Hadd meséljek nektek egy Öreg Lelki Mesterről, akinek elmondhatatlanul sokat köszönhetek. Jálics Ferencnek hívják, jezsuita, és most jelent meg a legújabb (utolsó) könyve: Lelkivezetés az evangéliumban. Ezt szeretnék ezúton is a figyelmetekbe is ajánlani. Jálics nemrég lett 85 éves, de nem kell még aggódnunk érte: talán van még 15-20 aktív év is előtte – az édesanyja 102 évesen halt meg. A kontemplatív ima nagyon segít az aktív élethez és a hatékonysághoz. Remek példa erre az Öreg Mester élete. A „Szemlélődő lelkigyakorlat” című könyvét 50.000 példányban nyomtatták ki, 13 nyelven. Emellett több mint 20.000 embernek adott személyesen vezetett lelkigyakorlatot; ebben nem hiszem, hogy világszerte sokan utánoznák!

Írt még másik 5 könyvet is, mindegyiket több nyelvre fordították le és sok kiadást megértek; 14 évig volt teológiatanár és 10 évig spirituális jezsuita skolasztikusok számára. Ezek után nehéz volna azt mondani róla, hogy nem az aktív életre tanítja az embereket… Azok kritizálják ilyen alapon, akik sem őt, sem a munkáját, sem a lelkigyakorlatait (és – hadd legyek kicsit éles nyelvű – sem a kontemplatív életet) nem ismerik. Azt hiszem, Jálics többet tett a hitért, mint bárki a magyar és német jezsuita a rendtartományból. Én személyesen nagyon nagy valószínűséggel nem imádkoznék (és egészen biztosan más ember lennék), ha nem találkoztam volna vele.

De további dicsérgetés helyett hadd adjak közre egy pár oldalt a most frissen kiadott könyvéből. Ítéljétek meg magatok, mennyit ér! Ezeken a lapokon tíz pontban arra a kérdésre válaszol, hogy hogyan ismerik meg az emberek Istent.

1. Két istenképünk van

Az egyik az istenfogalmunk, a másik pedig valami olyasmi, ami érzelmi életünkbe és tevékenységünkbe íródott. Tegyük fel, hogy megkérdezem valakitől, fog-e esni az eső, és ő azt feleli: holtbiztos, hogy ma nem fog esni. Rögtön utána látom ám, hogy esernyővel megy el hazulról. Magamban nevetnem kell rajta. Szilárd meggyőződése volt, hogy nem fog esni, de a szívében, az érzéseiben és azután a cselekvésében arra készül, hogy esni fog. Így lehet nekünk is két istenképünk. Minket az a konkrét és egzisztenciális kép érdekel, amelyet az érzésekből és a cselekedetekből lehet kiolvasni. Ezzel a lelkivezetés során minden súlyát elveszíti az elméleti vita Isten létezéséről. Inkább magára az életre figyelünk, a valódi hitre, amely abban mutatkozik meg, hogyan érzünk, cselekszünk és élünk, nem pedig abban, mit gondolunk Istenről. Bármit is mond a beszélgetőtárs, a lelkivezetőnek azt kell néznie, vajon „esernyővel megy-e el hazulról”?

2. A szülőkép

A kisgyermekeknél – amennyire ők hisznek Istenben – a konkrét istenkép azonos a szülőképpel. Isten tulajdonságait a szülők tulajdonságaiban élik át. A szülők adtak nekik életet, és ez megfelel a teremtésnek: Isten teremtette a világot. Ők a szülők által jöttek erre a világra. Isten biztonságot ad a világnak, a gyermekek pedig a szülőkben találják meg ezt. A gyermek a jövőjét is a szülőkben éli át. Ha az a benyomása, hogy anyja elmegy, akkor egészen nagy, egzisztenciális félelem lesz úrrá rajta, mert az egész jövőjét fenyegetve érzi, mintha Isten hagyná el. A szülők hatalmat gyakorolnak a gyermek fölött és biztonságot jelentenek neki. Isten hatalmat gyakorol a teremtés fölött, és szavatolja biztonságát. Ha a gyermek sok szeretetet tapasztal meg a szülők részéről, akkor majd hinni fog a szerető Istenben. Ha a gyermek apa-képe rossz, akkor nem az Atyaistenhez fog imádkozni, hanem inkább Jézushoz vagy a Szűzanyához.

Egyszer beszéltem ezekről a dolgokról valakinek, aki az egész családjával együtt gyakorló katolikus volt. Beszélgetésünk után odahívta ötéves kislányát, leült mellé, és megkérdezte: „Meséld el nekem, milyen Isten?” A kislány először nem értette a kérdést, de többszöri nógatás után („De mégis milyen?”) szégyenkezve a padlóra szögezte szemét és úgy mondta: „Olyan, mint te”. Ezután feltette ugyanezt a kérdést a hét-nyolc éves fiának is, aki tehát két-három évvel idősebb volt a kislánynál. Fia egyszerűen, világosan és magabiztosan felelte: „Olyan, mint te, csak egy kicsit nagyobb.” A kislánynál még teljes azonosság volt az apa és Isten között. A kisfiúnál az istenkép már kezdett elszakadni az apa-képtől és nagyobb dimenziókat ölteni. Mindezekből érthető, hogy amikor apa nélkül nő fel valaki, vagy édesanyjával konfliktusai vannak, világnézete később Isten nélküli lehet, vagy úgy érezheti, Isten elutasította őt. Megsejthető ebből az is, mennyire fontos, hogy a szülők iránti negatív érzéseinket feldolgozzuk, és így Isten és a teremtett világ iránt konstruktív viszonyt alakíthassunk ki.

3. Az élet

Istenképünk attól a képtől függ, amelyet az életről alkotunk. Ez ugyanúgy működik, mint a szülőképnél. Ahogy az élettel vagyunk, úgy vagyunk az Istennel is. Ha elégedettek vagyunk az élettel, akkor Istenünk jóságos. Aki elégedetlen, elutasítja az életet, és csalódott Istenben. Ennek nagy jelentősége van a pszichoterápiában. Még ha a terapeuta ateista is: ha meggyógyítja a pácienst, annak javul az istenképe. „Élet” helyett mondhatnánk itt „világ”-ot is. Először mindannyiunkban immanens istenkép alakul ki. Úgy kell ezt elképzelni, mint a szülőkép esetében. Az istenkép egy legfőbb lényre korlátozódik, aki uralkodik a világon, a kezdeti szakaszban azonban még hozzátartozik a világhoz. Csak később fedezzük fel, hogy Isten transzcendens.

4. A természet

Sokan vannak, akik a természet nagyságán és szépségén keresztül közelítik meg Istent. Gyakran találkoztam emberekkel, még tudósokkal is, akik racionális alapon, meggyőződésesen elutasították Isten létezését. A természet nagyságával szembesülve viszont megérezték, hogy ennek kell, legyen valami jelentése. Ez számukra persze nem Isten volt, és nyilván nem egy személyes Isten, de mégis valami nagy, hatalmas és jóságos, amely a természetről szerzett érzékelésünk hátterében áll. Hívőkkel is előfordul, hogy istenképük a természeti élmények révén tágul. Egészen sajátos módon figyeltem meg ezt olyan embereknél, akiknek az istenképe a szülőkkel való rossz kapcsolat miatt eltorzult, a természettel való találkozás által viszont átélték Isten jóságos jelenlétét.

5. A családi vallásgyakorlás és a Jézus Krisztushoz fűződő viszony

A gyermek lassanként átveszi a család istenképét, és azt is, ahogy a családban bánnak Istennel. A családi nevelésnek nagy a jelentősége. Dél-Amerikában sok embert ismertem, akik gyerekként jó vallási nevelést kaptak, de az egyetemen ateisták lettek. Negyvenéves koruk tájékán csak az alkalomra vártak, hogy ismét rátaláljanak és hozzáférjenek a hithez. Egy jó indokra vártak, amellyel az ateista világképet, amit a nyilvánosság miatt magukra vettek, valamiképpen ismét letehetik. A családi alapok dolgozni kezdtek bennük. Ezek az emberek így aztán könnyen újból hívők lettek. Ugyanígy, Magyarországon ismertem a kommunizmus időszaka után fiatal nőket, akik 20-22 évesen igazi hittől indíttatva kérték a keresztséget. Amikor azt kérdeztem, hogy a szüleik hívők voltak-e, azt válaszolták, nem. Ekkor már tudtam, mit kell kérdeznem. A hitük mögött mindig ott álltak a hívő nagymamák, akik a kereszténység magvait elvetették és öntözgették bennük. Évek múltán, a szabadság eljöttével a magok szárba szökkentek.

6. A környezet istenképe

Sokan a környezetük istenképét veszik át. Ez is nagyon meghatározó. Egy családapa egyszer megkérdezte tőlem, mit csináljon a fiaival. Régebben szívesen jártak templomba, de serdülőkoruktól fogva nem akarnak a családdal együtt templomba menni. Azt mondtam neki, ha fiai találnak egy csoportot, amely gyakorló keresztényekből áll, akkor majd visszatalálnak a hitükhöz. Ez persze nem könnyű, mert a barátaikat már maguk választják meg. A hit közösségben él. Volt egy másik érdekes tapasztalatom is. Buenos Airesben, ahol éltem, sok volt a bevándorló olyan szicíliai falvakból, ahol szigorúan katolikus módon éltek. A gyakorlatban viszont ez nem volt egyéb, mint népegyházi jelenség, amit a környezet tartott fenn. Amikor megérkeztek Argentínába, a nagyvárosban már nem volt meg ez a környezet, és sokan abbahagyták a vallás gyakorlását. Az egyik szicíliai egyszer panaszkodott nekem, hogy Buenos Airesben az emberek már nem hisznek vagy már nem katolikusok. Buenos Airesben azonban sok olyan plébánia van, amely élő közösség is. Megkérdeztem emberünktől, milyen messze van az első templom onnan, ahol lakik. Azt mondta, kb. száz méterre van. Kérdeztem, miért nem megy el akkor oda. Válasza ez volt: mert senki nem jár templomba. Hitét eddig a szicíliai falu vallásos közössége tartotta meg. Az új környezetben még nem talált közösséget, és így hite eltűnt. Csak a hit utáni vágyakozás maradt meg benne.

7. Ki mit hoz magával születésétől fogva

Minden egyes ember lelke mélyén van egy vágyakozás Isten után. E vágyakozás erőssége viszont nagyban függ attól is, hogy születésétől fogva mennyi benne a vágy. Lisieux-i Szent Teréz például már ötéves korban átélte az egészen magával ragadó vágyat Isten után. Magával hozta életébe. Szülei ezt a hitet erősítették benne.

Másoknál ez a vágyakozás sokkal gyengébb, de mindenkiben van valamennyi. Nem is lehet mindig felismerni, mire irányul a vágyakozás. Egy fiú talán megérez valamit belőle, és rávetíti egy motorkerékpárra. Ha övé volna a motorkerékpár, boldog lenne – gondolja. Ez egy kívánság, de ebbe a kívánságba belefolyik vágyakozása is. Egy idő után rájön, hogy létezik ennél több is, és ezután egy autó lesz a célja, lehetőleg sportkocsi. Később felfedezi, hogy egy szociális munka még boldogabbá tenné, így jelentkezik egy évre Dél-Amerikába vagy Afrikába. Az is előfordulhat, hogy ezután feltárul számára, hogy igazán boldog akar lenni, és ehhez, a szociális jelleg megőrzésével, az élet értelmét egy még mélyebb szinten kell megtalálnia. De van ellenkező példa is: némelyek olyan kevés vágyakozást hoztak magukkal életükbe, hogy csak a halálos ágyukon kezdenek el egy pap segítségével kutatni utána.

8. A Szentírás és a szentek példája

Egészen nagy előrelépés, ha valaki a Szentírásban felfedezi Krisztust. Istenképe személyessé válik. Immár arra az Istenre vonatkozik, aki eljött közénk, aki közel van hozzánk. A lelkivezető fő feladata a Jézus Krisztus iránti szeretet felkeltése. Még ha az első időben ez még egy immanens Krisztus is, valahol mégiscsak el kell kezdeni.

9. Teofániák és szent helyek

Sok embernek van személyes istenélménye, amely nagy hatással van egész életére. Olyan ez, mint egy meghívás, amit azután egész életében követ valaki. Gondoljunk csak Izrael nagy alakjainak sokféle élményére: Ábrahámra, akit Isten kivezet népe köréből és ígéreteket tesz neki, vagy Mózesre, akinek a Sinai hegyen megjelenik, és sok más személyre. Vannak szent helyek is, ahol a Szűzanya megjelent. Az emberek elzarándokolnak ezekre a helyekre és valamiképpen részesei lesznek a jelenésnek: Lourdes, Fatima, Santiago de Compostela, Medjugorje. Ezek a helyek mind közvetítenek valamit a Szenttel való kapcsolatból. Ezáltal intenzívebb és teherbíróbb lesz istenkapcsolatunk.

10. A keresztények közösségben élnek

A jó plébániai közösségszentmisékkel, szentségekkel, felnőttkatekézissel, hitoktatással és más alkalmakkal mindig is olyan hely volt az Egyházban, ahol virágzott a hit és a Krisztussal való kapcsolat. Ha valahol nem így volna, kell keresni egy másik plébániát vagy közösséget. Aki keres, talál.”

(Jálics Ferenc, Lelkivezetés az evangéliumban, Korda, Budapest, 2013, ford. Várnai Jakab)