A terciátus egyik tapasztalatát szeretném megosztani Veletek. A jezsuita képzés utolsó fázisa, a szív iskolája, különösen is a "megtalálni Istent mindenben" Ignáci jelmondat jegyében zajlik, amiben főleg a 30 napos lelkigyakorlat és a szegények közti probáció segít bennünket. Decemberben a Teréz anya által alapított Missionary of Charity férfi ágának egyik intézményében voltam majdnem egy hónapot, Kalkutta közelében, Noorpurban. Itt egy fizikai és szellemi fogyatékosokat gondozó intézmény működik. A Szeretet Misszionáriusainak küldetése, hogy azoknak segítsen, akikkel más nem törődik, a szegények legszegényebbjeivel. Az otthon 160 lakója ilyen, testi és szellemi fogyatékos gyermek és felnőtt. A többségüket az utcákon, vagy a pályaudvarokon sorsukra hagyva találták a testvérek. Nem kellettek senkinek. Ottlétemkor is érkezett egy új fiúcska. Két nappal karácsony előtt egy 4 év körüli fogyatékos fiúcskát találtak a falunkban egy busz alatt. Kitették a hideg decemberi éjszakába. A sofőr találta meg reggel, amikor indulás előtt rutinszerűen benézett a kocsi alá, hogy az ott lévő állatokat elkergesse. Szólt a rendőrségnek, akik kérték a testvéreket, hogy fogadják be.

A lakók többnyire gyerekként kerülnek ide, de számosan idősebb korban, így van egy gyermek részleg és két felnőtt és idős osztály. A fogyatékosság szintje eltérő. Van, aki annyira mozgásképtelen, hogy csak fekszik, van, aki tolókocsiban él, van, aki fél lábú, vak, süket-néma. Mások testileg tökéletesen egészségesek, de értelmileg sérültek. Ami a feladatomat illeti. A testvérek életmódját és munkáját követtem. Reggeli fürdetés, WC pucolás, sebek kötözése, etetés, a bepisilőknek ruhacsere, haj és körömvágás, borotválás, játék és séta a gyerekekkel, és beszélgetés.

Reggel 4.45 kor szólt az ébresztő csengő, amit kiegészített a közelünkben lévő két mecset (Noorpur muszlim falu) müezinjének Allah Akbar, imára hívó kiáltása. Sosem kezdték egyszerre, mindig volt köztük 4-5 perc eltérés. Nehéz volt kimászni a meleg ágyból, és kilépni a hideg külső sötétségbe. Nappal ugyan decemberben is kellemes napsütéses az idő errefelé, de az éjszakák bizony hidegek. Többet fáztam itt, mint a hideg Kanadában, ugyanis nincs jó hőszigetelése az épületeknek, nincs fűtés. A testvérek láttak el néhány melegebb ruhával.

Új tapasztalat volt számomra, hogy minden nap prédikálhattam. Szentelésem óta nem volt ilyen hosszú időszakom, amikor minden nap folyamatosan kellett volna készülnöm egy rövid beszéddel. A testvérek nagyon értékelték a beszédeimet, de nekem is sokat jelentett, hogy a szentírási olvasmányokból naponta készíthettem lelki táplálékot másoknak. A kimondott szó valahogy kötelez, saját magam is jobban igyekeztem követni azt, amiről beszéltem.

A reggeli után kezdődött a munka. Először fürdetés és WC pucolás. A gyerekek, de az idősek nagy része segítséget igényelt a fürdetésnél. Az első napok meglehetősen nehezek voltak. Nem csak a reggeli hideg miatt, hanem főleg, mert nem vagyok szokva a mindenféle testnedvek látványához és szagához. Mind ebből pedig volt itt rendesen. „Miért akar megölelni ez a taknyos gyerek!!? Jaj csak hozzám ne érjen. Fújj, összeken. Jaj csak ne érintse a lábamat ez a szaros lé! Stb.” De mindenhez hozzá lehet szokni, és egy hét után nem jelentett különösebb nehézséget, mindaz mi először undort váltott ki belőlem. Sokat segített újra és újra tudatosítani, hogy Jézust szolgálom ezekben a testvérekben, az ő lábát mosom újra és újra. Megtalálni Istent mindenben és mindenkiben - szól a jezsuita jelmondat. Mindez valahogy az Istennel való találkozás különleges eseményévé tette számomra a reggeli fürdetéseket. A WC pucolást is egészen megszerettem. Látványos, és eredményes tevékenység. Micsoda különbség előtte és utána!

A délelőttöt a sérültekkel töltöttem, egyenként megszólítva őket. Az elején ez sem volt könnyű. Egy jelentős részük egyáltalán nem tud beszélni. Aki pedig tud az is csak bengáli és hindi nyelven kommunikált, amit én nem beszélek. Csak nagyon kevesen értettek angolul. Néhány bengáli és hindu kifejezést sikerült ugyan megtanulnom, de nehezen ment. Újra és újra elfelejtettem azt a pár alapszót is. Ebben a közegben magam is fogyatékosnak érzetem magam. Ugyanakkor felfedezhettem, hogy a szeretetnek van egy egyetemes nyelve, mely beszéd nélkül is működik: a mosoly, az ölelés és a jelenlét. Egy idő után azt tapasztaltam, hogy elkezdtek mosolyogni körülöttem az emberek és felderült az arcuk, amikor közeledtem feléjük.

A legnehezebb azokkal volt, akik képtelenek voltak a mosolyra. Rezzenéstelen arccal néztek ki a fejükből, vagy magukba zuhanva ültek. Olyan tehetetlennek éreztem magam mellettük. Semmi reakciót nem láttam rajtuk. Mit csináljak? Egyáltalán mi az értelme ennek, hogy itt vagyok velük? Mit vesztegetem az időm velük? Vajon nem inkább azok felé kéne forduljak, akikben van legalább valami szikrája a kommunikációs képességnek? Egyik nap ezen morfondírozva tehetetlenül ültem közöttük, amikor az a gondolatom támadt, hogy ha tényleg komolyan hiszem, hogy Jézus itt van ezekben az emberekben, akik tényleg a legszegényebbek, hiszen a legalapvetőbb képességeik is sérültek – akkor igenis értelmes dolog egyszerűen jelen lennem köztük. Valahogy ahogy az Eucharisztia előtt Krisztus jelenlétében vagyok, akit csak a hit szemével látok, itt is Ő van jelen, a hit szemével látva Vele lehetek. Vele lenni – ez elég. Nem kell mindig „csinálni” valamit, valami „jót tenni”, az is ajándék, hogy velük vagyok. Az evangélium szava „amit eggyel a legkisebbel tettetek, velem tettétek” világosságot adott. Vigaszt adott az a gondolat is, hogy egykor majd az örökkévalóságban talán ezek a pillanatok lesznek a legszebbek, amikor világos lesz, hogy Jézus volt itt a testvéremben és a szeretet amivel mellettük vagyok igenis értelmes. Ez a testvér pedig egykor majd teljességgel egészséges lesz Isten országában. Ez után tudatosabban kezdtem időt tölteni olyanokkal is, akik mellett látszólag semmi hatása nem volt a jelenlétemnek. Mély békét és örömet találtam ebben.

Az egyik ilyen fiú Dipakr volt. Néma. Csak néz rezzenéstelen arccal, nem mosolyog, arcán nincsenek érzelmi reakciók. Csak a nyála csorog, az viszont folyamatosan. Látszólag egyetlen dolog érdekli: az evés. Nem is ehet a többiekkel együtt, mert belemarkol a másik tányérjába. Ha ennivalót lát, azonnal odamegy, és magába tömi. A többiek is utálják ezért elég sokat bántják, de mintha nem is érezné. Nekem sem volt szimpatikus. Aztán lassan felfedeztem, hogy ez a fiú szeret sétálni. Az egyetlen kommunikációs forma, amit használni tud, hogy megfogja a kezem és elindul, húz maga után. Ez után minden nap sétáltunk. Összebarátkoztunk. Dipakr az egyik kedvencemmé vált és a Jézussal való találkozás sajátos közvetítőévé számomra.

Nehéz volt az is, hogy nem tudtam kommunikálni az otthoniakkal. Nem hogy Internet nem volt, de a telefonkapcsolat is akadozott. Nagyon hiányoztak a kapcsolatok: a rendtársak, család, barátok, a hírek Magyarországról. Az első héten valósággal eltemetve érzetem magam. Eszköztelenség, szegénység. Újra és újra azért imádkoztam, hogy el tudjam mindezt fogadni, sőt meg tudjam szeretni ezt a szegénységet, Jézussal találkozhassak mindebben.

Lassan megszoktam mindezt és hálás is lettem ezért a lehetőségért, mert valami új horizont nyílt meg, szélesedett ki. Főleg karácsony hozott egy fordulatot az életembe.

Az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam eddig, az egy kis zarándoklat volt. 24.-én délelőtt Kalkuttába mentünk Teréz anya sírjához. Valami történt bennem azon a helyen. Karácsony ünnepén a Megváltó születésének egyszerű öröme töltött el, szelíd békés öröm. Ez után már nem izomból, akaraterőből mentem a sérültek közé, hanem szívesen és örömmel. Már nem töltött el fájdalommal a megszokott kapcsolataim hiánya, új otthonra találtam itt a sérültek között. Valahogy élővé vált, az, amire vágytam a tercia hónapjaiban: Jézus legyen az igazi otthonom. Benne vannak a kapcsolataim. Különösen a napi misézés, és a szentségimádás és a sérültekkel való együttlét révén tapasztaltam meg, hogy Jézus az igazi otthonom és, hogy Ő elég. Az Ő jelenlétével és szeretetével találkozhatom mindebben.