Szent Pál még olyan szépen, olyan egyértelműen megírta a Bibliában, hogy mulier taceat in ecclesia (a nők hallgassanak az egyházban)! (Vö. 1Kor 1,34). Bezzeg akkor még rend volt! Nade manapság, hogy a nők nem átallnak fedetlen fővel megjelenni – és imádkozni! i-mád-koz-ni!! – a templomban, és már a férfiak sem szégyellik a hosszú hajat?! (Vö. 1Kor 11,2-16.) Hova jutottunk! Maholnap megérjük, hogy a nők jogot követelnek magunknak a férfiak mellett az üdvösségre!

Nade, a viccet félretéve … :-) 
Örülök ám, hogy lassan tanuljuk újra értelmezni a Szentírás szövegeit! Nem kis bátorság kell hozzá… Szerencsére az Egyházban kezdettől fogva megvolt ez a bátorság: annak ellenére, hogy Urunk Jézus Krisztus hangsúlyozta, hogy egyetlen ékezetnek sem szabad elvesznie a Törvényből – ehhez képest persze Ő maga is jó sokat megszegett, átértelmezett belőlük! –, az első zsinaton (Kr.u. 70 körül) az Egyház vezetőiben szintén volt elég civilkurázsi ahhoz, hogy eltöröljék a kötelező körülmetélkedést és a bonyodalmas étkezési előírásokat. Erősen hiszem, hogy mindezt Krisztus Urunk teljes jóváhagyásával, és Szent Lelkének közreműködésével… Ha nem így lett volna, a kereszténység alighanem csupán kicsiny zsidó szekta marad – ha fennmraradt volna egyáltalán –, s nem lenne az, ami ma: öt földrészen jelen lévő világegyház.

A Lélektől kapott bölcsesség abban áll, hogy megtanuljuk megkülönböztetni és elválasztani azt, ami maradandó, ami evangéliumi tanítás attól, ami változékony és időnek alávetett. Nem egyszerű feladat… (Ajánlott irodalom: Karl Rahner: “Basic observations on the subject of changeable and unchangeable factors in the Church” in Theological Investigations, vol. XIV. Darton, Longman & Todd, London, 1976, 3-23.)

A nőkkel kapcsolatos szövegek, azok értelmezése, valamint az ebből fakadó egyházi gyakorlat kimeríthetetlen példatárnak bizonyul e tekintetben. Mi tagadás, a történelem során jó sok bűnt elkövettünk a női nem ellen. Mindenek előtt azzal, hogy megpróbáltuk elnyomni őket. Éspedig a legkorábbi időktől fogva… Nem tudom, tudtátok-e, hogy a kolosszei levélben szereplő Nimfa (Kol 4,15) az Újszövetség egyes szövegvariánsaiban férfiként szerepel. Egyszerre csak „nemet váltott” a kódexmásolók számára – hogy úgy mondjam: „férfivá lett”. Nem tudom, kinek bökte a csőrét, hogy ez a nő akkora tekintélyre tett szert az első keresztény gyülekezetben, hogy Pál apostol (még Pál apostol is!) fontosnak tartotta külön megemlíteni, köszönteni őt. A szégyentelenje! Ráadásul az ő házában gyűlt össze ez az első keresztény gyülekezet! De már megint elragadtatom magam… Mert képzelhetitek, melyik szövegvariáns – a férfi, vagy a női „Nimfát” említő – az ősibb…

Szóval, ez a nő – akárcsak jámbor sorstársa Lídia (vö. ApCsel 16,13-15; 40) – alighanem üzletasszony lehetett. A férjét – a görög-római világ szemében háza urát és parancsolóját – a Szentírás nem is említi. Esetleg nem is volt férje? Hmmm. Ez egyre rosszabb! Kezdem érteni, miért nem hallottam eddig túl sok prédikációt Nimfáról…

Minden esetre alighanem olyan fontos személy volt a közösség életében, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Azt meg, hogy nőnek született – ejnye no, nem tehet róla: kis testi hiba, a születési rendellenességek leggyakoribbika – legalább ne hangsúlyozzuk! – így gondolhatták a jámbor középkori kódexmásolók. Nem új jelenség a hímsovinizmus… Vagy csupán csak spontán szövegromlást kellene gyanítanunk a változás mögött? Nem tudhatom – nem éltem akkoriban.

De a mai helyzetet ismerem! Ma Nimfa alighanem minden nehézség nélkül taníthatna hittant gyerekek számára egy nagyobb plébánia félreeső melléképületében. Ha jól viselkedik… Esetleg más nők számára is tarthatna katekézist. És feltétlenül: rendszeresen moshatná-vasalhatná a templomi oltárterítőket. Na de, hogy egyetemi katedrára álljon? Vagy kispapokat – horribile dictu papokat – tanítson?! Na álljon meg a menet! Mindennek van határa! Onnan már csak egy lépés a templomi szószék…
Hová lenne így a férfiúi tekintély a családban? Hová az üdvös alávetettség? A politikai felelősség? Vagy már az Egyházban is felboruljon a rend? És ki irányítaná akkor a világot? Maholnap nekünk kell majd gyerekeket szülni is, nem?!
Majd ha megtanulnak állva pisilni, AKKOR lehet szó egyenjogúságról! :-)
Ja, hogy némelyek szentségi hivatást éreznek, felelősségteljes egyházi hivatalról álmodoznak, mert hatékonyabban szeretnének szolgálni? Ja, kérem: álmodozni – AZT lehet!

Nem bírom abbahagyni az iróniát, bocsánat… Pedig nagyobb itt a tét, semhogy megengedett volna csupán poénkodni rajta. Azt persze nem gondolom, hogy a nők egyházon belüli egyenjogúsításával egy csapásra megoldódnának a Katolikus Egyház problémái. Erről elég megkérdezni a protestáns testvéreket… De ha a még előttünk álló útra nézek, néha azért siethetnékem támad.

Pedig rengeteg minden történt már, és történik ma is az emancipálódás terén; nem szabad türelmetlenkednünk! Számomra a leggyönyörűbb példa – egyúttal az Egyház megújulási képességére is! – éppen mostanában adódott. Néhány napja (október 17-én) Mary MacKillop személyében kanonizálták Ausztrália első szentjét. Ez a nő – éppen száz évvel ezelőtt – az egész életét arra szentelte, hogy iskolákat alapítson a kontinensnyi ország déli részének elszigetelt és reménytelenül szegény városkáiban lakó gyermekek számára. Egész lényével mellettük állt; teljesen nekik – s általuk Krisztusnak – szentelődött. Hanem a szenvedést ő sem kerülhette el. Számomra a legdrámaibb mozzanat az életében: 1871-ben a 29 éves Maryt formálisan kiközösítették, amiért szóvá merte tenni egy pap pedofil viselkedését. (Csak zárójelben merem megjegyezni, hogy az Osztrák-Magyar Jezsuita Provincia dél-ausztráliai missziójának atyái érvénytelennek tekintették a kiközösítést, és továbbra is kiszolgáltatták Marynek az oltáriszentséget. Hat hónappal később pedig, mikor a kiközösítést hivatalosan is feloldották, ők vezették az ünnepélyes hálaadó szertartásokat. :-)
Ezt nevezem aktuális szentnek! Úgy képzelem, Mary MacKillop autonóm, emancipált nő volt; olyan, aki ismerte a világot, szerette az Istent és akit Isten annyira szeretett, hogy méltónak tartotta őt a szenvedés tűzkohójában megtisztítani.
Hát nem gyönyörű a mi Egyházunk? Úgy tűnik, állandóan képes megújulni. Minden ellentmondásossága, a benne leledző homály (bűneink) ellenére, maga a hivatalos Egyház is képes a megtérésre: ha késve is, fel- és el tudja ismerni az evangélium valódi szellemét. Képes megkülönböztetni az ideigtartót az örökkévalótól. Ez számomra egyúttal a Szentlélek működésének legnagyszerűbb jele, legszebb bizonyítéka is.

Kedves „jámbor és istenfélő nők” – ha szabad ezt a kissé avitt, tiszteletteljes megszólítást használnom –, ne türelmetlenkedjetek hát! A karaván halad. S ha nem is azért dolgozunk, gyakran az utólagos kiigazítás, az elviselt megaláztatásokért járó bocsánatkérés ideje is elérkezik (egy-két száz év ide vagy oda… :-)