Ferenc pápa 2017-ben Massimo Borghesivel folytatott beszélgetése során említette, hogy németországi doktori tanulmányai során Hans Urs von Balthasar teológiai esztétikája nagy benyomást tett rá. Balthasar teológiai gondolkodásának előterében áll az Isten dicsőségéről való reflexió és az ehhez kapcsolódó teológiai esztétika. Ő Istent úgy látja, mint aki önmagát akarja közölni: elsősorban nem valamilyen igazságot tanítóként vagy célratörő megváltóként jött közénk, ezért nem elsősorban mint igazra vagy mint jóra, hanem mint szépre kell tekintenünk rá. Éppen ezért Balthasar szerint a „szépség az a szó, amelyet legelsőként kell kimondanunk” – írja Koronkai Zoltán SJ a 2023 áprilisában hazánkba látogató egyházfőről szóló cikksorozata harmadik, befejező részében.
A Ferenc pápáról szóló könyvek sorából kiemelkedik a Perugiai Egyetem tanárának, Massimo Borghesinek a The Mind of Pope Francis – Jorge Maria Bergoglio’s Intellectual Journey [Ferenc pápa szellemisége – Jorge Mario Bergoglio intellektuális útja] című kötete, amely a jezsuita pápa életútját abból a szempontból tekinti át, hogy kik és miképp formálták gondolkodását. Cikkünk főleg e mű alapján emel ki ezzel kapcsolatban néhány fontos szempontot, amely segíthet bennünket, hogy jobban megértsük Ferenc pápa személyét és péteri szolgálatát. (A szöveg első része megjelent A Szív jezsuita magazin 2023. júniusi számában.)
A szépség nem pusztán az értelmet (igaz) és nem is csak az akaratot (jó) ragadja meg, hanem az egész embert. A megragadottság egyfajta eksztázishoz vezet: a szépség tapasztalata által az ember kilép önmagából, megfeledkezik önmagáról. Ferenc pápa több megnyilatkozásában is tükröződik a balthasari látásmód, ugyanis nála is sajátos hangsúlyt kap a szépség, mindenekelőtt Isten szépsége.
Az Evangelii gaudiumban írja: „Az összes kinyilatkoztatott igazság ugyanabból az isteni forrásból ered, és ugyanazzal a hittel hisszük azokat, de néhányuk fontosabb ahhoz, hogy közvetlenebbül juttassuk kifejezésre általuk az evangélium szívét. Ami ebben az alapvető magban felragyog, az nem más, mint Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban került kinyilvánításra” (EG 36). Az isteni szeretet tehát mint szépség nyilvánul meg és ragyog fel Jézus Krisztus személyében.
A katekézissel kapcsolatban a szépség útjáról (via pulchritudinis) is beszél a pápa: „Krisztust hirdetni annak a bemutatását jelenti, hogy benne hinni és őt követni nemcsak méltó és igazságos, hanem szép is, és a hit és a követés új ragyogással és mély örömmel tölti el az életet a próbatételek idején is. Ebből a szempontból az igazi szépség minden kifejezését ösvénynek tekinthetjük, amely az Úr Jézussal való találkozáshoz vezet. Nem az esztétikai relativizmus támogatására gondolok, amely el tudja homályosítani az igazság, a jóság és a szépség közötti elszakíthatatlan kapcsolatot, hanem a szépség megbecsülésének visszaszerzéséről, hogy elérjük az emberi szíveket, és felragyogtathassuk bennük a Feltámadott igazságát és jóságát. Ha – amint Szent Ágoston mondja – mi csak a szépet szerethetjük, akkor az emberré lett Fiú, a végtelen szépség kinyilatkoztatása a leginkább szerethető, és a szeretet kötelékével vonz bennünket magához. A hit továbbadásába tehát be kell építeni a szépség útján történő nevelést” (EG 167).
Tehát egyrészt a szépség nyeri meg az emberi szíveket, és Ferenc pápa minden igazi szépségtapasztalatot útnak tekint Jézus felé, másrészt a lehető legnagyobb, a végtelen szépség maga Krisztus. A szépség szempontja ugyanakkor sajátos megvilágításba helyezi Ferenc pápa kilépést, eksztázist hangsúlyozó, misszionárius jellegű egyházképét is. A misszionáriusi törekvés, a perifériákra való elmenetel nem valamiféle aszketikus elhatározás gyümölcse, nem pusztán a saját erőnkből való izzadságszagú törekvés, hanem megelőzi az Isten szépségével való találkozás, amely magával ragad, amely kimozdít bennünket az önmagunkba zártságból, és megnyit a többiek felé. A misszionárius az, aki megtapasztalta Krisztus örömét, és e tapasztalatból természetszerűleg fakad, hogy meg akarja osztani másokkal. Ferenc olyan egyházról beszél, amely éli az evangélium örömét, és ahol a keresztények példája vonzó a kívülállók számára is. A keresztény élet szépsége és öröme képes megragadni az embereket, nem pedig valamiféle prozelita buzgóság vagy tekintélyi, hatalmi szó.
Isten neve: irgalmasság
Ferenc pápa Isten végső definícióját az irgalomban látja. Az isteni irgalom hangsúlya sajátos összekötő kapocs II. János Pál és Ferenc között. Az emeritus Benedek pápa 2016-ban Jacques Servais atyának adott interjújában így fogalmazott: „Azt hiszem, az »idők jele«, hogy Isten irgalmának gondolata egyre központibbá és erőteljesebbé válik. […] II. János Pál pápa nagyon erősen érezte ezt az impulzust, még ha nem is volt ez mindig közvetlenül nyilvánvaló. Bizonyára nem véletlen, hogy utolsó könyve, amely közvetlenül a halála előtt jelent meg, Isten irgalmáról beszél. […] Ferenc pápa teljesen osztja ezt a gondolatmenetet. Lelkipásztori gyakorlata folyamatosan az Isten irgalmára utalásban fejeződik ki.”
Ferenc pápa jelmondata, a Miserando atque eligendo magába sűrít egy személyes élettapasztalatot, de a péteri szolgálat sajátos irányát is jelzi. A mondat Szent Béda egyik homíliájából való, amely Lévi, a vámos meghívását kommentálja, akire az Úr irgalomra gyúlt szívvel rátekintett, és kiválasztotta, hogy apostola legyen. Ferenc pápa Antonio Spadarónak adott interjújában így beszél magáról: „A legjobb összegzés, ami a legmélyebbről jön, és amit a legigazabbnak tartok, valóban ez: »Bűnös vagyok, akire rátekintett az Úr«.” Papi hivatásának születéséhez kapcsolódik ez a tapasztalat: huszonegy éves korában, amikor kémiai technikusnak tanult, váratlan indíttatást érzett arra, hogy gyónjon. Az őt feloldozó pap szolgálatában átélte Isten feltétlen szeretetét, mélységes irgalmát. Úgy tapasztalta meg Istent, mint aki várta már, nem ő kereste és találta meg Istent, hanem – mint Ady Endre írja – Isten csöndesen és váratlanul átölelte. Az Isten irgalmában való bizalom végigkísérte életét, és megnyilvánult abban is ahogy a konklávén bíborostársainak válaszolt, amikor arra kérték, fogadja el választásukat: „Bűnös vagyok, Urunk, Jézus Krisztus irgalmában és végtelen türelmében bízva, bűnbánó lélekkel mégis elfogadom.”
Ferenc üzenetében és lelkipásztori gyakorlatában központi jelentősége van az isteni irgalom hirdetésének. Ez az irgalom Jézus Krisztus személyében testesült meg: „Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca.” Ferenc arra hív, hogy állandóan szemléljük „az irgalmasság misztériumát. Ez számunkra az öröm, a derűs nyugalom és a béke forrása. Üdvösségünk feltétele. Irgalmasság: a szó, amely kinyilatkoztatja a Szentháromság misztériumát. Irgalmasság: a végső és legnagyobb tett, amellyel Isten elénk siet. Irgalmasság: az alapvető törvény, amely minden ember szívében ott lakik, aki őszintén tekint a testvérre, akivel az élet útján találkozik. Irgalmasság: az út, amely egyesíti Istent és az embert, mert kitárja a szívét arra a reményre, hogy bűneink korlátai ellenére mindenkor szeretnek bennünket.” (Misericordiae vultus) Az irgalom a szeretetnek az a formája, amely gyógyít, amely helyreállít, amely éltet, ez tulajdonképpen az üdvözítő szeretet. Aquinói Szent Tamás szerint az erények között legnagyobb az irgalom, Isten mindenhatósága a legnagyobb fokban éppen irgalmasságában nyilvánul meg.
A Krisztusban megtapasztalt isteni irgalomból következik, hogy Ferenc számára az egyháznak is mindenekelőtt az irgalom helyének kell lennie: „Az egyház első igazsága Krisztus szeretete. Az egyház ennek a megbocsátó és önátadó szeretetnek a szolgálója és közvetítője az emberek között. Éppen ezért ahol az egyház jelen van, ott nyilvánvalóvá kell válnia az Atya irgalmasságának. Plébániáinkon, közösségeinkben, társulatainkban és mozgalmainkban – egyszóval bárhol, ahol keresztények élnek, mindenkinek rá kell találnia az irgalmasság oázisára.”
Az egyház ferenci képei: a sebeket gyógyító tábori kórház, az irgalmasság oázisa, szerető anya. Isten atyaságát az egyház anyai gyengédsége tudja a legjobban megjeleníteni. Nehéz hinni az irgalmas Atyában, ha valaki nem tapasztalja meg az egyház anyai szeretetét, amely nem elítél, hanem felemel.
Éppen ezért Ferenc határozottan és keményen elutasítja a katolikus fundamentalizmust. A régmúlt liturgikus szokásaiba zárkózó, a világot folyton elítélő mentalitást zsákutcának tartja. A saját vallásos teljesítményre való büszkeség vagy a merev szabályok megtartása ad ugyan biztonságérzetet, de ez a farizeusok hamis biztonsága, amely nem az élő Istenben való hitből származik, hanem emberi művekre épít. Ferenc szerint az egyháznak Isten irgalmában bízva nem zártnak, hanem kilépőnek kell lennie, az együttérzés és irgalom konkrét tapasztalatát kínálva fel minden embernek, különösen a leginkább rászorultaknak. Mindez persze nem jelenti a másik, a liberális végletet, hogy az egyház a világba való kilépéssel elveszítse sajátos értékeit, magas ideáljait. Az irgalom hangsúlya nem lehet fedőneve a langyos kompromisszumoknak, amelyek közt a keresztény ember feloldódna a világban.
Ha Ferenc irgalmasságteológiájára és gyakorlatára jezsuita szemmel tekintünk, akkor szoros kapcsolatot fedezhetünk fel a Jézus Szíve-tisztelettel, amely évszázadok óta különösen is kapcsolódott a jezsuita rendhez. A hasonlóság nem a devóció külső formáira vonatkozik, sokkal inkább a belső tartalmára. XII. Piusz szerint a Jézus Szíve-tisztelet lényege az isteni szeretet kultusza (Haurietis aquas). Ferenc pedig az isteni szeretet központi vonását, az irgalmat állítja a középpontba.
Korunk szekularizmusával szemben, amely Istent mindenhonnan igyekszik kizárni, Ferenc nem a kultúrharccal válaszol, hanem az isteni irgalom bemutatásával és megjelenítésével, amely válasz a legmélyebb emberi szükségletre is. Ferenc szavai, emberekhez való odafordulása, látogatásai, lábmosásai mind Isten irgalmának konkrét, tapintható tapasztalataivá válnak. A Ferenchez köthető jelmondatok, mint „az evangélium öröme”, „a gyengédség forradalma”, „a találkozások kultúrája”, „a szegények társadalmi befogadása”, lényegében mind az irgalom valóságára vezethetők vissza. A megbocsátásba bele nem fáradó Isten irgalmának folyamatos megtapasztalása, amely „a végtelen és rendíthetetlen szeretet”, „lehetővé teszi számunkra, azzal a gyöngédséggel, mely soha nem csal meg, és képes mindig visszaadni az örömöt, hogy felemeljük a fejünket, és újrakezdjünk” (EG 3). Ez az isteni irgalom az, amely képes egységet hozni a polaritások között.
Ferenc jól érzi, hogy az emberi történelem jelen órájában, amikor talán jobban fenyeget bennünket, mint bármikor korábban, az üresség és kudarcaink tudata (kapcsolati, társadalmi, környezeti válságok), Isten gyöngéd szeretetének valósága adhatja vissza a reményt és az erőt, hogy minden ellenére is érdemes szeretni, és a nehéz helyzetekben is lehet öröm bennünk, mert „végtelenül, mindent meghaladó módon szeretve vagyunk” (EG 5). Az irgalmas Atyában való hit szabadít meg bennünket korunk egyik kínzó valóságától, a lelki árvaságtól, és nyit meg bennünket a testvériségre, amely minden ember felé nyitott, sőt az egész teremtett világot átöleli.
Különösen erős Ferencnél, ahogy Jézus anyján, Márián keresztül tapasztalja meg az isteni irgalom jelenlétét. Egy prédikációjában így fogalmaz: „Találkozni akarunk anyai tekintetével. Ez a tekintet szabadít meg minket árvaságunktól, ez a tekintet emlékeztet, hogy testvérek vagyunk, hogy te hozzám tartozol és én tehozzád, hogy egy test vagyunk. Ez a tekintet vezet minket, hogy tanuljunk meg gondoskodni az életről, ugyanolyan módon és gyengédséggel, ahogy ő tette: reményt adva, az odatartozás és a testvériség érzületét mutatva.”
Azt hiszem ezt a lelkületet mindnyájan megtapasztaltuk Ferenc pápa magyarországi látogatása során.
Megjelent A Szív jezsuita magazin 2023. júniusi számában.
Fotó:
Ferenc pápa magyarországi látogatásának pillanatképei Janka György, Pásztor Péter és a Vatikán hivatalos fotósának képein
Források:
XVI. Benedek: Utolsó beszélgetések Peter Seewalddal, Szent István Társulat, Budapest, 2016.
Borghesi, Massimo: The Mind of Pope Francis – Jorge Maria Bergoglio’s Intellectual Journey, Liturgical Press, Collegeville, 2017.
GALLI, CARLOS MARÍA: Az „Isten népe” fogalom visszatérése – Az argentin egyháztan és az egyház megújítása, Sapientiana, 2016/1., 61–77.
GÁRDONYI MÁTÉ: Ferenc pápa és „a nép teológiája”, Máltai Tanulmányok, 2021/3., 310–313.
Pope Francis: Preparing the future, The Way, 2020. október, https://www.theway.org.uk/October%202020.shtml
Utolsó kommentek