Istent nem bírom máshogy elképzelni, mint nyitottan. Éppen Jézuson és az ő szavain keresztül ismerem meg Istennek ezt a létét, hogy esőt és napsütést ad jónak, rossznak, hívőnek és hitetlennek egyaránt (vö. Mt 5,45). Jézus a vallásos emberek szeme elé tükröt tart: „Nézzétek az Isten nem olyan, mint ahogy ti azt szűken látjátok! ” A szűk látás és az egymástól való félelem miatt tartunk egymástól, görcsösen ragaszkodunk saját hitünkhöz, a mások hitét pedig megvetjük vagy elítéljük. Azt tapasztaltam, hogy a félelem vakká tesz, mert a félelem és az ítélkezés is önmagunkba zár minket. Nem tudjuk észrevenni a másikban a jót, ha félek tőle.
Fiatalkoromban sok évig egy németországi menekülttáborban éltünk, ugyanis kimenekültünk 45-ben Magyarországról. A barakktáborban a kápolna-részen egyedül voltam, míg a másik oldalon a református tiszteletes úr tartotta az istentiszteletet. A falon minden szó áthallatszott: azt éreztem, hogy bűn-e az, hogy én református istentiszteleten veszek részt? Annyira megdöbbentett ez a kép magamról, hogy bűnnek kellene tartanom azt, hogy csak hallom a fülemmel a református istentiszteletet, hogy utána azt kérdeztem: A rokonaim közül külön mennyországba megy az egyik, meg a másik?
Ezeket a félelmeket – egymástól – annyira rossznak tartom, mintha Isten arra adott volna nekem megbízatást, hogy mondjam: „Nem, így nem szabad! ” Nem az által erősödik meg a hitem, hogy leértékelem a másikat. Lehetnek szokásaim vagy szertartásaim, amit helyesnek és jónak tartok, amiről azt mondom, hogy igen ez az enyém, de milyen jogon mondjuk egymásnak, hogy te rossz formában tiszteled Istent.
Istent a mi magunk nyelvén tiszteljük, ahogy mi azt ki tudjuk fejezni. Istennek a mi tiszteletünk a fontos, nem pedig az, hogy milyen szavakat használunk. Szüleim nem tanítottak engem sohase bezártságra, és mégis kialakult, halljuk valahonnan ezeket az előítéleteket. Mindnyájunk számára egy hosszú út még, míg megtanuljuk azt a lelki érettséget, hogy szeressem az enyéimet – és abban éljek –, és szeressem a másikét is. Jézus éppen a hívő emberekkel szemben, éppen azokkal, akik betartották a vallási szabályokat, azokkal szemben volt kritikus, hogy vigyázzatok, az nem minden, hogy betartod a szabályokat, hanem Isten több, mindennél több. Igenis, a sajátomnak meg kell tudnom mondani azt, amit nem tartok helyesnek, hogy jó irányba fejlődjünk. A másikét pedig meg kell tanulnom szeretni, mert magától nem mindig szeretjük meg a másikét, mert a másiké idegen.
Amit szeretek, amiről meg vagyok győződve, abban lubickolok, mint a meleg vízben. Ami pedig idegen, az hideg víz számomra, ahhoz hozzá kell szokni, azt meg kell szeretni. A háborúk onnan jönnek, hogy féltjük a magunkét, vagy rá akarjuk erőszakolni a magunkét másokra, a másikét nem tudjuk tiszteletben tartani. Ez nem egy fals tolerancia, hogy minden mindegy, nem erről van szó, hanem arról, hogy tiszteletben együtt tudok élni olyan emberekkel, a barátaim lehetnek olyan emberek, akik sok dologban másképp gondolkodnak. Ez a közeledés csak akkor tudott megszületni a keresztény felekezetek között, amikor beszélni tudtunk egymással. Az egyik katolikus, a másik református és tiszteletben tudják tartani a másiknak a vallását és a hitét. Ismerek családokat, akik egyik vasárnap a református templomba mennek, a másik vasárnap pedig a katolikus templomba.
Nekünk, európaiaknak és keresztényeknek nem lenne szabad kinyitnunk a szánkat, amikor mások borzalmairól beszélünk, hanem azt kell mondanunk: „Mea culpa! Mi sem voltunk jobbak.” Hátha egy kicsivel már többet tanultunk, de van még tanulnivalónk, hogy együtt tudjunk élni egymással! Nem tudom azt mondani, hogyha nekem igazam van, akkor jogom van a másikat leigázni. Gyerekkorom óta ez ellen tiltakoztam kicsiben és nagyban. Nehéz azt mondani ilyenkor: „mindezt Isten látja és tudja, és nem tudom, hogy miért, de ebből akar Isten valami jót kihozni.” Ez az én hitem. Én valamikor eldöntöttem, hogy abban az Istenben hiszek, aki mindezt átlátja és valamit csinál belőle. Volt idő, hogy nagyon kételkedtem benne, azt gondoltam, hogy Isten tényleg gonosz és rosszindulatú, hogy mindezt megengedi vagy csinálja. Igazán a hitem mellett felnőttként döntöttem: ifjúsági lelkészként alakult ki bennem, hogy minden kétely és minden fájdalom ellenére abból indulok ki, hogy létrejött ez a világ, abban jó szándék van, nem pedig rossz. Csak annyit tudok, hogy az én feladatom benne az, hogy ezt a reménységet ápoljam magamban és magam körül is, már amennyire képes vagyok rá.
A bejegyzés ennek az adásnak egy részlete.
Utolsó kommentek