Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Friss topikok

Nők a középkorban: Alessando Barbero dokufilm-kritikája

2022.10.30. 14:53 Patsch Ferenc SJ

nok_kozepkor.jpg

A nők számára a középkor szörnyű időszak volt – sugallja a brit sztáríró, Ken Follett Jouney into the Dark Ages. Great women [Utazás sötét korokban. Kiemelkedő női alakok] című filmjében. A film „dokumentumfilmnek” akar látszani, ám – mint arra a méltán elismert olasz történész, Alessandro Barbero rámutat – inkább történelemhamisításnak számít.

A film készítői értik a mesterségüket. Hogy az üzenet minél világosabb legyen, már az első képkockákon megostoroznak egy nőt, minden látható ok nélkül. „Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a középkorban vagyunk!” – sulykolja Follett, aki rövidesen arról is felvilágosítja a gyanútlan nézőt, hogy a nők elnyomásáért különösen az egyház felelős, hiszen ez az intézmény (az obskurantizmus és a retrográd haladásellenesség szimbóluma) megtiltotta, hogy a nők a vallással kapcsolatos kérdésekben állást foglaljanak, sőt azt is, hogy általában véve intellektuális tevékenységgel (horribile dictu, írással!) foglalkozzanak. De vajon jogos ez a beállítás?

Igaz a középkor – és különösen is az egyház – nőellenességéről elterjedt előítélet?

Nos, a népszerű olasz középkortörténész, Alessandro Barbero szerint – aki valódi tudományos népszerűsítőnek számít, és éppenséggel nem váldoható az egyház iránti elfogultsággal, hiszen az egyetemen dolgozó olasz humánértelmiségiek többségéhez hasonlóan nyíltan baloldali, sőt marxista – kapitális tévedésről van szó.

Barbero egy rövid, a YouTube-on megosztott videointerjúban a történelmi igazság nevében áll ki az egyház mellett. Hogy milyen érvek alapján?

Nos, azt hangoztatja, hogy minenekelőtt tudományos becsületességre van szükség. Közismert, hogy Szent Pál a Korintusiakhoz írt első levelében valóban leszögezi: „A nők hallgassanak az gyülekezetben!” (1Kor 14,34a) Tehát nem megengedett számukra, hogy az egyházban felemeljék a szavukat, hangoztassák a véleményüket. Sőt máshol is – a Timóteushoz írt első levélben – Pál apostol, ha lehet, még határozottabban megismétli: „Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben.” (1 Tim 2,12). Ezek alapján tehát minden egyérteműnek látszik! (Hadd tegyem hozzá, van is elég gondja a mai teológusoknak, hogy hogyan kontextualizálják, és magyarázzák ki ezeket a nehéz szakaszokat, lásd korábbi posztunkat a Jezsuita blogon.) Ám Barbero nem mulasztja el felhívni a figyelmet arra sem, hogy Szent Pál egyáltalán nem a középkorban élt! Az ókori világhoz tartozott, római polgár volt Augustus és Tiberius császár uralkodása idején (Kr. e. 27 – Kr. u. 14; Kr. u. 14–37). (Egyébként, Pál mentségére legyen mondva, máshol ő is írja, hogy „Krisztusban [...] nincs többé zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”, s a Galata levél ezen sorai [Gal 3,28] a női egyenjogúság legegyértelműebb kifejezése és történelmi előmozdítója!)

El kell ismernünk, hogy minden korban éltek olyan emberek, akik a nőkkel szemben negatív megkülönböztetéssel éltek – ahogy ma is vannak ilyenek. Szintén minden korban akadtak olyanok is, akik másként gondolkodtak. Köztük számos nő is, akik a maguk belső tekintélye révén képesek voltak fellépni az ilyenfajta – gyakran vallásilag szentesített – negatív megkülönböztetés ellen.

Kenn Follett „dokumentumfilmje” mindjár be is mutat egy ilyen nagyszabású személyiséget, egy német nőt, Bingeni Szent Hildegárdot (1098–1179). Ő olyan szerzetesnő volt, akinek misztikus látomásai voltak, és azokat – bármilyen hihetetlen! – bátran le is írta. Bizony, ha ez meg lett volna tiltva a nőknek, igencsak könnyen bajba kerülhetett volna! Csakhogy semmi ilyesminek nem látjuk nyomát. Szent Hildegárd nagyszerű karriert futott be, egy nagy monostor apátnőjének választották, jónéhány püspök meghívta, hogy prédikáljon a katedrálisában, sőt még egy pápa is akadt, aki nyilvánosan felolvasott a műveiből. Igaz ugyan, hogy egészen 2012-ig kellett várni, amíg egy honfitársa, XVI. Benedek pápa Hildegárdot egyházdoktorrá avatta (mintegy ezzel is felülírva, helyesbítve Szent Pál nőkről szóló ítéletét...), ám az egyházi rehabilitáció megtörtént.

A dokumentumfilm ezután bemutat két olyan nőt, akik tényleg rosszul végezték. Egyikük, Porete Margit (1250/1260–1310) egy nagyrészt ismeretlen francia misztikus a „beginák” eretnek mozgalmából. Vele csakugyan amiatt bántak el, amit írt. Hasonló sorsra jutott társnője viszont jóval közismertebb: Jeanne d’Arc (1412–1431). Neki azért kellett szenvednie, amit cselekedett. (Tegyük hozzá, az egyház az ő esetében is felülvizsgálta korábbi álláspontját, amikor Szent Johannaként oltárra emelte!).

„Nem hagyhatom szó nélkül – mondja az igazság iránti szenvedélytől hajtva a történész Barbero –, hogy azáltal, milyen példát választ valaki, azt bizonyítja be, amit csak akar!” A szóban forgó „dokumentumfilm” ugyanis éppenséggel más nőket is bemutathatott volna, olyanokat, akik szintén a középkorban éltek, ám egyáltalán nem végezték rosszul.

Bemutathatta volna például Sziénai Szent Katalint (1347–1380), aki gyermekkora óta élénk beszélgetéseket folytatott Istennel, és fantasztikus misztikus élményei voltak, amelyekről részletesen mesélt is könyveiben. (Például, hogy Isten szeretetének forróságával égette, Krisztus vérébe márttotta, és hasonlók...) Katalin emellett levelek százait írta királyoknak, királynőknek, pápának és bíborosoknak annak érdekében, hogy közvetítse számukra Isten üzenetét. Az, hogy közvetlen kapcsolatban állt Istennel, akkora tekintélyt kölcsönzött neki, hogy gondolkodás nélkül leteremthette azokat, akik olyasmit tettek, amit ő helytelennek ítélt. Akkora jelentőségre tett szert a középkori egyházban, hogy akár a pápának is megírhatta, ha az olyat tett, amivel ő nem értett egyet, mégpedig ilyen tónusban: „Úgy viselkedjen, hogy ne kelljen panaszkodnom ön miatt felfelé!” Katalint ennek ellenére senki sem bántotta... Amikor pedig a pápa megkapta a levelét – persze azt nem mondhatjuk, hogy engedelmeskednie kellett –, mindenesetre válaszolnia kellett rá, mert Katalin olyan személyiség volt, aki számított, aki fontos és híres volt. Talán ennyit arról – egy másik (valódi!) történész, Alessandro Barbero nyomán –, hogy a középkor bizony egy kicsit másként festett, mint amit megpróbálnak elhitetni velünk.

További kellemes – de sohasem kritikátlan – dokumentumfilm-nézést!

Szólj hozzá!

Címkék: egyház nők középkor sötétség filmkritika Pál apostol Jeanne d’Arc Kenn Follett Bingeni Szent Hildegárd Porete Margit Sziénai Szent Katalin

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr1017940248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása