Nemrég a rendházunk étkezőjében, vacsoraasztal mellett, egy jó barátom elmesélte, hogy egy szemlélődő női szerzetes közösség elöljárója felkérte: néhány alkalommal tartson nekik elmélkedéseket. Az illető fiatal jezsuita (tudniillik a negyvenes évei elején :)), egyazon felsőoktatási intézményben tanítunk (külföldön). Elmondta, hogy már meg is tartotta nekik az első előadást: a „képek” (immaginatio) elmélkedésben betöltött szerepéről beszélt (egyébként ez a szakterülete). Utána aztán találkozott is a nővérek közül néhánnyal, voltak ugyanis, akik éltek a felajánlott négyszemközti beszélgetés lehetőségével – ez már csak így szokás ilyen rekollekciók alkalmával. A barátom, miközben erről mesélt, még mindig egy kicsit a tapasztalat hatása alatt állt – meg volt rendülve. Alázatosan, paphoz illően nyilatkozott: „Elbátortalanító tapasztalat volt nekem betekintést kapni olyanok lelki életébe, akik minden idejüket az imádságra szentelik. Megrendítő látni, hogy milyen »harcok« folynak ezen a téren...” 

Elgondolkodva hallgattam. Csak annyit jegyeztem meg a végén, hogy szerintem valami egészséges ösztönnel bemérik ám ilyenkor, hogy mit mondhatnak el nekünk a nővérek, hogy mit vagyunk képesek meghallgatni, elhordozni... Ezt persze nem úgy értem, mintha a szerzeteseknek feltétlenül olyan „rendkívüli imatapasztalataik” volnának, amelyeket mi, papok nem tudnánk „elviselni”, hanem bizonyos értelemben épp ellenkezőleg: az a meggyőződésem, hogy azok közül, akik évek, sőt évtizedek óta komolyan imádkoznak, nagyon sokan lelki szárazságot tapasztalnak, a „lélek sötét éjszakáját” élik kolostorokban. De legalábbis az „érzékek sötét éjszakáját” (hogy mi ez, arról talán egy pár szót ejtek később). Ettől pedig nekünk, lelkivezetőknek nem kell megijedni, hiszen a lelki élet fejlődésének természetes lépcsőfoka. Sokkal inkább meghallgatni, nagy tisztelettel fogadni, „megérteni” tartozunk az ilyen tapasztalatokat. Tapasztalatom szerint ugyanis ezzel segíthetünk a legtöbbet. Mert olyan szakasz ez, amin át kell mennie a szerzetesnek – sőt, talán sok laikus hívő embernek is – ahhoz, hogy az Istenhez közelebb jusson és vele egyesülhessen. 

Erre aztán a barátom gondolkodott el, majd ezt mondta: „Talán nem sértem meg a kötelező titoktartást, ha ennyit elmondok: a beszélgetések nagyrészt tényleg ilyen irányba mentek. Majdnem mindenki úgy kezdte: »X éve élek a kolostorban... szóval el tudja képzelni...« Abból pedig, amit az imaéletükről elmondtak, számomra is világos lett, hogy aki sokat imádkozik (alkalmasint többet, mint mi, „bölcs” lelkiatyák), az nem vágyik kioktatásra vagy jó tanácsokra. Tudnak ők már mindent – tapasztalatból.” Aztán így folytatta a beszámolót: „Arra jöttem rá, hogy ők főleg meghallgatásra vágynak. Mert az imaéletük egyfajta folyamatos kapcsolatban-lét Istennel. Egy képpel élve: olyan ez, mintha házasságban élnének. Akik már évtizedek óta élnek egymással, azok ismerik, kitalálják egymás minden gondolatát és érzését...” Aztán tovább mesélte, hogy mit tanult ezen első kolostori rekollekciója alkalmával: „Amikor négyszemközti beszélgetéseken találkoztam velük, volt, akinek ezt a hasonlatot el is meséltem. Arról beszéltem, hogy ha valaki házasságban él, ott is gyakran előfordul, hogy az egyik félnek – mondjuk a nőnek :) – nagy igénye van arra, hogy megossza a gondolatait. Eleinte csak beszél, és beszél: hosszan és részletesen, mindent el akar mondani. Ám egyszer aztán ő is csak kifogy a szóból és elhallgat... Benne is megérlelődhet az igény a csendre. »És mit gondolsz – kérdeztem az egyik nővértől –, a férj vajon mikor boldogabb? Ha mit csinál az asszony?« Erre az illető szerzetesnő természetes módon, jóízűen felkacagott: »Hát persze, hogy akkor, ha hallgat...«” 

Ezután a barátom már csak arról mesélt, hogy milyen mély benyomást tesz rá – újra és újra – ezeknek az Istennek szentelt személyeknek, szerzetesnőknek a derűje. Hogy valami csendes öröm sugárzik róluk. Derűsek – abban is, ahogy a szegénységet élik. Mert bizony tényleg elég aszketikus az életük, különösen az őket körülvevő jóléti nyugati konzumizmussal összehasonlítva... Az örömüket mégsem lehet nem észrevenni! Aztán még elmerengtünk azon,

vajon rajtunk, jezsuitákon miért nem látszik meg mindig, hogy örömben éljük a szegénységet... Vagy legalábbis, hogy miért csak keveseken látszik közülünk. Talán azért, mert csak kevesen is élik közülük igazán...? 

Szóval, sok belső tanulsággal szolgált számomra ez a rövid, informális asztali beszélgetés, és sok visszhangot is vert az, amit ettől a mély lelkű rendtársamtól hallottam. (Mert bizony szerzetesnőkhöz csak mély lelkű és tisztességes papokat szabad közel engedni. Olyanokat, mint ő, nehogy aztán több kárt okozzanak, mint amennyi lelki hasznot tudnak hajtani.) A beszélgetésünk kapcsán erősödött fel bennem újra a régi meggyőződés, hogy egyáltalán nem rossz vagy káros dolog a lelki életünkben az „érzékek sötét éjszakájával” vagy a „lélek sötét éjszakájával” találkozni. Még ha ezek az első pillanatban ijesztően hathatnak is, fontos tudni, hogy természetes állapotai a lelki élet érlelődésének: keresztül kell menni rajtuk, hogy valami elmélyülhessen. Hiszen Isten a sötétségben is jelen van, sőt azon keresztül mindennél hatékonyabban képes tisztítani a szeretetünket. Ha ugyanis már nem azért megyek a kápolnába, mert ujjongó örömet érzek a Vele való találkozásért (vagyis, ha az „érzékek éjszakáját” élem), és ha elveszettnek, szeretetre képtelennek és szerethetetlennek érzem magam (vagyis ha meglegyintett a „lélek sötét éjszakája”), akkor ez nem annak a jele, hogy Isten elhagyott, hanem ellenkezőleg: hogy olyan közel jött, hogy a fénye mindent elvakít. Az Istentől egészen lefoglalt emberek élete szeretetet és ítélkezés nélküli elfogadást sugároz.

És derűt – tényleg, derűt is! Aki ugyanis mélyen éli az evangéliumot – aki minden körülmények között radikálisan igyekszik azt megvalósítani (mint a szerzetesek általában, de nem csak ők) –, annak biztosan megadatnak a Lélek gyümölcsei (Gal 5,22): a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a kedvesség, a jóság, a hűség, a szelídség (szerénység), az önmegtartóztatás (tisztaság). Egyszerűen megkapják azokat! Persze nem lehet kierőszakolni, csupán ajándékba megkapni: csak azok tapasztalják, aki ráléptek az evangélium útjára és állhatatosan lépdelnek is rajta. Az „eredményeknek” semmi közük a mi erőfeszítéseinkhez, mégis megadatnak, ha elszántan keressük őket. Tiszta kegyelem ez. Ellenben aki életmódszerűen túlfeszíti magát, vagyis pihenés és imádság nélkül kizárólag csak dolgozik, az – még ha mindezt Isten országára hivatkozva és a legnagyobb jó szándékkal teszi is – alighanem elvéti a célt. Különösen veszélyes ez az intellektuális jellegű munka esetében (mint nálunk, akik az asztal körül erről beszélgettünk)! Mert a tudományos magabiztosság és az állandónak kikiáltott kategóriák, bár megnyugtatóan hatnak, egyúttal nagy veszéllyel is járnak: „megbilincselhetnek”, „kalodába zárhatnak”, ezzel szinte alig legyőzhető akadályt képezhetnek a lelki élet útján. Nem véletlen, hogy már maga Szent Ignác is úgy emlékezett vissza, hogy a legnagyobb lelki szárazságot a tanulmányi évei alatt kellett elszenvednie... 

A túlfeszített reflexió valóban könnyen kiöli a lelket, a lelkesedést, a bibliai értelemben vett „életet” (zoé). Nekünk, szellemi szintre szublimált lelki életet élőknek ugyanis erős a kísértésünk arra, hogy ne valóban „ízleljük” a spirituális tapasztalatokat – ne átéljük a megrendülést, a kiszolgáltatottságot és a fájdalmat (vagy éppen Isten közelségének örömét, békéjét és a „vigaszát”) –, hanem értelmileg reflektáljunk ezekre a tapasztalatokra. „Visszahajoljunk” rájuk (reditio completa), ami a közvetlenül megtapasztalt valósághoz képest mindig csak valamiféle meta szint, sápadt elvonatkoztatás. A valóban lényegesben ugyanis csak önátadás (nem pedig távolságtartó mérlegelés) révén részesülhetünk, anélkül, hogy azt tervezni, irányítani vagy „uralni” tudnánk. 

Az élet (megélés) fontosabb, mint a gondolkodás (reflexió) – tudták ezt az igazi teológusok is (akik egytől-egyig az ima emberei voltak). Az istenközelség megtapasztalása persze nem valami önmegvalósító „boldogság”: a megélés nem mindig „élményszerű”. Sőt, a lelki életben való előrehaladással egyre kevésbé van szerepe az „élményeknek” és a „boldogságnak”. Létezik olyan fázisa is, ami sivatagos és szenvedésekkel teli. Itt csak kitartani lehet. Nem görcsösen, hanem elengedetten, de eltökélten. Viszont – újra mondom – ezekben a nehéz fázisokban is megmarad valahol mélyen, útjelzőként a derű. Mert a szegénység révén végtelen gazdagság tárul fel, a tisztaságból Istennel való intimitás fakad, az engedelmesség következménye pedig a belső szabadság. Ezért – az értelmi reflexió mellett – megéri belebocsátkozni a szemlélődés (misztika) kalandjába, ami Isten tapasztalati (megélt) ismerete (cognitio Dei experimentalis). Nem szabad távol tartani magunkat ennek a göröngyös-egyenes ösvénynek a szenvedéseitől sem, mert valódi teljességet (és valódi boldogságot) egyedül ez az út adhat. 

Mert élni a közöttünk lakozó Isten szeretetét elmondhatatlanul boldogító! Mindenki tudja ezt, akit már valaha is megérintett a kegyelem, az önmagáról való megfeledkezés és a feltétel nélküli önátadás tapasztalata. A teológusok közül a legnagyobbak egytől-egyig tisztában voltak ezzel. Ők nem vesztek bele a puszta „reflexióba”, hanem megnyíltak a feltáruló titok, a misztérium előtt. Nem véletlenül komponált Aquinói Szent Tamás a XIII. században gyönyörűséges himnuszokat Isten titokzatos, rejtőzködő nagyságáról, felfoghatatlan titkáról. Az ő teológiailag informált hite elsősorban az eucharisztiában ismerte fel Isten meghaladhatatlan közelségét: „Adoro te devote, latens deistas, quae sub his figuris vere latitas – Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem! Kenyér- és borszínben titkon vagy jelen.”

Mi, mai teológusok – és minden teológiailag informált hívő ember – nem mentegethetjük magunkat azzal, hogy „én nem vagyunk Szent Tamás”. Hiszen Isten mindenkinek megadja a kegyelmi segítséget a Vele való bensőséges lelki egyesüléshez. Csak éppen a mi együttműködésünkre vár, hogy beteljesíthesse azt, amit az életünkkel tervezett. Nélkülünk nem tesz semmit. Viszont felé tartunk – akár tudjuk, akár nem –, nincs ebben különbség pap vagy laikus, világi hívő vagy szerzetes, hívő vagy hitetlen között.

A hívő ember legfeljebb tudja is, Jézus Krisztus nyomán, hogy az evangéliumban mutatott ösvény – ha kátyúkon, megpróbáltatásokon, esetenként pedig szakadékokon és „sötétségeken” vezet is keresztül – a lehető legegyenesebb, amely elvezet Hozzá. Mert az út végén Jézus Krisztus vár. Csak legyen erőnk addig is éber lélekjelenléttel őrá figyelni, „őrködni” (Mk 13,37; Lk 21,36; 1Kor 16,13), észrevenni a jeleit a hétköznapi életünkben. És együttműködni Vele – mindenben. 

Valahogy úgy, ahogy azok a bizonyos szerzetesnők törekszenek, akiknek a barátom a rekollekciójuk alkalmával Isten „képzelőtehetségünk segítségével való elképzeléséről” (immaginatio) próbált beszélni. Jézus segítse mindnyájukat belső útjukon!