December 31-ig van lehetőségünk Csontváry Kosztka Tivadar életművét a budai várban, az egykori Honvéd Főparancsnokság felújított épületében megtekinteni. Érdemes legalább kétszer elmenni. Az első alkalommal a kitűnő kísérőszövegek által kalauzolva a mű és a művész esztétikai megértésére törekedve, pusztán gyönyörködjünk a szépben. Már ez is imádság. Ha úgy véljük, megértettük a művészt és maximalista törekvéseit, akkor megérett az idő arra is, hogy meditálni menjünk a puritán, a lényegre lecsupaszított tárlatra. Akkor minden egyes kép ikon lesz. Akkor mind a monumentális és grandiózus panorámák, mind a kisebb zsánerképek hosszabb szemlélődésre kínálkoznak. Akkor átérezhetünk valamit abból az emócióból, amely a művészt elfogta e tájak láttán, ezeket az embereket megfigyelve. A két látogatás között elmélkedhetünk a mester életén. Remete volt, csak a művészetnek élt. Nem belőle, mint annyi más művész, köztük a legnagyobbak. Így nem kellett tetszenie sem a kritikusoknak, sem a műkereskedőknek, sem a potenciális gyűjtőknek. Kosztka soha egyetlen képet sem adott el. Azt sem bánta, ha hóbortosnak tekintették. Koszty amúgy szláv nyelveken csontot jelent, így lett a felvidéki patikus Csontváry Kosztka. A csonton még ma is rágódnak a művészettörténészek.
A gyermek Csontváry kedélyeit háromévesen egy üstökös látványa ragadta meg. Maga is üstökössé vált. Gyerekként szeretett játszani és hagyták játszani. A természet lenyűgözte, és amikor immár érett felnőttként művész lett, ezt a bűvöletet meg tudta jeleníteni. Isten teremtésével együtt lélegzett, és Isten maga egyre inkább hatalmába kerítette. A tételes vallás nem tudta kielégíteni, elhagyta az egyházat, hogy jobban megragadhassa Isten. De lehetett volna a sok 19. századi aposztata természettudós egyike, ha szerencséjére és szerencsénkre a gácsi patikavezető, akinél a gyógyszerész szakmát tanulta, egy rajzát látva fel nem kiált: „Hisz maga festőnek született!” Áldasson a patikus, aki ezt felismerte és kimondta. A történet pikantériája, hogy a pályaindító rajz egy vénycédula üres hátára került. Ez lett a történelem legszebb receptje, mely sokak gyógyulására szolgált és szolgál. Kosztka képei gyógyítanak. Kosztka képei megállásra csábítják a 21. század rohanó emberét. Leülünk, és úgy tekinthetünk a festett naplementére, és a festett éjjeli égboltra, ahogy a valós égboltra talán még soha. Nem csak a mai fényszennyezés miatt, hanem azért is, mert mi már nem tudunk látni. Kosztka újra megtanít látni. Bartimeusként rá kell döbbennünk, hogy vakok voltunk születésünk óta. És íme, látunk. Nem csak dolgokat, hanem a valóságot magát. Az örök szépet.
Kosztkának volt egy furcsa látomása. Egy hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Rafaelnél.” Hagyjuk Rafaelt, még ha a magas mérce hajtóerőként is hathatott az ifjúra. Egész életén át. Maradjunk a napút festőjénél. Jól csak szívével lát az ember – tanítja a kis herceg. Kosztka a szívével látott és a szívünkkel láttat minket is. A napot ünneplő képeihez egy fényalagút vezet minket. Mátrai Erik alkotása egyeseket irritál, de át kell mennünk a fény alagútján, hogy beléphessünk a fény birodalmába. Engem mindez a halálközeli élmények leírására emlékeztet. A fényen túl a szeretet! Kosztkánál az alagút végén nem ér véget a fény. Ott kezdődik.
Utolsó kommentek