Mennyiben változott a világ az elmúlt kettőezer évben? Ha a szemmel látható dolgokat tekintjük, akkor sokmindenben. Ha viszont azt nézzük, hogy változott-e az emberi természet, akkor azóta mindenütt ugyanoda lyukadunk ki, ugyanazokat a dolgokat tesszük, hasonlóképp reagálunk. A színdarab ugyanaz, csak más színpadon játszódik, más szereplőkkel, újabb, fényesebb díszlettel. És ez elég nekünk ahhoz, hogy kijelentsük: bezzeg a régi szép időkben, akkor másképp volt! Akkor még elhangzott egy pár áhítatos Hozsanna. De most! Most olyan nincs. Vagy mégis? És ha van, akkor milyen tulajdonságunkra utal? Jó az? Rossz? Kikerülhető vagy hasznosítható?
Kereken pár ezer évvel ezelőtt a színdarabhoz egy jeruzsálemi kapu kellett, egy szamár, főszerepben egy Messiás apostolokkal, mint mellékszereplőkkel körülvéve. Aztán egy halom pálmaág és statiszták, akik tartsák azokat kezükben, ritmikusan lengetve. Közben hűségesen mondják szövegüket: hozsanna, hozsanna.
Manapság ugyanehhez a színdarabhoz egy filmbemutató kell, egy limuzin (egyesenek a bicikli is jó), egy mosolygó filmsztár sajtósokkal, mint tartozékokkal körülvéve. Aztán a háttérben statiszták, akik adják a rajongók hadát és kezeikben digitális kamerát és noteszeket, fotókat lengetnek és közben csak úgy repdesnek az “ájlavju”-k és “ájmjorbiggesztfán” sikoltozások.
Más szereposztásban is elképzelhető: helyszín egy stadion, fehér, golyóálló limuzin, egy integető vallási vezető püspökökkel körülvéve, és amerre szertenéz, rajongók hada, akikre pár nap múlva rá lehet fogni, hogy nem is rajongók voltak, hanem mély spiritualitású emberek...
Mintha az, hogy az ember momentán épp miért rajong meghatározná a lelkisége minőségét. De Mello már rég megmondta, "nem a lelkiséged minősége változott, hanem csak az ízlésed". Régebb odavoltál a kóláért, de ma ugyanazzal a szomjjal vedeled a klasszis francia pezsgőt.
A lelkesedéssel, rajongással nem is az a baj, hogy van. Rejtőt idézném szabadon. Azt írja, könnyebb egy távoli személyért lelkesedni, napestig azzal törődni, hogy egy hajóúton, a világ másik felén elveszett egy híres földrajztudós, mit azzal, hogy a szomszéd zongoratanár azt sem tudja megengedni magának, hogy lányának harisnyát vegyen. Mert az "hallatlan"!
A nagyhírű, távoli személyek iránti lelkesedésnek édeskevés köze van a konkrét élethez. Nem kell értük minden nap megszenvedni, nem is hoz magával nagy megváltást, maximum rövid ideig kiemel a szürkeségből. Rákra aszpirin. Ha elmúlik, jót lehet csámcsogni a bajukon, amikor egy héttel később az újság lehozza.
"Hátizsákos" papunk, aki sokszor igen egyszerűen össze tudta foglalni számunkra a lényeget, mondta nekem egyszer, hogy nem érti, miért csinálnak az emberek olyan nagy ügyet abból, hogy elutaznak akár az ország tulsó felére vagy külföldre is, csak hogy az imádott “Ő”-t láthassák, amikor csak ki kellene nyitniuk a szemüket otthon, mert ott is van, akit látni... Mert nehezebb ugyanilyen lelkesedéssel közelebbiekhez fordulni, és nem azért, mert lehetetlen, hanem mert áldozatokat kíván. Nem is akármilyeneket. Ugyanúgy nehéz önmagunkba szállnunk és megközelítenünk saját fájó pontjainkat, amelyek távoli rajongásokba taszítanak. Ugyanakkor csak ezekből a húsbavágó áldozatokból emelkedhet ki az igazi jutalom, az új élet, a rendezett kapcsolat, az együttlétért érzett hála, mindaz, ami a Húsvétot jelenvalóvá teheti.
Utolsó kommentek