Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Szemlélődés: önfeladás és teljesség

2014.04.17. 22:03 pacsy

bari.jpgKapcsolatban a valósággal - A keresztény lelkiség gyakorlatias. Jézus Krisztus közöttünk jártában két lábbal állt a földön, s nyomán a keresztény spiritualitás is bizonyos értelemben – ha nem is földhözragadt – legalábbis földközeli. Szeretni csak konkrétan lehet. Ezért van az, hogy manapság a lelki élet avatott tanítói (lelkigyakorlatokat adó atyák, nővérek és laikus keresztények) – ahelyett, hogy magasztos és kenetteljes prédikációkat tartanának – gyakran egyszerűen csak arra igyekeznek rávezetni bennünket, hogy megtanuljunk elcsendesedni. Aki időt tölt a természetben, aki egyedül marad önmagával és (újra-) tanulja a valóság érzékelését, az fokozatosan lecsendesedik. Megtanul egy gyermek szemével körülnézni: mintha mindent először látna; vagy mintha utoljára. Teréz anya nővéreinek szegényes kápolnáiban világszerte a sekrestyében ez a felirat olvasható: „Isten papja, úgy mutasd be ezt a szentmiséd, mintha ez lenne az első miséd, az utolsó miséd, az egyetlen miséd.” Az így előkészített lélekre Isten Igéje is másként hat: átitatódunk általa, mint ahogy a sivatagi homok beszívja az életadó esővizet. Hatására megnyílik szemünk Isten mindent átható jelenlétének szemlélésére.

Figyelmes szeretettel

Sokaknak nehéz belátni, hogy miért van szükség az imához a csendre és az érzékelés gyakorlására. Ők általában elégedettek azzal, ahogyan érzékelik a világot. Ám ha megkérdeznénk a barátaikat vagy munkatársaikat, ők esetleg arról panaszkodnának, hogy nem veszik figyelembe alapvető igényeiket, figyelmen kívül hagyják érzéseiket, csak magukra gondolnak. Sokan élnek úgy, hogy belefeledkeznek saját gondolataikba, elképzeléseikben és terveikbe. Célratörően dolgoznak, ám elkerüli figyelmüket, ha valaki a környezetükben megváltoztatta a frizuráját, beteg a gyermeke, vagy éppen gyászol. Hozzátartozóik arra panaszkodnak, hogy elfelejtik házassági évfordulóikat és a születésnapokat. Az ilyen emberek általában bűnösnek sem érzik magukat. Minden jó szándékuk ellenére sem szeretetteljesek; elszakadtak önmaguktól s mintha hályog akadályozná őket abban, hogy reális énjüket felismerjék.

Az önismeret és az istenismeret útja

Egy kedves püspök ismerősöm mesélte, hogy egyik külföldi útján alkalma nyílt beszélgetni egy egyiptomi kopt szerzetessel. Az atya 20 évig élt sivatagi remeteségben, mielőtt elöljárója parancsára visszatért volna, hogy fiatal szerzetesek lelki vezetője legyen. – „Mi volt a legnagyobb élménye a pusztában?” – kérdezte a püspök atya. A válasz keresetlenül egyszerűen hangzott: „Az, hogy megismertem önmagamat.”

Amikor az Egyház a „bűnös emberekhez” fordul, bizony nem egyszer süket fülekre talál. Ezért azonban nem is minden esetben okolható csupán az istentelen (poszt-) modern szellemi környezet. Az ok – mi tagadás – olykor saját magunkban is keresendő. Az üzenet megérkezésének hiányosságába tulajdon hiteltelenségünk is belejátszhat. Ha keresztényként leszólunk másokat, öntudatlanul is különbnek tekintjük magunkat náluk. Ezt nehéz hallgatni. A saját ítélkező, felsőbbrendű és türelmetlen énünkkel való találkozás fájdalmas tapasztalat. Legszívesebben el is hárítjuk: könnyebb nem gondolni saját életünk kudarcaira, bűneire. Senki sem szereti, ha szembesítik azzal, milyen messze van reális énje ideális énképétől: egyszerűbb a bűnöket másra vetíteni! Ha leplezetlen valóságukban szemem elé tárulnának saját szeretetlenségeim, könnyen össze is roppanhatnék – de legalábbis legszívesebben elbujdosnék… Az önismeret útja rögös, ám az istenismerethez sajnos nem vezet más ösvény.

A szemlélődve élni

Kétségtelen, hogy a fogyasztói társadalom és az általa propagált értékrend nem kedvez az elmélyült szemlélődő életformának. Pedig nagyböjti elcsendesülés, megújított, elmélyített imaélet nélkül nincs kereszténység. Akik pedig megtanulnak Isten türelmes, erőszakmentes, figyelmes pillantásával nézni, azok számára az élet mérhetetlenül meggazdagszik. Egyszerre csak feltűnnek a megszokott, ezerszer bejárt útvonalat szegélyező fák; a „sosem látott” épületek. Rányílik a szemünk az ablakban nyíló virág csodájára. Váratlanul kibontakozik a részletek rejtett szépsége: a madarak éneke, a gyermekek szemének lelkes csillogása, a házastárs fáradt mosolya. Az emberi kapcsolatok intenzívebbekké, érzelmesebbekké válnak. Ez persze együtt jár azzal is, hogy – az életöröm mellett – a fájdalom is elevenebb lesz. Ám így is megéri: hiszen a szívünkben spontán született együttérzés hatására körülöttünk és bennünk is Élet fakad. Minden szeretetből vállalt lemondás ezt az Életet szolgálja.

Megtanulni elengedni

A lelki úton a dolgok elengedése – feladat. Az életet arra kaptuk, hogy kibontakoztassuk. Minden fejlődés növekedéssel veszi kezdetét. A csecsemő az első hetekben szinte szemmel láthatóan gyarapszik. Egy nyiladozó értelmű gyermek tudása szinte hihetetlen mértékben fejődik: lépten-nyomon valami újat tanul, felfedezi a világot. Ám ahogy előrehaladunk az emberi élet útján, mintha egyre inkább szükségtelenné válna ez a sürgő-forgó aktivitás. Amikor egy fa meghozza termését, visszavonul. Nem a fa számít többé, hanem a meghozott gyümölcs. Egy idő után a jó szülők legfontosabb feladata is az, hogy egyszerűen örüljenek gyermekeiknek. Van-e szebb annál, mint elnézni, ahogy előrehaladnak az életben, hogy lesz belőlük valaki! Akik viszont továbbra is ragaszkodnak hatalmukhoz, korábbi szerepükhöz, akik önmagukat helyezik a középpontba, ezzel megakadályozzák – vagy legalábbis nagyon megnehezítik – az élet természetes áramlását, kibontakozását. A szülői szerep nem szűnik meg ezzel a lépéssel – ám lényegileg megváltozik. Csak ha elveszítem, nyerhetem meg igazán.

Tudatos lemondás

Ha valaki felvállal valamit az életben – egy feladatot, egy családot, vagy egy életideált –, ha a tudománynak vagy a zenének szenteli magát, esetleg egy találmány, vagy egy élethivatás megvalósítására teszi fel az életét, általában sok mindenről lemarad. Meg kell tanulnia lemondani. Minden feladat kiüresedéssel jár; a jelentős teljesítmények rengeteg áldozatot, végső soron egy teljes életet kívánnak. De még az is, aki nem alkot nagyot, élete során kénytelen átélni az elveszítés fájdalmas élményét. Idősödve számtalan ajtó tárul fel előttem. Ám ha egy ajtón bemegyek, a mögöttem lévő ajtók egyszer s mindenkorra bezárulnak. Újabb és újabb lehetőségek nyílnak, de visszafelé nem vezet út többé. Csak egy csecsemő élete rejt magában végtelen lehetőséget. Amikor azonban kiválasztok egy követendő irányt – elköteleződöm egy hivatás vagy egy házastárs mellett, vagy más módon döntök az életemről –, a további választási lehetőségeim elkerülhetetlenül beszűkülnek. Meg kell tanulnom fokozatosan elfogadni ezt a veszteséget. Ha nem akarok elakadni, rákényszerülök, hogy begyakoroljam az önkéntes elengedés művészetét.

Keresztényként mindez kicsit könnyebben megy. Mi ugyanis tudjuk a titkot: az élet értelme nem abban áll, hogy görcsös kézzel ragaszkodjunk az Istentől kapott ajándékokhoz – az időhöz, pénzhez, egészséghez stb. Sokkal inkább ezek bőkezű osztogatása, számolatlan szórása vezet a teljességre. Aki tudatosan keresi az alkalmat, hogy olyasvalakin segítsen, aki nem tudja viszonozni, Jézus Krisztust szolgája. Aki pedig – akár csak egyetlen találkozás idejére is – a másik embert állítja a középpontba, érte áldozódik: Istennel találkozik általa. Ajándékai helyett maga Isten lesz osztályrésze.

A feladat: áldássá válni

Néha vonakodunk az önfeladástól. Megtagadjuk a kiüresedés szükségszerű folyamatát azzal, hogy görcsösen ragaszkodunk a világ dolgaihoz: az egészséghez, az élethez, az aktivitáshoz. Ilyenkor saját teljesítményeink, sikereink és eredményeink kerülnek az előtérbe. Végső soron tehát saját fontosságunkra kerül a hangsúly – ez pedig bizony csapda a lelki életben. A spiritualitás világában ugyanis paradox törvények érvényesülnek: itt az iga édes és a teher könnyű; az erős gyenge és a gyenge lesz erőssé; életét pedig csak az találja meg, aki elveszíti azt. A teljesség csak lemondás árán szerezhető meg: a belső gazdagságra vivő út a szegénységen át vezet, és bizony a semmi szakadékán kell átgázolni, hogy a halálból a feltámadásra jussunk. 

Aki örömmel, bölcsességgel és szeretettel visszavonul, az engedi, hogy az élet tovább bontakozzon körülötte. Az ilyen ember élete áldássá válik. Persze nem a saját erőnk képesít erre. Lépésről lépésre tanulunk meg Vele együttműködni. Ám aki önként simul bele Isten akaratába, azt Jézus Krisztus munkatársává fogadja. Az Úr onnantól kezdve az ő lábát, az ő kezét, az ő száját használja. Az erő és az áldás, ami általa sugárzik, nem önmagától jön, hanem Isten kegyelméből származik. Azé a Krisztusé, aki az első húsvét hajnala óta „szelíden árasztja az örök megváltás fényét”, s él és uralkodik – mindörökké!

 

20 komment

Címkék: húsvét ima lemondás elengedés teljesség szemlélődés önfeladás

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr96049020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2014.04.17. 22:48:44

Ismét egy jó lelkiségi írás, köszönöm! :-)
....................

"A spiritualitás világában ugyanis paradox törvények érvényesülnek: itt az iga édes és a teher könnyű; az erős gyenge és a gyenge lesz erőssé; életét pedig csak az találja meg, aki elveszíti azt."

tomasszo 2014.04.18. 09:30:05

Nem tudom illik-e ilyet ideírni, de kiváló írás.
Így 'a semmi szakadékán" átindulni nem merők is újra emlékeznek.

2014.04.18. 13:18:46

Köszönjük pacsy! :-)

IILiliII 2014.04.18. 23:11:39

Pacsy, már vártam, hogy írsz talán valamit húsvétra. Köszönöm. (Bevallom, egy gyenge pillanatomban (betegen feküdtem) elolvastam majdnem az összes eddigi posztodat. Öröm olvasni:-)
Csak egy megjegyzés, kisgyerekes anyaként - "Egy idő után a jó szülők legfontosabb feladata is az, hogy egyszerűen örüljenek gyermekeiknek." - Szerintem kezdettől fogva ez a legfontosabb. Persze, sok mindenben segíteni kell a kicsiket, de a legnagyobb segítség - örömmel és bizalommal nézni rájuk, gyönyörködni bennük... hogy vannak. (Tapasztalatom szerint ez hatékonyabb minden "nevelésnél".)

pacsy 2014.04.19. 14:37:04

upsz, bocsánat - Satori gépét használtam. ez a hátránya a túlvásba vitt közösségi életnek... :) de már visszaértem a (vendég-) szobámba.

szóval, ÁLDOTT HÚSVÉTOT mindenkinek!!

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2014.04.20. 03:46:57

KRISZTUS FELTÁMADT! - VALÓBAN FELTÁMADT!

"Föltámadt Krisztus halottaiból,
legyőzte halállal a halált
és a sírban levőknek életet ajándékozott."

www.youtube.com/watch?v=vofvMRYCg_c

www.youtube.com/watch?v=SynvdFT-rqU

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2014.04.21. 04:10:24

المسيح قام من بين الاموات وداس الموت بالموت و وهب الحياة للذين في القبور

Христос Воскресе из мертвых смертию смерть поправ и сущим во гробех живот даровав

www.youtube.com/watch?v=qN7uwow5eaQ

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2014.04.21. 04:19:47

Χριστὸς ἀνέστη ἐκ νεκρῶν,
θανάτῳ θάνατον πατήσας,
καὶ τοῖς ἐν τοῖς μνήμασι,
ζωὴν χαρισάμενος!

www.youtube.com/watch?v=IUDTSPN7BBQ&src_vid=bdnKZOYgkso&feature=iv&annotation_id=annotation_2965897797

KaramElla 2014.04.21. 11:50:16

Többször elolvasva, kinyomtatva, szívbe zárva. Grazie! :)

mrcxqj 2014.04.22. 23:02:35

Pacsy, köszönet! "figyelmes szeretet", "áldássá válni" ... mennyire vágyom rá, hogy az életem ezen a tengelyen valósuljon meg. egy lassan érő, sok megtisztuláson át vezető életprogram...
Közel áll hozzám az a szemlélet, hogy az ima, a belső, individuális elmélyülés gyümölcsei első sorban a mások iránti figyelem és érzékenység kifinomultabbá válásáról ismerhető fel (ami nem zárja ki, a szememben legalábbis, sőt inkább feltételezi az önértékelés és az önelfogadás erősödő szintjeit)... Az ima és a másik felé forduló figyelmesség kapcsolatára egy személyes, kvázi banális élmény döbbentett rá. Assisiben voltunk egy lelkigyakorlatos kiránduláson (spiritualitástól áthatott hely, mindenkinek csak ajánlani tudom). Az egyik nap pont arra a helyre kirándultunk, ahová Szent Ferenc gyakran húzódott vissza imádkozni, a madarakkal társalogni... Ráadásul ezt a napot pont egy jezsuita barátom vezette, akihez különösen is közel áll Assisi Ferenc lelkisége (nem, nem argentin az illető :) ) A kirándulás elején arra invitált mindenkit, hogy mélyüljünk el és csendben tegyük meg a hátralévő utat (4-5 km) az első kijelölt állomásig. Ezt mindenki nagyon komolyan is vette. Két-három perc elteltével azonban eleredt az eső és mintha a Niagarát öntötték volna a nyakunkba: esett és esett végeláthatatlanul. Elő is kerültek rögtön az esernyők... igen ám, csakhogy én a szálláson hagytam az enyémet... az elején azt gondoltam, végül is nem a világ vége. aztán egyre jobban kezdtem fázni a zuhogó esőben, és figyeltem a többieket, némi irigységgel, ahogyan az esernyővel a kezükben elmélyülve haladtak/haladtunk Szent Ferenc háza felé. ( jó eséllyel egy ernyővel a kezemben én sem valószínű, hogy másképp tettem volna) Akkoriban sokkal félénkebb voltam, és nem mertem senkit megzavarni, hogy behúzódjam az esernyője alá , az azonban világosan megfogalmazódott bennem, hogy soha nem szeretnék az életem folyamán úgy elmélyülni, hogy ne vegyem észre, ha valakinek "szüksége van egy esernyőre"...

Ettől függetlenül, vagy pont ebből fakadóan, azt gondolom, hogy a csendes elvonulás, megállás, találkozás önmagammal, a mélyen lakozó Istennel, meglepően termékennyé képes tenni az életet, hogy aztán ne csak a magamban lakó Istennel de a körülöttem lévő emberek szükségeiben, fel nem fedezett értékeiben, illetve az élethelyzetekben rejtőzködő jelenlétét is felismerjem. Pont most olvastam, hogy egy másik, számomra hiteles pap, Pál Feri ezt valahogy így fogalmazta meg: "A húsvéti fény nem kívülről árad a világra, hanem az emberi szívben gyullad föl. A húsvéti fény belülről árad kifelé. Ezért lehetséges az, hogy amikor valakinek a szívében a húsvéti fény egyszer csak föllobban, akkor meglátja a szembe jövő Jézust."

Én általában az életem meghatározó pillanatához kötődő alkalmakkor vonulok el egyedül. Mint például most a napokban fogom megtenni... (33-at töltöm be, szóval drukkoljatok :) ) Áldott húsvéti napokat, és jó szemlélődést mindenkinek!

pacsy 2014.04.23. 08:00:55

@mrcxqj: köszi, hogy leirtad. csak egyvalami jutott eszembe, kiegészítésként. ha valamit azért csinálok, hogy elmélyüljek, megvilágosodjak, figyelmesebb/jobb/szentebb ember legyek stb., az még nem ima. az ima az, amit Istenért teszek. a többi csak mellékhatás: ráadásképpen megadatik, ha elsősorban "Isten országát és az ő igazságát" keresem. sztem. de ez nem ellene szól annak, amit írtál, hanem mellette. az esernyős példát meg magammal viszem. (úgyis éppen esik odakint. :)

mrcxqj 2014.04.23. 11:23:57

@pacsy: kösz a választ. kihangsúlyoztál valami olyasmit, amiről magam is meg vagyok győződve (még ha nem is érződi a fenti sorokból), mégpedig, hogy azok a pillanatok, amikor feltárul valami az életből, annak mélyéről és lényegéről, amikor Isten hagyja magát egy pillanatra láttatni, megérinteni: megvilágosodás, óceán-élmény... olyan pillanatok ezek, amelyek egyszerűen megtörténnek és biztosan nem azért, mert valaki kiérdemli, mert "ki lett imádkozva", mert valaki buzgón törekedett rá... egyszerűen megtörténik. talán azt sem tudjuk miért pont akkor, miért pont úgy: csak átélünk valami elmondhatatlant, körbeírhatatlant, ami onnantól kezdve egy átható és mély olvasati-kulcsot ad mindahhoz, ami az életünket (annak történéseit) jelentik. Itt talán a mi részünk (ha van egyáltalán ebben részünk) annyi lehet, hogy "hagyjuk", hogy megtörténjenek.... és így azok az alkalmak, amikor sikerül megállni, elcsendesedni, ad abszurdum kiüresedni: szabadnak lenni az anyagi, lelki kötődésektől, inkább megteremtik ennek lehetőségét (függetlenül attól, hogy ez bekövetkezik-e vagy nem). És valóban, a többi (a mások iránti érzékenység) az megszületik...
Viszont egy másik dolog, ha szabad egy kisebb kiegészítést :), ami elgondolkodtatott, az az, hogy Jézus többször jelzi, hogy az Istennel való egység (communio) teljességéhez a másik felé való figyelmességen, tehát odaforduláson át (is?) vezet az út. És nekem olykor úgy hat, hogy erre "aktív" módon hív meg: amikor éhes voltam enni adtatok... amit egynek is tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek...
De a legerősebb számomra, az utolsó vacsora kontextusába elhelyezett "Új Parancs", amely így hangzik "szeressétek EGYMÁST, ahogy én szerettelek benneteket!..." ez mindig elgondolkodtatott... hiszen ha Jézus (János evangéliumának elbeszélésében) így kezd egy mondatot, hogy "új parancsot adok" az valami olyat érzékeltet, mintha azt mondaná hogy "ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, hogy éljetek, és mi a lényege a tanításomnak, ezt mondanám: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket..." Itt annyi mindent mondhatott volna Jézus: pl.: új parancsot adok nektek: szeressétek az Atyát (Istent), ahogy én szerettem... vagy: imádkozzatok és virrasszatok, a többi majd megadatik...

Jézus, tehát, egy meglehetősen központi felhívásában (új parancs), egy meglehetősen "aktív" és "konkrét" odafigyelésre (szeretetre) hív. Mintha azt mondaná: ha így élsz közel leszel Istenhez, az ő országához...
Nem gondolom, hogy ez az ima, a megállás, meditáció ellen szólna, sőt sokkal inkább mellette ... mintha kölcsönösen feltételeznék egymást, hiszen ez utóbbi nélkül talán pont Azzal a Valakivel való személyes kapcsolat hiányozna, akinek az evangelista az Új Parancsolat szavait tulajdonítja.

Ufff... megszaladtak a sorok... beszélni erről valahogy mindig könnyebb ;) . Úgyhogy megyek is.

YganA 2014.04.23. 11:33:03

@mrcxqj: "Jézus, tehát, egy meglehetősen központi felhívásában (új parancs), egy meglehetősen "aktív" és "konkrét" odafigyelésre (szeretetre) hív. Mintha azt mondaná: ha így élsz közel leszel Istenhez, az ő országához...
Nem gondolom, hogy ez az ima, a megállás, meditáció ellen szólna, sőt sokkal inkább mellette ... mintha kölcsönösen feltételeznék egymást, hiszen ez utóbbi nélkül talán pont Azzal a Valakivel való személyes kapcsolat hiányozna, akinek az evangelista az Új Parancsolat szavait tulajdonítja."
- szívemből szóltál.

vaccinium 2014.04.24. 07:51:10

Jó volt ezt a posztot és a kommenteket olvasni. A kiegészítéssel együtt ( "ha valamit azért csinálok, hogy elmélyüljek, megvilágosodjak, figyelmesebb/jobb/szentebb ember legyek stb., az még nem ima. az ima az, amit Istenért teszek") lett igazán kerek egész. Köszönet nektek!
@mrcxqj: 1:44-től haladnak a rivotortoi kunyhó felé
www.youtube.com/watch?v=P6NYwti0mhk&list=PLp1JsuOVwG87Pi2RpPLobXzd6qAcVxeOr

lálo 2014.06.02. 12:46:25

@pacsy: "az ima az, amit Istenért teszek. a többi csak mellékhatás: ráadásképpen megadatik, ha elsősorban "Isten országát és az ő igazságát" "
ez már akkor is nagyon tetszett, amikor korábban olvastam. aztán ma egy egészen más kontextusban megint eszembe jutott, hogy úgyis minden más megadatik... :)
szóval köszi! :)

türkiz 2016.01.28. 21:46:18

@IILiliII:
Bevallom, egy gyenge pillanatomban (betegen feküdtem) elolvastam majdnem az összes eddigi posztodat. Öröm olvasni:-)

Apropó! Erről tudsz?
kereszteny.mandiner.hu/cikk/20151208_katolikus_spiritualitas_tabuk_nelkul_interju_patsch_ferenc_teologus_bloggerrel

IILiliII 2016.01.29. 15:24:48

@türkiz:
Nem tudtam róla.
Ezer köszönet, h. szóltál. Nagyon jólesett.
süti beállítások módosítása