Remélem, sikerült elég figyelemfelkeltő címet találnom a most következő poszthoz. :) Amit el akarok mesélni, azt persze nem csámcsognivalónak szánom olyanoknak, akik éppen nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel és szívesen foglalkoznak mások magánéletével. (Perverzek kíméljenek! :) Inkább csak amolyan elmélkedésféle lesz az intimitás, a szerelem és a szexualitás témájáról – főleg a saját tapasztalataim alapján. Ja, és olyan módon, hogy akár „apácák is meghallgathassák”… Mehet? :)

Honnan is kezdjem… Talán ebből a kissé közhelyes megállapításból indulnék ki: a szexualitás bennünk lakozó, felmérhetetlen hatalom. Mindannyiunkban megvan (legfeljebb némelyekben még csak szunnyadozik...), akármilyen élethivatásban éljünk is és legyünk bárhány évesek. Ezt azóta tudom – ezt a sztorit minden alkalommal elmesélem, amikor csak elmélkedést kell tartanom erről a témáról ;) –, hogy egyszer (még nagyon fiatal papként) lelkigyakorlatot tartottam szerzetesnőknek. Az öt nap elteltével a lelkigyakorlat végén kértem tőlük visszajelzést az egész folyamatra. Lehetett mondani jót is, rosszat is. Titkon reméltem, hogy tényleg kapok néhány visszajelzést, amit magammal vihetek (ki mer egy papnak őszintén visszajelezni?). Nagy csend támadt a kérdésemre. Kicsit forszíroztam azért a dolgot, hátha mégiscsak sikerül: „Na, mondjanak mégis valamit: mi volt az, ami tetszett, és mit kéne másként mondanom, ha legközelebb lelkigyakorlatot tartok?” Erre aztán egy 93 éves, nagyon kedves néni felemelte a kezét, jelezve, hogy szólni akar: „Kedves Atya, minden nagyon szép volt, sok értékes gondolatot hallottunk.” (Örültem persze, bár nem voltam biztos benne, hogy még tényleg elég jól hall… :). Persze nem engedtem a huszonegyből: „Köszönöm, Kedvesnővér – és a kritika?” – „Hát, ha kritikát is kell mondanom – veselkedett neki –, akkor talán csak annyi, hogy azt a szexualitás-témát nem merítettük ki egészen!” :)

Nos, azt most sem ígérem, hogy ki fogjuk meríteni, de legalábbis foglalkozni szeretnék vele, szóba hozni ezt a kényes és fontos témát. Megpróbálok mondani róla egy-két gondolatot, mintegy gondolatébresztőnek; aztán lehet majd hozzászólni is... Voltaképpen csak néhány bensőséges (és elég bizalmas) történetet készülök megosztani.

1. Sok évvel ezelőtt történt. Lelkivezető voltam éppen egy nagy házban – afféle kollégiumban –, ahol mintegy 50 papnak készülő fiatalemberek (papnövendékek) éltek. Az egyetemi előadásaikon túl – magában a házban (papnevelő intézetben / szemináriumban) is voltak úgynevezett „lelki programok”, amelyek a későbbi életükre való felkészítést szolgálták. (Kicsit szakkollégiumi mintára.) Könnyű elképzelni, hogy egy ilyen ház számos alkalmazottat is foglalkoztat. Nálunk pedig – micsoda privilégium! – néhány szerzetesnő is szolgált. Svájcból való apácák voltak – nagy részük már idősebb személy –, akik a sekrestyét tartották rendben, gondozták a betegeket, sőt – ezt kissé röstellem bevallani – mostak-vasaltak és takarítottak is az atyákra, akik a házat vezették. Szégyen ide, szégyen oda, én őszintén szólva nagyon rászorultam a segítségükre. Ez volt ugyanis a garancia arra, hogy nem fogok „elkoszosodni”. Akkoriban ugyanis annyit dolgoztam, hogy észrevétlenül a „kötelező minimumra” redukálódott minden magamra irányuló tevékenység, ami túlmutatott a közvetlen önfenntartáson – s bizony a mosás és takarítás is ebbe a kategóriába esett volna, ha nem nyúlnak a hónom alá... Így történt, hogy örömmel éltem a lehetőséggel, amikor felajánlották: hetente egyszer „kialmoznak alólam”, azaz kitakarítják a 16 négyzetméteres szobámat és kimossák-kivasalják a felsőruháimat is. (Tudom, ez dicsekvés, de – becsületemre legyen mondva – az alsóneműim mosását még eddigi felnőtt életemben sohasem bíztam másra! :).

Így történt tehát, hogy heti rendszerességgel – hétfőn délelőttönként – óramű pontossággal kézbe kaptam a patyolattiszta és kikeményített ingeket és az élesre vasalt nadrágokat. Az első évben a kiosztás feladatát – kivételesen – egy fiatal apáca végezte. 11 óra tájban zörgős kocsijával végigrobogott a folyosón, és – miután tisztelettudóan bekopogott minden jezsuita ajtaján – átadta a vasalt ruhákat, valamint a tiszta ágyneműt és az új törülközőket is. Már messziről lehetett hallani az érkezését, mert az egyébként csendes házban az ő taligája éktelen robajjal, csörögve-csattogva közlekedett. A nap ezen szakaszában én általában a szobámban dolgoztam; készségesen ajtót nyitottam tehát, átvettem a „cuccot” és rendszerint váltottunk néhány közvetlen szót is. Ahogy teltek-múltak a hetek, azt vettem észre, hogy nem csak számon tartom, hogy jönni fog, de várom is az érkezését… (Hiába: akkoriban még a borbély is férfi volt, aki hathetente megnyírta a hajamat. :) Szóval, arra lettem figyelmes, hogy örömmel váltok szót ezzel a kedves és szemérmes apácával.

Félreértés ne essék, sietek leszögezni, hogy becsületes pap vagyok. Na nem mintha büszke lehetnék erre, inkább csak annak köszönhetően, mert Isten, aki meghívott és lefoglalt magának a papszentelésben, mindeddig megóvott a botlástól a fogadalmaim (szegénység, tisztaság, engedelmesség) terén, minden törékenységem és esendőségem ellenére. Ezt fontosnak tartottam előrebocsátani ebben az összezavarodott (és túlszexualizált) világban... (Ismerek embereket, akik el sem tudják képzelni, hogy „a papok” és „az apácák” ne egymás szeretői volnának – de hát a világ az ő egyszerű világnézetüknél bonyolultabb szerkezetű...) De folytatom a történetet. (Itt vagytok még? ;)

Szóval – talán lesz, akinek ez csalódás :) – semmi rosszra nem kell gondolni: egyszerűen arról volt szó, hogy legfeljebb egymásra mosolyogtunk :), ő átadta a ruhákat, én átvettem, illendően megköszöntem; időnként kicsit előtte erőltettem az agyamat, hogy hogyan tudnék kapcsolódni az életéhez és kérdezni valamit, amire ő legfeljebb egy-két mondattal válaszolt; azzal aztán mindenki ment is a maga dolgára. Újabb hetek elteltével azonban arra lettem figyelmes, hogy egy apró mozzanattal bővült a heti találkozásunk rövid rituáléja. Egy ártatlan játékról volt szó. Amikor ugyanis ő átnyújtotta a tiszta ruhákat, nem egyszerűen rámutatott a zörgős kocsiján a megfelelő ruharakásra, hanem előzékenyen levette a kocsiról, és figyelmesen a kezembe adta (amit én tisztelettel átvettem és megköszöntem). Csakhogy amikor átvettem a ruhaköteget, a kezünk rendszerint egy pillanatra összeért. Ha túlozni akarnék, azt is mondhatnám, hogy ahogy ő visszahúzta a kezét, egy pillanatra könnyed mozdulattal megsimítottam a kezét. Egyetlen ártatlan gesztus volt mindössze, semmi több; nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnhetett volna, ha történetesen néz bennünket. Én azonban észrevettem – és elgondolkoztam rajta...

Azt persze kizártnak tartottam, hogy az ő figyelmét elkerülte volna ez a mozzanat (azt hiszem, ennyire azért ismerem a női lelket… :) Végül is másként is átadhatta volna a ruhákat, például úgy, hogy oldalt fogja a köteget (mint ahogy az elődje és az utódja csinálta) – de nem tette. Miért? Az volt az elméletem, hogy jól esik neki ez a futó érintés. Mint ahogy – mi tagadás – nekem is jól esett… Nemigen képzelődtem tovább a dolgon, egyszerűen csak megállapítottam magamban: lám, mennyire híján vagyok a fizikai intimitásnak a pillanatnyi életformámban… Ezzel egyébként szerintem ő is így volt: ide küldték szegényt, ebbe az érzelmi sivatagba, pedig végül is dolgozhatott volna a rendje által fenntartott egyik óvodában vagy idősek otthonában is, akkor inkább érzelmi túltápláltságban szenvedne, az itteni relatív alultápláltság helyett. :) A dolog aztán ennyiben maradt: ő is én is más feladatot kaptunk. Hanem bennem e néhány futó fizikai érintés lelki utóhangja, a tanulságok levonása még hosszan folytatódott.

Például elmélyült bennem az a felismerés, hogy lehet ugyan élni meghitt kapcsolatok és érzelmi-fizikai intimitás nélkül, akár hosszú ideig is – legfeljebb veszélyes... Nagyon a helyén kell lennie az ember eszének-szívének, ha arra rendezkedik be, hogy hosszú évtizedeken át nélkülözni fogja a legelemibb érzelmi életfeltételeket! Aki szerzetesként könyvtárban, irattárban dolgozik, emberektől távol él, például tudományos munkát végez, avagy bármi más olyan feladatra vállalkozik, ami nagyfokú koncentrációt (s az azzal járó egyoldalúságot, részleges izolációt stb.) kíván, az bizony veszélyeknek van kitéve. Ez persze magával az élettel is együtt járhat. Míg a szerzeteseknél a „küldetést” az elöljáró határozza meg, amelyhez mi tudatos beleegyezésünket adjuk; sokak életében viszont egyszerűen a külső körülmények rendezik így a dolgot. Mindenesetre az emberi intimitás – az, hogy gyöngédséget, személyes figyelmet és megértést tapasztaljunk – szerintem az alapvető életfeltételek közé tartozik. Szent dolog, amire rászorulunk. Belőle valamennyire hosszú távon mindenkinek szüksége van, mert enélkül minden emberi lény érzelmileg elsorvad, sőt el is torzulhat. Ezen a téren persze érési folyamat is zajlik, amelyet nem lehet megspórolni; érés, ami gyakran frusztrációval és fájdalommal is együtt jár. Az intimitás és a szexualitás terén való érettség tehát fontos, sőt nélkülözhetetlen – de a szerzetesi hivatásban való hűséghez mégsem elegendő. Anélkül ugyanis, hogy valaki ne törekedne az embereket szeretni és ne áldozna időt Istenre (ima, meditáció, a kontemplatív élet ezerféle formájának gyakorlása által), hosszú távon nem fog tudni papként vagy szerzetesként cölibátusban megmaradni. (Olykor még ezekkel együtt sem könnyű... :) De nélkülük biztosan beletörik a bicskánk ebbe a vállalkozásba (ettől már Pál apostol is óvni akart bennünket: vö. 1Kor 7,9).

2. De van szomorúbb példám is – ezt persze nem fogom elmesélni ilyen részletességgel. Tudok egy apácáról, aki – már kicsit túl az élete delén – annak rendje és módja szerint plátói szerelemmel beleszeretett egy fiatal papba. Eddig még nem is lett volna semmi baj – hisz’ ilyesmi bárkivel megtörténhet, a legjobb családban is megesik, gyakran házasokkal is! Csakhogy a nővér – megfelelő pszichológiai- és önismeret híján – valahogy elfogadhatatlannak tartotta az érzéseit, és egyszerűen belevetítette azokat egy fiatalabb nővértársába, akit a féltékenységével csaknem halálra szekált (szóval: majd’ kiüldözött a világból…). Sokkal szerencsésebb lett volna, ha tisztában lett volna az érzéseivel, és azzal is, hogy valójában minden érzelem elfogadható („ami van, annak szabad lennie”!). Legfeljebb nem minden esetben helyes követni is a fellobbanó emóciókat! Ehelyett inkább arra van szükség, hogy észrevegyük az érzelmeinket, és kapcsolatba lépjünk velük. Szóval, hogy jóban legyünk önmagunkkal, beleértve az affektív oldalunkat is. Ez az egyelten garanciája annak, hogy ne váljunk az elnyomott és a palackból kiszabadult érzések (i.e. belső démonjaink) áldozataivá... Mert aki letagadja őket, azt – C.G. Jung szavával – az érzései úgymond „hátulról fogják megtámadni” és „lesből fogják leteríteni”. Mennyivel felszabadítóbb ehelyett így gondolkozni: „Most fellángoltak az érzelmeim: szerelmes lettem. Ezek az érzések elevenen itt vannak bennem – és itt is lehetnek! Mivel az általuk mutatott irány nem egyeznik meg az erkölcsi értékrendemmel, nem hallgatok rájuk. Attól azonban, hogy nem követem őket, még továbbra is nyugodtan itt lehetnek, velem maradhatnak. Kedves vendégnek tekintem őket: maradhatnak, ameddig csak jól esik nekik. Megengedem, hogy érezzem őket – az ezzel járó szenvedéseket pedig igyekszem kibírni... Legmélyebb meggyőződéseimhez (belső önmagamhoz) azonban hűséges akarok lenni – ezért nem változtatok az élethelyzetemen. Egyszerűen elszenvedem, amit az élet itt és most elszenvedni felad; és közben bízom abban, hogy az érzéseim idővel meg fognak változni.”

3. És csakugyan: tapasztalat szerint az érzelmek – az időjáráshoz hasonlóan – változékonyak.

Nem tartozik hozzá közvetlenül a poszt témájához, mégis elmesélem (csak hogy lássátok, nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha a neutralitás hűvös távolságtartásából szólhatnék hozzá a témához, hanem magam is érintve vagyok). Írtam már ezen a blogon, hogy jó tízegynehány évvel ezelőtt – már papként – egyszer átéltem egy nagy plátói szerelmet az életemben. Német lány volt, egy francia nyelvtanfolyamon ismerkedtünk meg. Én akkoriban Rómában írtam a doktori dolgozatomat (megint csak érzelmileg sivatagos környezetben...). A találkozásunktól kezdve nagyjából másfél évig semmi másra nem tudtam gondolni. Minden róla szólt. Ha napjában csak százötvenszer jutott eszembe, azok már jó napok voltak... Az volt a szerencsém, hogy ez nem egy viszonzott szerelem volt; továbbá, hogy általában 1500 km választott el bennünket egymástól. Én végig, az egész folyamat során tudtam, hogy pap akarok maradni, de azért a hosszú álmatlan éjszakákon ilyenkor persze minden eszébe jut az embernek... Rettenetesen szenvedtem. Persze imádkozni is próbáltam – nem volt más. A legnehezebben elviselhető tapasztalatok között tartom számon, amikor a nyári szünetben hazautaztam – képzeletben mintha mindenhová elkísért volna... Hogy enyhítsek a belső kínjaimon, elhatároztam, hogy a legjobb barátaimnak elmesélem, mi zajlik bennem. (Korábban dolgoztam ugyanis néhány félévet Afrikában. Ott tanultam, hogy egyes törzseknél szokásban van: ha valakit trauma ér – például meghal valakije, vagy hasonló –, be kell mennie a faluban minden egyes kunyhóba, és elmesélnie, hogyan történt. Ha 25-30-szor elmondod az esetet, egy kicsit jobban helyre kerül benned, az biztos...!) Sok bizalmas barátom persze nem volt, de a módszer mégis sokat segített. Nem is a tanácsaik gyógyítottak, hanem elsősorban a figyelmük: az, hogy „megfürödhettem a szemükben”. Az együttérzésük és empátiájuk olaj volt a sebeimre. Egy ponton aztán vettem egy mély levegőt, és elmondtam a szüleimnek is. Apám férfiasan reagált, azonnal szidni kezdte a cölibátust; édesanyám pedig elsírta magát, és kimondott egy mondatot, amiért egész életemben hálás vagyok neki. Azt mondta: „Ide bármikor hazajöhetsz...” Azzal, hogy kifejezte a feltétel nélküli szeretettél, felszabadított. Paradox módon ezt éreztem a legnagyobb segítségnek abban is, hogy hűséges maradjak... Így visszanézve az egész folyamatra, olyan volt, mint egy megszállottság. Sosem hittem volna, hogy valaha is véget érhet. Aztán mégis végetért... Elmúlt – éspedig nyomtalanul. Ő azóta férjhez ment, öt gyereket szült. Jóban vagyok velük – a férjével is! Évente – karácsony körül – szoktunk váltani egy levelet. És – igen, eljött, amit sosem hittem volna – nagyjából fél évenként szoktak eszembe jutni is. (Na jó, most sokat írtam az emberi oldalról. Azért egy icike-picike szerepe az imaéletemnek is volt a szabadulásomban, elismerem... :) Mert – komolyra fordítva a szót – végső soron az Úr szabadít meg bennünket minden megszállottságból – nekem ezt ezek után már nemigen kell bizonygatni... Tapasztalatból tudom.)

Azt mondják, olyan folyamat ez, ami a nőknél egy kicsit tovább tart – ezt nem tudom. De az, hogy nekem véget ért – mutatis mutandis –, nekik is reményt adhat. Na jó, a végére azért csak kimondok én is egy férfi-mondatot (amolyan kamionsofőröset... :). Szóval, mindenki bízhat abban, amit egyszer egy megelőzhetetlennek tűnő kamion hátulján olvastam: „No condition is permanent” (Nincsenek változhatatlan körülmények…). Az én tapasztalataim szerint az érzelmek terén tényleg így áll a helyzet. (S milyen meglepő: Szent Ignác is így látja – a vigasz és a vigasztalanság változik az életünkben! :)

Remélem, nem vettétek vétkes magamutogatásnak, exhibicionizmusnak, amit leírtam (legfeljebb „egészséges” exhibicionizmusnak – bár olyan meg nincs... :). Csak az együttérzésemről és a szolidaritásomról akartam tanúságot tenni azok felé, akik hasonló cipőben jártak vagy járnak.

Hogy ezzel nem merítettük ki a témát? Nos, mentségemre legyen mondva, hogy ezt most sem ígértem – és így is lett... :) S hogy – what’s the moral of the story? – mi ebből a tanulság? Azt hiszem legalább három – plusz egy – következtetés levonható. 1. Először is, hogy érdemes „karban tartani” a lelkünket, az érzelmeinket. (Például jó tudatosítani, megengedni, elfogadni az érzéseket; észlelni, hogy merre vonzanak vagy taszítanak, és tudatosan dönteni az elmozdulás iránya mellett vagy ellen. A meditációs imában persze elszenvedni mindazt, ami a belső feszültségekből származok – nagyon sok minden! Már ha tudjátok, mire gondolok...) 2. Másodszor, hogy fontos amolyan mentálhigiénés érzékenységgel számolni az alapvető emberi szükségleteinkkel, az intimitásra vonatkozó igényünket is beleértve (ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindig ki is kell elégítenünk azt). (A „mentálhigiénés érzékenység” itt körülbelül azt jelenti, hogy tudatosítom, természetesnek veszem, eldöntöm, hogy hogyan kezeljem a nem kielégített érzéseimet.) 3. Harmadszor, hogy lehet bízni az érzelmek változékonyságában. A plusz egy szempont pedig – s talán ez a leglényegesebb –, hogy közben egyetlen pillanatra sem (volna) szabad szem elől tévesztenünk azt, Aki miatt valaha is szerzetesnek, szerzetesnőnek álltunk… Aki miatt egyedül érdemes. S ha Istent még nem ismerném annyira, hogy már egészen magához vonzotta volna a szívemet, lefoglalta volna magának, mondhatom neki: „Uram, én a nehéz pillanatokban is próbálok Beléd kapaszkodni, s elhinni, hogy Érted érdemes (még ha pillanatnyilag éppen esetleg csak fogcsikorgatva megy is egyelőre most ez a cölibátus-cucc…).” Ez az aszkézis fokozata. Ha azonban már jobban megismertem Őt, a lemondás értelme is egyre világosabbá válik. A vele járó szabadsággal és – igen! – az örömmel együtt is. De ez már a misztika birodalma.

Így engedje a Jó Isten...!

PS: Utószónak még (engedéllyel) idemásolok egy részletet egy szerzetesnő leveléből, amit már jó pár éve kaptam (de gondosan megőriztem :). Közvetlenül azután írta, hogy befejezte a harminc napos szentignáci lelkigyakorlatát. Így szól:

„A lelkigyakorlatom után gondoltam időt szánok egy pár sor erejéig, hogy írjak Neked. […] Nem volt könnyű, de amiért az egész lelkigyakorlatra vállalkoztam, amire vágytam, azzal az Isten nagyon megajándékozott. Újra van kedvem ahhoz, amit csinálok, azzal, aki épp mellettem van, szóval Vele. Persze tudtam előtte is, hogy az Isten létezik, de most olyan mintha valahogy megelevenedett volna. Egyszerűen van, itt van velem. Olyan, mint amikor nagyon szerelmes vagy, csak éppen nem egy férfibe, hanem az Istenbe, és minden Róla szól. Voltam már néhányszor szerelmes, de az Ő közeledése összehasonlíthatatlanul más! Annyira, de annyira türelmes, irgalmas velem, és elképesztő, hogy minden által vonz, és minden bukásom ellenére, makacsságom és félelmeim ellenére akar engem. A hamis kötelékeket leoldotta rólam, semmi és senki más nem tudta volna, csak Ő. Visszavezetett az első Szerelemhez, amellyel mindig is hívott. Annyira jó! Őrizni akarom ezt az érintettséget, tüzet :-)”

Még három apró, de fontos megjegyzés.

1. Talán Ti is érzitek, hogy ez egy nagyon kényes és lelki finomságot kívánó téma. Kérlek, ezzel a lelkülettel szóljatok hozzá! Ha netán hozzá akarnátok szólni...
2. Ha mégsem így sikerülne – és a rossz irányba magyarázhatóságnak akár csak a legkisebb gyanúja is felmerül –, kérlek, engedjétek meg, hogy cenzúrázzunk. (Az olvasók és az érintettek érdekében.)
3. Végül, bár magától értetődik, megjegyzem, hogy az említett szereplőket a felismerhetetlenségig megváltoztattam (ahol nőről van szó, ott férfit írtam, ahol magamról, ott mást, ahol Németországról, ott Kanadát stb. :)