Az idei Magis keretében, az egyik experimentumunk a miskolci avasi lakótelepen volt, cigánygyerekek között. Az Avason ugyan már sokszor jártam, hisz ott van a gimnáziumunk, de az avasi lakótelepet csak hírből ismertem. A szocializmus egykori mintalakótelepe az utóbbi időben bizony hírhedté vált. A sajtótudósítások meglehetősen ijesztő képet festenek a helyzetről, ami főképp a „fészekrakó” program keretében a laktelepre tömegesen betelepített cigány családok életmódja következtében állt elő (lelakott lakások, elviselhetetlen zaj, félelem légköre stb.). Nem véletlen, hogy sokan igyekeznek menekülni innen, de a lakások ára egyes lépcsőházakban olyan alacsonnyá vált, hogy szinte értéktelenek lettek, ezért akinek nincs tartaléka, az hiába akar, nem tud változtatni a helyzetén. Sokat lehetne írni, hogy mi vezetett ide, kik tömték tele a zsebüket a fészekrakó program kapcsán, de most inkább azt osztanám meg, amit mi láttunk, és tapasztaltunk az Avason.
A Magis egyik jellemzője, hogy a fiatalok az ignáci lelkiség kontextusában (ima, napi eucharisztia, exámen, magis kör stb.) szociális jellegű feladatokat végeznek. 27 fős csoportunk harmada az avasi lakótelepre ment, hogy egy héten keresztül az itt lakó gyerekeknek szervezzenek programokat. Nem indult egyszerűen a dolog. A programot ugyan meghirdettük a minden panellakásba eljutó helyi lapban, de az első reggel csalódnunk kellett, mert a meghirdetett találkozóhelyen egyetlen lakótelepi gyerek sem jelent meg. Gyerekekkel akarunk foglalkozni és nincs egy gyerek sem, na most mit tegyünk? Ekkor csoportunk egyik szervező tagja, egy törékeny kis nő, aki már egy ideje az Avason dolgozik szociális szférában, kiadta a jelszót, hogy akkor be kell mennünk a dzsungelba, oda, ahol a gyerekek laknak. El is indultunk, és ő máris elkezdte megszólítani az arra sétáló anyukákat és gyerekeket. Az egyik ház előtt találtunk néhány gyermeket, előkerült a labda és elkezdtünk játszani. Az ablakokban megmozdultak a függönyök, kis fejek jelentek meg csodálkozva kukucskálva az udvarra: mi is történik ott lenn? Lejöttek. Aztán a labdapattogás és a gyerekhangok újabb és újabb gyerekeket vonzottak közénk. Első nap 15, másodikon 20 végül 30 gyermek zsongott körülöttünk. Egész nap ment a játék: foci, fogócska, hunyó, énekek, akadályverseny, és egy kis hittan. A gyerekekkel való foglalkozás minden várakozásunkat felülmúlta. Nagyon hamar megszerettek minket és mi is őket. Nagyon jól lehetett velük játszani. Bármit is játszottunk mindennek örültek. Egyik fiatal, aki „jól nevelt”, fővárosi katolikus gyerekekkel szokott foglalkozni meg is jegyezte, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen könnyen lehet bánni ezekkel a cigánygyerekekkel, mert nagyon nyitottak mindenre, nem nyafognak, nem elégedetlenkednek, hanem örülnek, hogy van kivel játszaniuk. A szülők, és rokonok először furcsán méregettek bennünket, aztán egyre nagyobb bizalommal fordultak felénk. Időnként megkérdezték, hogy nem rossz-e a gyerek, mert otthon bizony nehezen lehet vele bírni. Meglepődtek, amikor azt mondtuk, hogy semmi baj a csemetével. Az egyik nagyon szép dolog, amit tapasztaltam közöttük, hogy mennyire tudnak figyelni egymásra. Jellemző, hogy a nagyobb gyerek gondoskodik a kisebb testvéréről. Az ügyesebb focista pedig gyakran odatette a labdát az ügyetlenebbnek, hogy ő is belerúghasson.
Fiataljainkkal minden este megosztásokat tartottunk a nap élményeiről. Szép volt látni a lelkesedésüket, ahogy napról napra jobban megnyíltak a gyerekek felé. Megszerették őket, szépnek látták őket, többüket pedig kifejezetten tehetségesnek. Már a második nap megfogalmazódott, hogy milyen nehéz lesz a búcsúzás. Vagy, hogy vajon mi lesz egy egy tehetségesebb gyermek sorsa? Megvalósulhat-e a 12 éves Dávid álma, hogy szakács legyen? A gyerekek is kérdezgették: holnap is jöttök? Jövő héten is itt lesztek? Reggelente pedig már vártak minket és boldogan szaladtak elénk. Hogy mennyire vágytak a találkozásra arra jó példa, amit egy nagyobb lány mesélt el. Egyik este a kicsik hangoskodtak és nem akartak aludni menni. Erre az anyukájuk azt mondta, hogy „ha nem lesztek csöndben, akkor, holnap nem mehettek le játszani, amikor jönnek a fiatalok” – erre aztán azonnal csönd lett.
A nap egyik legszebb pillanata az ebéd volt. A gyepen letelepedve megosztottuk velük ebédcsomagjainkat. Számomra eucharisztikus élmény volt együtt ebédelni ezekkel a gyerekekkel. Nagy öröm volt számomra az is, hogy a keresztény hit alapjairól tanítgathattam őket. Ki is az a Jézus, és hasonlók. Sikerült újtat mondani nekik, mert a többségük, bár katolikusoknak keresztelték őket, semmit sem tudott Jézusról. „Ki volt Jézus anyukája?” – kérdeztem egyszer őket. „Eleonóra” –volt a büszke válasz, biztos egy TV sorozatból merítette az ihletet a válaszoló kisfiú. Keresztvetést is tanultunk. Ez sem volt mentes a humortól. Egy 5 éves körüli fiúcska nagy komolyan kezdte utánozni a mozdulatokat és a szavakat. Lassan kezdte, nagy koncentrációval: „Az Atya, a Fiú” … aztán elakadt, csend, gondolkodás, majd a felfedezés örömével folytatta „a lány”. Így nevezte meg a Szentháromság harmadik személyét. Valóban az ő kis fejecskéjével elég logikus, hisz a Szentlélek még nem mond neki semmit. De aztán még kétszer megismételtük és már tudta is a keresztvetést.
Meg kell valljam, hogy ahogy közeledett a tábor kezdete, úgy növekedett a szívem mélyén az aggodalom: Hogyan is fog ez menni? Szabad-e ilyen, a híradásokból ismert veszélyes helyre fiatalokat vinni? Hogyan fognak reagálni a cigány emberek a jelenlétünkre? Mi lesz ha…? Meg kell állapítani, hogy a félelmeim alaptalanok voltak, a hét során a felnőtt cigányok részéről semmi féle negatív magatartást nem tapasztaltunk irányunkban, pedig kigyúrt, tetkós, kopaszra borotvált apukák, és idősebb testvérek bizony elég félelmetesnek néztek ki. A szülők inkább kíváncsisággal és nyitottsággal fordultak felénk, örültek, hogy a gyerekeikkel foglalkozunk. Ha valaki beszólt nekünk, az sosem a cigányok közül került ki. A magyarok voltak, akik néhányszor elküldtek bennünket máshová. „Miért nem az Európa híres játszótérre viszik a gyerekeket?!”- kiabált ránk az egyik lakó, amikor épp Jézus születéséről beszéltem a gyerekeknek. Elvonultunk. A játszótér valóban szép, csak történetesen egyetlen fa sincs ott és a tűző napon sokáig nem lehet lenni gyerekekkel. Persze megértem, hogy a játszó, olykor éneklő gyerekek valóban hangosak tudnak lenni. Az itteniek tűrőképességét pedig már sok minden próbára tette. Tulajdonképpen kellett ez az elzavarás is, mert túl valószerűtlen lett volna a hét enélkül. Még Jézusnak sem sikerült, hogy ne zavarják el olykor, úgyhogy jó társaságba kerültünk. Összességében nagyon megajándékozottnak éreztem magam a cigány gyerekek között, sokat kaptam tőlük és a következő évben is szeretnénk folytatni a megkezdett játékot.
Utolsó kommentek