A vallásosságnak az elmúlt bő száz évben számos nagy hatású ellenzője akadt. A „gyanú” úgynevezett „mesterei” – Marx, Freud és Nietzsche – alapjaiban támadták az istenhitet, és gondolataik hatására mára valóban megtörni látszik az a naiv bizalom, amivel még nagyszüleink generációja is viszonyult saját vallásához. A „gyanúsítóknak” manapság is számos követője akad. De vajon igazuk van-e?
Nézzük először a klasszikusokat. A marxista kritika szerint a vallás „a visszájára fordított világ szentesítője”, és „a nép ópiuma”. Fő kártétele abban áll, hogy elfordít az evilági tennivalóktól és illuzórikus boldogságot hirdet.  Marx lényegében Feuerbachot követi, amikor azt állítja, hogy amiként a tőkés termelési viszonyokban a munkatermék elidegenedik a munkástól, ugyanígy van a vallásban is: „az emberi faj termékei saját élettel felruházott… önálló alakban tűnnek fel.”
Sigmund Freud szerint a vallás „univerzális kényszerneurózis”, mert a hívő ember vallási szertartások és imák segítségével próbálja a szexuális ösztöneit ellenőrzés alatt tartani. Az „ekkleziogén neurózis”, a kényszeresség és a depresszió e szerint egy ellentmondást nem tűrő isten félelemkeltő képeire vezethetők vissza.
Végül Friedrich Nietzsche titokzatos és nehezen értelmezhető próféciája szerint maga „Isten (is) meghalt.” A filozófus szerint persze nem kár érte: hiszen a kereszténység „szolgaerkölcsöt” hirdet, amennyiben az elnyomatásban az alázatot, a gyámoltalanságban a felebaráti szeretetet magasztalja. Márpedig a szeretet, a részvét, az alázat és az önzetlenség stb. életellenes fogalmak! Szemben állnak az „úri erkölccsel”, vagyis a felsőbbrendű ember új értékeivel, ami – egyebek mellett – a bátorság, a szenvedélyes küzdés, a hatalom akarása és az életerőtől duzzadó arisztokratikus gőg.
Mit lehet erre mondani?
Mindenek előtt azt, hogy – olykor legalábbis – van benne valami… Mi tagadás, nekünk, keresztényeknek is lehet felelősségünk abban, ha valaki eltorzult istenképet alkot magának. („Szebb dalokat kellene énekelniük, hogy hinni tudjak Megváltójukban: megváltottabbnak kellene látnom tanítványait” – visszhangzik Nietzsche nyomán.) Az istenfogalom eltorzulásai és félreértései az esetek többségében talán csakugyan nem is annyira az ateisták gonosz vagy önkényes ármánykodásának következménye, hanem a hívők túlságosan naiv és önigazoló, ideológiaszerű elképzeléseire vezethető vissza. Ezt nem is én mondom, hanem egyenesen a II. Vatikáni zsinat: a Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúció (1965) így fogalmaz: „a hívőknek nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát.” (n.19)
Node az is nyilvánvaló, hogy a „gyanúsítók” vádjai összességében egyoldalúak és igaztalanok. Hol vagyunk már az ideológiaként felfogható vallástól?! Az esetenként tagadhatatlan torzulások ellenére is aligha szolgáltat igazságot a kereszténységnek az, aki nem látja hívei szociális elkötelezettségét és feltűnő, másokért vállalt áldozatokkal és más erényekkel koronázott példás életét. Időközben az is világos lett, hogy maga Marx bizonyult rossz prófétának, amikor a vallás kihalását jósolta a szocialista társadalomban. Ha komolyan vesszük az általa javasolt igazságkritériumot (a társadalmi gyakorlatot), akkor bizony elgondolkoztató eszmerendszerének sorsa, az, hogy végül az került a történelem süllyesztőjébe.
Ugyanígy meghaladott mára a freudi kritika is. Az istenkép „modernizálódott”, és – nem kis mértékben éppen a pszichoanalízis áldásos hatására – sok tekintetben meg is tisztult. Legalábbis a 40 év alattiak ma biztosan egy kevésbé parancsoló Istenben hisznek, mint akár csak szüleik generációja. Az ima is inkább válaszkereső párbeszéd, nem pedig a bűnök gyötrelmes felsorolása. A hívők ma sokkal inkább partneri viszonyként látják Istenhez fűződő kapcsolatukat; a pszichológusok pedig a vallást egyre inkább gyógyító erőnek – „a létező legnagyobb mentálhigiénés rendszernek” – tekintik, mintsem az ember és ember közti elidegenedés és a neurózisok forrásának.
És a nietzschei ellenvetés? Nos, fejlődés-lélektani közhely, hogy a vallás a leghatékonyabb működő közösségi forma, amely képes az önzés csökkentésére. A valláspszichológia egy fiatal tudományág, mely képes megnevezni nem egyet a hit fejlődésbiológiai előnyei közül. Ezért nem is kell mindjárt a Nietzschével kapcsolatos náci visszaélésekkel revolvereznünk! Enélkül is világos, hogy egy érzékfeletti otthon lakójaként a hívő ember a hitetlennél jobban képes feláldozni önös érdekeit és – nem utolsó sorban – megbirkózni a mindennapok követelményeivel és fenyegetéseivel. Talán éppen azért, mert abban a helyzetben van, hogy képes nehézségeit viszonylagossá tenni. A jobb közérzet és megkönnyebbülés biológiai-lélektani előnye annak köszönhetően, hogy érezzük, van, aki életünk minden pillanatában a bizalmába fogad. A hívőként úgy érzem, figyelnek rám, vezetnek, őrzik a lépteimet.
Összességében megállapítható, hogy az ateizmus pesszimista, távlatok nélküli életszemlélete sokkal inkább magában hordja az elidegenedés veszélyét, mint a vallás. És hozzátehetnénk: bármilyen vallás! Nem véletlen a politikailag pragmatikus Eisenhower véleménye: „Az embereknek templomba kell járniuk! Bármilyen templomba.” Valóban: csupán az örök élet távlatai tudnak a földi küzdelemnek és munkának – az örömöknek és a szenvedéseknek egyaránt – végső értelmet adni.