bárkit meghívhatnál, akkor kit látnál szívesen vendégül vacsorára?
  2. Szeretnél híres lenni? Hogyan?
  3. Előfordul, hogy előre végigpróbálod, mit fogsz mondani egy telefonbeszélgetésben? Miért?
  4. Milyen lenne egy tökéletes napod?
  5. Mikor énekeltél magadnak utoljára? És valaki másnak?
  6. Ha 90 évig élnél, és el kellene döntened, hogy egy 30 éves ember testét vagy az elméjét őrzöd meg az utolsó 60 évre, akkor melyiket választanád?
  7. Van valami előérzeted azzal kapcsolatban, hogyan fogsz meghalni?
  8. Mondj három dolgot, ami úgy tűnik, közös benned és a partneredben (akivel együtt megválaszolod ezeket a kérdéseket).
  9. Mi az az életedben, amiért a leghálásabb vagy?
  10. Ha egyvalamit változtathatnál meg azzal kapcsolatban, ahogy felneveltek, akkor mi lenne az?
  11. Próbáld meg elmesélni az életed történetét négy percben a lehető legrészletesebben!
  12. Ha választhatnál egy tulajdonságot vagy képességet, amit holnap reggelre megszerezhetsz, akkor mi lenne az?

 

II. kérdéssor

  1. Ha lenne egy kristálygömb, amiből megtudhatnál bármit magadról, az életedről, a jövődről, akkor mit akarnál tudni?
  2. Van valami, amiről régóta álmodozol, hogy megcsináld, de eddig nem tetted? Miért nem?
  3. Mi volt életed eddigi legnagyobb eredménye?
  4. Mit tartasz a legnagyobb értéknek egy barátságban?
  5. Mi a legkedvesebb emléked?
  6. Mi a legrosszabb emléked?
  7. Ha tudnád, hogy egy éven belül meg fogsz halni, akkor mit változtatnál meg az életedben és miért?
  8. Mit jelent számodra a barátság?
  9. Milyen szerepe van a szerelemnek az életedben?
  10. Felváltva mondjatok 5-5 dolgot, amit pozitívnak gondoltok egymásban!
  11. Mennyire összetartó a családod? Mit gondolsz, boldogabb gyerekkorod volt, mint a többségnek?
  12. Milyen viszonyban vagy az édesanyáddal?

 

III. kérdéssor

  1. Mondjatok három olyan igaz mondatot, ami úgy kezdődik, hogy „Mi”! Például: Mi ebben a szobában most az érezzük, hogy...
  2. Fejezd be ezt a mondatot: Szeretném, ha lenne valaki az életemben, akivel meg tudom osztani a...
  3. Ha jó barátok lennétek a partnereddel (akivel együtt megválaszolod ezeket a kérdéseket), akkor mi az, amit feltétlenül tudnia kellene rólad?
  4. Mondd el a partnerednek, hogy mi tetszik benne! Légy őszinte, mondj el olyat is, amit idegennek nem mondanál!
  5. Mesélj el magadról egy kellemetlen történetet!
  6. Mikor sírtál utoljára mások előtt? És magadban?
  7. Mondj valamit, amit már most kedvelsz a partneredben!
  8. Van-e olyan dolog a világon, ami túl komoly ahhoz, hogy viccelni lehessen vele? Ha igen, akkor mi az?
  9. Ha ma este meghalnál, és már nem beszélhetnél előtte senkivel, akkor mit bánnál a legjobban , hogy nem mondtál el valakinek? Miért nem mondtad el eddig?
  10. Ha kigyullad a házad, már kimentettél minden embert és állatot, és már csak egy dologért szaladhatsz vissza, akkor mit mentenél ki?
  11. A családtagjaid halála közül kié kavarna fel a legjobban? Miért?
  12. Mondd el egy személyes problémádat, és kérd a partnered segítségét a megoldáshoz! Arra is kérd meg, hogy mondja el, őszerinte te mit gondolsz erről a problémáról!

(Ezután következik a háromperces szembenézés, ami szervesen hozzátartozik a gyakorlathoz, tehát ne hagyjátok el!)

●●●

Na, szerelmesek lettetek? Na, jó, belátom, egy kicsit bombasztikusan vezettem be a gyakorlatot, és ezzel egyúttal beválthatatlan elvárásokat is támasztottam. Remélem, hogy ébredt bennetek némi egészséges ellenállás is az ilyenfajta „kísérletezéssel” szemben. A szkeptikus gondolatok helyénvalók: a szerelem – miként maga az élet – nem szorítható egy „laboratóriumi kísérlet” keretei közé. Az viszont nagyon is valószínűsíthető – amint  egy sor további pszichológiai kísérlet igazolta –, hogy az így megvalósított önfeltárás során rendszerint „tartós, robbanásszerű, kölcsönös és személyes” intimitás jön létre két ember között. Tehát ha a megszerelmesedés nem garantált is, megteremtődhetnek a feltételei. Ez azonban még csak a dolog könnyebbik része. Az együttmaradás és a teherbíró (a jézusi ideál szerint egész életre szóló) párkapcsolat ettől még korántsem biztosított. Ahhoz ugyanis komplexebb feltételeknek kell teljesülniük. Az út – amely valódi ismeretségen, érett döntéseken és kölcsönös elköteleződésen át vezet – nem lerövidíthető. Továbbá a kérdéssor természetesen nem ad választ olyan alapvető, filozófiai-egzisztenciális jellegű kérdésekre sem, mint például: „Mit jelent valakit szeretni?”, „Hogyan döntheted el, hogy ki érdemli meg a szerelmedet?”, vagy „Mi a jele annak, hogy egy adott párkapcsolatban maradnod kell, vagy éppen menekülnöd belőle?” Az önfeltáró beszélgetés tehát csak segítségként jöhet számításba. Annak viszont nekem alkalmasnak látszik. Próbáljátok ki!

 Itt egy TED-talk a módszer népszerűsítőjétől:

https://www.ted.com/talks/mandy_len_catron_falling_in_love_is_the_easy_part

És itt egy másik leírás:

https://mindsetpszichologia.hu/36-kerdes-amitol-szerelembe-esel-mitosz-vagy-tudomany

Az írás I. része.
A
z írás II. része

Szólj hozzá!

Címkék: szexualitás szerelem

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr2217931861

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása