A minap egy nemzetközi társaságban ebédeltem. Mindenféléről beszélgettünk már egy ideje, amikor valahogy a „hazához” való tartozásra, a „nemzeti identitás” témájára terelődött a szó. Egy nagyon kedves ismerősöm, 50 körüli tanárnő, megjegyezte: „Számomra nincs olyan, hogy nemzeti identitás. Európai vagyok!” Egy lengyel kollégám ennek hallatán láthatóan kiakadt. Rá is támadt, egy kicsit a kötelező udvariasságról is megfeledkezve: „Hogy mondhatsz ilyen sületlenséget?! Mindannyian tartozunk valahova; olyan nincs, hogy ne’…!” A hangjából egy pillanatra kiéreztem azt az ellentmondást nem tűrő hangnemet, ami egy kissé általában is jellemző a régiónkra. A beszélgetés innentől személyes fordulatot vett – és nagyon érdekessé vált számomra.
Michela (nevezzük így a tanárnőt) ugyanis ekkor – színesen és „olaszosan” :) – elmesélte életének néhány Fellini-filmbe illő fordulatát. Szicíliában született, egy szénfekete hajú, temperamentumos, eredetileg görög származású anya és egy észak-olasz, szőke kékszemű apa jól sikerült házasságából. Az anya mindig beszélt, megállás nélkül, az apa pedig átlagosan két-három naponta mondott egy-egy mondatot. Ezzel aztán nagyjából tökéletesen meg is testesítették a nemi szerepeket abban a kultúrkörben. Az asszony perelt is eleget a férjével, hogy miért nem mond semmit; mire ő angyali türelemmel csak annyit szokott volt mondani: „…de hát te már úgyis elmondtál mindent...” (Ismerős…? :) Szóval, boldog házasságban éltek – hiszen a pár remekül összeillett. (De tényleg…! :) Jött is egymás után a négy gyermek; mind ugyanabba az egyetlen szoba-konyhás falusi házba születtek – Dél-Olaszország ugyebár ma sem arról híres, hogy dübörögne a gazdasága. Így aztán egy szép napon fel is kerekedett a család, hogy Franciaorságban próbáljanak szerencsét, abban remélve, hogy a férfi vendégmunkásként ott jobban meg tudja keresni a kenyérre valót.
A vállalkozás sikerült; ám a kislány életében – könnyű elképzelni – mindez óriási törést hozott. Így mesélte nekünk: „Öt éves voltam, amikor egy csapásra minden megváltozott. Addig egy kis faluban éltünk, ahol minden ház fehérre volt meszelve, még az utcák is fehéren foszforeszkáltak, különösen a nyári 40 fokos melegben… Állandóan mezítláb jártunk; a konyhában pedig, amikor csak hazavetődtünk, mindig szólt a rádió. Anyám ott főzött (és állandóan beszélt :) apám pedig ugyanott fúrt és faragott: minden egy légtérben, teljes közösségben. Mi, gyerekek persze rendszerint csak enni és aludni jártunk haza; egyébként nagyjából egész nap a kertben és az utcán játszottunk, egymással, meg a szomszéd gyerekekkel. Franciaországban ehhez képest állandóan sötét volt, hideg és totális elszigeteltség. A vendégmunkás családokat nem ismerték, és ha ismerték is, nem sokra becsülték. Mindenki kulcsra zárta az ajtaját és az utcán összehúzta magán a kabátot. Addig állandóan együtt éltünk, most hirtelen csupa idegen vett körül, akik ráadásul olyan nyelven beszélt, amiből egy szót sem értettem… A kezdeti sokk csak lassan oldódott: az egyetem utolsó éveit kivéve ott végeztem az összes iskoláimat; egy idő után a szülők is franciára váltottak otthon, hogy mindenkinek minél könnyebb legyen az élet az új környezetben… 21 éves koromban költöztünk vissza.
Ez volt a második újrakezdés az életemben – és ismét teljesen a nulláról… Akkoriban már nyelveket és irodalmat tanultam egy francia egyetemen; állandóan németül és spanyolul kellett olvasni, a nyarakat évek óta Német- és Spanyolországban töltöttem – és persze időközben teljesen elfelejtettem olaszul. Nem csoda, hiszen másfél évtizede meg sem szólaltam ezen a nyelven. Most hirtelen légüres térbe kerültem: az összes barátomtól és barátnőmtől távol, kulturálisan izolálódva, és olyan egyedül, mint az újjam. A filozófia és a művészetek érdekeltek, de a nyelv nélkül persze nem mertem a tanulmányok folytatására gondolni. Akkor botlottam bele valahogy a teológiába…” (Aminél aztán az illető tanárnő – professzorasszony – meg is maradt mindmáig, és azóta is nagy sikerrel műveli…)
Miután befejezte a rögtözött önéletrajzi elbeszélést, így fordult oda a lengyel kollégához: „Te mit gondolsz, ezek után milyen identitásomnak kellene lennie? Most, persze, „x” év után [itt egy számot mondott, amire már nem emlékszem, és lovagiasságból nem kerestem vissza a CV-jében…], hogy az anyanyelvem is visszatért, ha valaki megkérdezi, már olasznak mondom magam, de – talán érzed ezek után – a dolog azért ennél egy kissé bonyolultabb.”
Valaki felvetette még, hogy fontos, hogy a szülők hol nyugosznak, hogy hol a családi temető; de mindezt inkább már csak azért, hogy valahogy megpróbáljuk beszuszakolni a mi kelet-közép európai kategóriáinkba is ezt az élettörténetet. Ami egyébként – gyanítom – egyre gyakoribb lesz Európa- és talán világszerte. Úgy tűnik, kialakulóban van egy új osztály, amelynek tagjai többé már nem (vagy nem elsősorban) nemzeti alapon azonosítják magukat.
Vajon ugyanolyan fordulat ez is, mint az a bizonyos középkori, amely alapján ma Magyarországon már legfeljebb csak a helységnevek alapján azonosítható, hogy is hol éltek a kunok, besenyők vagy jászok (és nem firtatjuk a jövendőbeli rasszhoz való tartozását, ha mondjuk férjhez adjuk a leányunkat)? A folyamat végpontja tehát a beolvadás lesz? Avagy mindenkit szükségképpen röghöz kötnek a génjei és a kulturális hagyományai? Hiszen Michela életében sem lehetett azt az első öt évet elfelejteni, kitörölni! Vagy akad kivétel? (Esetleg csak elvétve?) Ti hogy látjátok?
PS: Még egy rövid utószó kikívánkozik belőlem. Merthogy egyébként az a véleményem, hogy a magyar szerencsés nép. Nem csak amiatt, hogy sikeresen ötvözi a keleti (ázsiai, szláv) néplélek érzékenységét a nyugati (frank és germán) éthosz módszerességével. De azért is, mert képes volt arra, hogy az elmúlt ezer évben átvészelje a török hódoltságot, a habsburg elnyomást és az orosz megszállást is. Nem törtünk össze és nem is oldódtunk fel – megúsztuk annyival, hogy a nyelvünkbe integráltunk néhányszáz török, német és orosz eredetű szót; ez őrzi a fenti kulturális hatások nyomait. Mindeközben pedig mindvégig képesek voltunk megőrizni a nyelvi és nemzeti identitásunkat (sok más néppel ellentétben, amelyek hasonló körülmények között nyelvet váltottak vagy felmorzsolódtak, illetve beolvadtak a történelmi hullámverések közepette).
Ha nem így lett volna, most nem magyarul írnám ezt a blogot. Ahhoz azonban, hogy most magyarul írhassak, sok feltételnek kellett teljesülnie. Mert megőrizni a nyelvet, azt feltételezi, hogy valaki képes hosszú időn át (esetünkben egy álló évezredig!) megőrizni – megtalálni és fenntartani – azt az egyensúlyt, termékeny feszültséget, ami valami új befogadása és önmagunk megőrzése között áll fenn. Hiszen aki állandóan csak újat fogad be, az óhatatlanul feloldódik és végül beolvad (mint annyi népcsoport előttünk a Kárpát-medencében); aki pedig csak önmagát őrzi, az megkeményedik és elkerülhetetlenül felmorzsolódik a történelmi konfliktusokban, a népek és népcsoportok viharos találkozásai során. Esetünkben nem így történt: ma is itt vagyunk! Ez némi reményt nyújt arra is, hogy ez a jövőben is így lesz, hogy eztán sem hagy cserben az egyensúlyérzékünk. Legalábbis szabad hinni ebben.
Utolsó kommentek