Kedves barátom hívott meg a családjával március 15-én, hogy találkozzunk a Nemzeti Múzeum előtti megemlékezésen. Ők a vasárnapi miséről egyenesen oda mentek: hadd lássanak ilyet is a gyerekek! Örültünk a találkozásnak; nomeg én is hasznosnak bizonyultam: plusz egy felnőtt, aki nyakába vehetett egy-egy gyerkőcöt, hogy jobban lássa az ünnepélyt. Na, amúgy sem volt nagy tömeg. Bátorság legfeljebb csak ahhoz kellett, hogy a két méteres, talpig fekete védőöltözetben felsorakozott kommandósok zárt sorfala mellett elhaladjunk – a fémdetektoros kapu már meg sem kottyant. De mi „mertünk ünnepelni” – csak azért is!
A műsor alatt a barátommal felidéztük, hogy a rendszerváltást megelőző évben, még érettségi előtt álló vidéki gimnazistaként (talán 1987-et írhattunk), bezzeg egy tűt sem lehetett leejteni ugyanezen a helyszínen. Felidéztük a vibráló hangulatot, az ideges borzongást a gerinc környékén, ahogy akkor álltunk a tömegben… Kicsit úgy, hogy „itt bármi megtörténhet…” Abban az évben az ünnepi szónokok között Pozsgai is beszélt; egyebek között ezt mondta: „Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!” (Máig emlékszem, ahogy egy bölcsészkülsejű fiatalember felszisszent mellettem: „Kiforgatja Batsányit!”.) Az ünnepi szónokot akkor persze lefújoltuk ezért (fura érzés volt számomra, hogy az esti TV híradóban ebből már semmi sem volt érzékelhető…). Azóta persze  rehabilitáltam az akkori szónokot: ő nyilván már akkor tudott valamit…

Időközben persze sok minden történt. Most csak fásultan hallgatjuk az ünnepi szóvirágokat; legfeljebb igyekszünk úgy állni, hogy a gyerekek jobban lássanak. Újabban viszont mintha újra izgalmasabb – és szélsőségesebb – irányokba tolódna a közhangulat. Nem kenyerem a politika, de én is itt élek; s orvos barátom arról mesél: egy falucskában, ahol házat vett, a polgármester szerint az emberek között teljes az elkeseredettség. Nincs kedvük vetni; nem tudják, lesz-e, aki arasson majd. Borús hangulatban beszélgetünk.

Időközben, ahogy az ünnepi műsor véget ér, az eső is elered – a HM Központi Zenekarának előadására, gondolom, már kevesen maradtak. Mi mindenesetre sodródtunk a többiekkel a Kálvin téri metróaluljáró felé. Néhányan megálltak: egy rögtönzött zenekar a Székely Himnuszt húzta. Csak véletlenül kapok el egy beszélgetést két ötven körüli asszony között. „Te, az Orbán mikor lesz?” – kérdezte a barátnőjétől az egyik. „Kettőtől a Várban. De én nem megyek. Nem szeretem. Én a Jobbikat szeretem…”
Merret tolódunk?