A múltkor a fontossági sorrendről igyekeztem valamit (Jálics nyomán) tanítani. Hadd folytassam a sorozatot (forrás: mint korábban). Most a gyakorlati tanácsokon van a sor, amik nagy segítséget nyújtanak abban, hogy a lelki- és imaéletünk hosszú távon kibontakozzék, fejlődni tudjon. Előre bocsátom a legfontosabb instrukcióm: csak annyiban használd ezeket a tanácsokat, amennyiben Neked személyesen segítenek!

Kezdjük tehát az elején.

1. Mikor imádkozzunk? Felettébb tanácsos biztos és minden mástól védett időpontot találni. Szerencsés időpont a reggel, mielőtt megszólalna a telefon vagy látogatók érkeznének. (Tudok papot, aki szerint az van megcsinálva, ami reggeli előtt van megcsinálva; utána már nehéz jótállni az eseményekért…) A nap folyamán a magunkfajta átlagember már tele van teendőkkel. Elárasztanak bennünket a hétköznapok gondjai, így az imaidő kezdetét apró kifogásokkal egyre inkább kitoljuk, mígnem végül teljesen elmarad. (Ismerős?!) Mégis akadnak olyanok, akik este szánnak időt hosszabb imára. Plébániákon egyébként többnyire a kora délután a legjobb időpont.

2. Valamit hadd szóljak az ima helyszínéről is. Otthon egész jól ki lehet alakítani egy meditációs sarkot, ahova csak akkor megyünk, ha imádkozni akarunk. Állhat ott egy gyertya, kereszt, ikonok vagy más képek, esetleg néhány szál virág. Idővel szívesen fogunk oda járni. A hely az összeszedettség és odaadás lelkületét fogja sugározni és a meditáció idején felerősíti ezt az összeszedettséget és odaadást.

3. Sarkalatos kérdés: mennyi időt szenteljünk az imának? Természetesen minden Istennek adott idő értékes, bármilyen kevés „lopott idő” legyen is. Ha azonban feltettük magunkban, hogy megteszünk mindent  a kontemplatív életmódban való előrehaladásért, akkor bizony ajánlatos legalább napi fél órát szánni a gyakorlására. Különben nem jutunk olyan nyugalomra, amely áttöri a hétköznapi gondokat és megalapozza a szemlélődő ima és élet felé való továbbhaladást. A tapasztalat azt mutatja, hogy a rövidebb idő nem elég. A napi egy órás Istennek adott idő - bármilyen szétszórt legyen is - már komoly alapot adhat Isten jelenlétének egyre mélyebb megéléséhez.

4. Nagyon hatásos segítség a csoportoban való imádság. Az egy- vagy kéthetenkénti csoportos ima igen komoly támasza lehet a kontemplatív út járásának.

5. Gyakran nem tudjuk megakadályozni, hogy egy időre elmaradjon a szemlélődő ima gyakorlása, például nyaralás alatt, vagy ha konferencián kell részt vennünk, illetve látogatóba vagyunk máshol stb. Ez rendjén van. Mikor azonban egy ilyen időszak után újra elkezdünk rendszeresen hosszabban imádkozni, nehezen vesszük fel újra a csendes ima megszokott fonalát. Hasznos tanács erre az esetre, ha szakítuk magunkak időt egy délutánra vagy legalább egy fél délutánra és leülünk legalább kétszer, vagy akár háromszor, négyszer is. Ilyen módon a mindennapos ima gyakorlása visszatér megszokott és biztos ritmusába.

6. Előforul, hogy néha különösen zaklatott állapotba kerülünk. Ha ilyenkor egyből leülünk imádkozni, csak még idegesebbek leszünk. Ilyenkor – ahelyett, hogy más ténykedésre fordítanánk az imádság idejét, ajánlatos előgyakorlatokat végezni, mint például sétálni, vagy mozdulataink fokozatos lassítását gyakorolni, míg újra magunkhoz jövünk, eljutunk az észlelésig és összeszedettségig.

A másik lehetőség, hogy lazító gyakorlatokat végzünk (na jó, aki nem akarja, ne nevezze jógának! :), esetleg figyeljünk a légzésre anélkül, hogy azt befolyásolni akarnánk. Tudatosíthatjuk, hogy az éltető Lélek az, ami átjár, Ő készül imádkozni bennünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. (Vö. Róm 8,28b) Ha aztán már képesek vagyunk újra leülni, akkor kezdődhet tulajdonképpen a kontemplaív imádság. Jó gyakorlást!  (Vö. még Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat, Manréza – Korda, Budapest, 1996, 352-353).