Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Utolsó kommentek

A bennünk lakó „szent tér” – avagy minél mélyebben megismerünk valakit, annál könnyebb szeretni

2022.12.18. 10:25 Patsch Ferenc SJ

patsch_szivek.png

Van az életemnek egy alaptapasztalata, amit eddig sosem mertem leírni. Féltve őriztem mostanáig, talán tudat alatt attól tartva, hogy félreérthetnek, tudatosan pedig amiatt aggódva, hogy az említett szereplők esetleg néhányak számára felismerhetők. Most azonban elérkezettnek látom az időt, hogy megosszam veletek ezt a régóta féltve őrzött titkot. A tételmondat – mint azt a cím is sugallja – így szól: minél mélyebben ismerünk valakit, annál könnyebb lesz őt szeretni. Elvont magyarázkodás helyett – melybe éppenséggel volna hajlamom belebonyolódni... :) – legjobb lesz, ha egyszerűen csak elmesélek egy történetet. 

Életemnek egy korábbi szakaszában (ami így ez egy kicsit ködösen hangzik, de fontosnak tartom, hogy a részletek ne legyenek pontosan beazonosíthatóak) részidőben lelkészként dolgoztam egy egyetemi kollégiumban. Akkoriban abban az intézményben élt vagy ötven főiskolás és egyetemista, akik a legkülönbözőbb felsőfokú oktatási intézményekben tanultak. Szóval zajlott a közösségi élet (meg a csoportdinamika) rendesen, képzelhetitek! :) Rengeteg közös kollégiumi program, spontán találkozások, intellektuális viták, hajnalig tartó beszélgetések, összeveszések és kibékülések – ahogy az lenni szokott. Előfordult, hogy valaki szerelembe esett, mások éppen szerelmi csalódáson mentek keresztül; voltak, akiknek sikerült a vizsgája, mások megbuktak; ösztöndíjlehetőségek adódtak és szalasztódtak el; mindemellett futószalagon érkeztek a kezdődő felnőtt élet első valós döntéshelyzetei is – szóval a lelkésznek nem volt unalmas az élete. Amellett, hogy szentmiséket mondtam és imaalkalmakat szerveztem nekik, a beszélgetőszobámban vég nélkül hallgattam ügyes-bajos dolgaikat is. Amikor pedig akadt egy-két „üres órám”, szívesen leültem az étkezőbe, hogy csak egyszerűen együtt lehessek velük. Szerettem ezt a munkát! Emlékszem, egy időben reggelenként – suli előtt – még kosárlabdázást is szerveztünk, csak hogy sikerüljön lekötni a túltengő kreatív energiákat...

Történt egyszer, hogy a kollégiumi élet forgatagában valami felborzolta a kedélyeket. A részletekre már nem emlékszem pontosan, legfeljebb arra, hogy végül egy fiút minden további nélkül kiközösítettek. Hogy mi volt az oka a népszerűtlenségének, időközben elfelejtettem (nyilván valami belső kollégiumi ügy, amiben mintha a pénznek is szerepe lett volna, már nem is tudom...). Egy szó mint száz, az illetőt elkönyvelték becstelennek és kiutálták a közösségből. (Úgy rémlik, még a diákönkormányzat is mozgósította magát, hogy kitegyék a szűrét az intézményből, de ez nem sikerült.) Én ekkoriban lettem jóban vele. Talán túlságosan egyedül érezte magát, személyes gondja is akadt éppen elég – végül is erre való a kollégiumi lelkész! –, elkezdett hát rendszeresen bejárni hozzám. Nem tudom, miért ébredt bizalma irántam, mégis valahogy úgy alakult, hogy szinte minden alkalommal, amikor csak megfordultam a kollégiumban, bejött hozzám és órákon keresztül beszélgettünk. Pontosabban, ő beszélt, én pedig hallgattam. Akkoriban ugyanis – ahogy máig is – az volt az elvem lelkivezetőként, hogy nem tekintek addig megalapozottnak egy kapcsolatot, amíg valaki nem meséli el részletesen – azaz több egymást követő alkalommal, összesen legalább 3–4 órán keresztül – az élettörténetét. Tapasztalatból tudom ugyanis, hogy egy ilyen maratoni meghallgatás után már némileg magabiztosabban érzem magam azzal szemben, akivel dolgom van. Már jobban tudom, ki is ő valójában… Szívesen adtam hát időt neki. 

Pétert tehát – nevezzük így – sok-sok órán keresztül hallgattam szótlan figyelemmel, ami által észrevétlenül közeli ismeretségbe kerültünk. Megismertem a gyerekkorát, a legfontosabb élettapasztalatait, és – legalább hallomásból – tudtam az élete meghatározó találkozásairól is, amelyek személyiségét alakították. Átéreztem, hogy minek örül és mi szomorítja el, mi lelkesíti és mi fáj neki (egyebek között a kollégiumi társai hozzáállásában). Persze időközben azt is jobban megértettem, hogy mi az, ami másokat irritál benne (mindannyiunkban van több-kevesebb gyógyulatlanság, keménység is, ami képesít bennünket a rosszra), de mivel töviről-hegyire megismertem az életét, valahogy mégis könnyűnek találtam, hogy elfogadjam őt. Még azt is meg tudtam neki bocsátani, amit mások képtelenek voltak. Minél többet hallgattam, minél mélyebben betekintést engedett cselekedeteinek mélyebb, rejtett mozgatórugóiba, annál inkább azon vettem észre magam, hogy könnyebben megy feltételek nélkül elfogadni őt olyannak, amilyen. Azzal, hogy közel került, egyszerűen megszerettem őt! Ettől persze nem vált mindjárt rokonszenvessé – továbbra is láttam a hibáit, sőt, talán minden korábbinál élesebben –, valahogy mégis jobban megértettem a reakcióit, sőt valamiképpen őt magát is, túl a szavain és cselekedetein. Ez a mély beleérzés pedig szinte automatikusan oldotta bennem a vele szembeni előítéleteket. Mi több, végül valamifajta baráti érzés-féle is ébredt a szívemben vele szemben. Nem tudom, hogy ő hogyan élte át mindezt (talán réges-rég’ elfelejtette az egész epizódot...), én viszont máig is baráti érzelmekkel gondolok rá.

***

Ennyi az egész! A történetemnek nincs csattanója, az idők során azonban számomra mégis alapvető fontosságúvá vált. Ma úgy tartom számon, mint a papi életem egyik alaptapasztalatát. Azóta tudom ugyanis – és nem csak „hiszem”, vagy mások tekintélye alapján „elfogadom” –, hogy ha elég mélyen megismerek valakit, akkor megszeretem őt. Lehetetlen gyűlölnöm, ha igazán mélyen megismertem! Azóta tudom, hogy ha türelmesen ránézek valakire, akkor ebből a nézésből szeretet fakad, ami mindkettőnket megváltoztatja. És egy mélyebb belátás is született bennem – bár ezt talán még az eddiginél is óvatosabban osztom meg: meggyőződésemmé vált, hogy legbelül minden ember valójában . Én legalábbis még nem találkoztam rossz emberrel. Talán naivitásnak gondoljátok, de én így látom... Nem tehetünk róla: egyszerűen így lettünk megteremtve. 

A dolog mellett persze teológiai érvek is felhozhatók: a szentírásban azt olvassuk, hogy Isten, miután a hatodik napon megteremtette az embert, „látta [...], hogy minden, amit alkotott, igen jó[nak van alkotva]” (Ter 1,31). Persze elismerem, hogy ezt nem látja így mindenki, hogy a világ nem minden ember számára mutatkozik jónak. Ennek a tapasztalatnak az átélése ugyanis szigorú feltételhez van kötve:

Türelmesnek és kitartónak kell lennünk ahhoz, hogy átjussunk az elhárító és énvédő mechanizmusok vastag kérgén, és eljussunk az emberi szív legbelső titkáig. Oda, ahol a minden emberben lakást vett Szentháromságos Egy Isten, aki személyiségünk legmélyén lakozik. Ezt a „helyet” nevezem „belső térnek”, vagy „szent térnek”. 

Van egy pont bennünk, ami egyedül Istennek van fenntartva. Mindez egybecseng a szentek tanításával, és számos teológus reflexiójával is. Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvében például arra buzdít: „Szemléljem, hogyan lakik Isten a teremtményekben: az elemekben, adva a létezést, a növényekben a csírázást és növekedést, az állatokban az érzékelést, az emberekben az értést. Így lakik bennem is és ad nekem létet, életet, érzékelést és értést. Templomává tesz engem, mert az isteni Felség hasonlatosságára és képmására vagyok teremtve.” (Lelkigyakorlatok, 235, második pont). De ugyanez a tematika csendül meg a francia jezsuita, Pierre Teilhard de Chardin Benne élünk (Az isteni miliő – Milieu divin) című művéből.

Ennyi az egész – egyszerű belátás! A többi már csak ebből következik…

1 komment

Címkék: jóság szív szeretet elfogadás eredeti bűn belső tér

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr1417972332

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása