Tudok egy nagyon idős és nagyon derék lengyel jezsuitáról, aki a ’60-as években titokban Magyarországon végezte el a filozófiai és teológiai tanulmányait. Rendi körökben azóta is tréfálkozva meséli, hogy két idegen nyelvet beszél magas szinten, ám a nemzetközi tudományosságban mindkettő tökéletesen haszontalan: a latin és a magyar. Mi tagadás, kicsit kesernyés humor ez egy magyar fülének... Lássuk most, mi igaz belőle.
Az alábbiakban néhány fésületlen gondolatot szeretnék megfogalmazni arról a helyzetről, amiben élek: tudományos munkával foglalkozom egy külföldi oktatási és kutatási központban. Ez a helyzet egyebek között azt a kérdést is kiélezi, hogy milyen következményei vannak a mi sajátos (magyar) nyelvi-kulturális hátterünknek a humántudományok művelése szempontjából. Mit jelent a magyarságunk, ha nemzetközi környezetben kell bizonyítanunk a versenyépességünket? Bár a filozófia és a teológia nem klasszikusan „versenyszakma”, azért az egyetemi élet mégiscsak „az élet sűrűjének” számít: kompetitív szellem, teljesítménykényszer, kevés támogatás a kollégák részéről, helyette viszont folyamatos megmérettetés… Hat év után talán már van annyi tapasztalatom arról, mit is jelent magyarként helyt állni idegen környezetben, hogy mondhassak néhány gondolatot a témáról.
Röviden összefoglalva: amennyire én érzékelem, magyarnak lenni, behozhatatlan hátrány és felmérhetetlen előny is egyszerre, ha az ember humántudományok művelésére adja a fejét. Ez elsőre talán ellentmondásnak hangzik, pedig nem az – mindkét szempont egyszerre igaz ugyanis, más más aspektusból. Lássuk sorjában mindkettőt kissé részletesebben.
I. Magyar voltunk hátrányai
Magyarnak lenni nem könnyű a bölcsészettudományokban. A műszaki diszciplínák terén egy kicsi más a helyzet – ott a nyelvnek nincs akkora szerepe. Mindenki beszél egy (koiné-) angolt, és azon el lehet kommunikálni. Az „eredményesség” sem a nyelvi kifejezőképességen múlik, hanem sokkal inkább a matematikai tartalmon, ami univerzális. Hanem a humántudományban a nyelv kurcskérdés. Abszolút megkerülhetetlen.
Egy nyelvi döntés
Van egy kollégám, aki – máltai lévén – gyerekkora óta jóformán kétnyelvűként nőtt fel. Második anyanyelveként beszéli az angolt, később még majd másfél évtizeden át dolgozott egy londoni egyetemen. A karrierje egy pontján – logikus lépés! – el is határozta, hogy ezentúl bármi ír, azt angolul fogja írni. Ha őszinte vagyok magamhoz, megértem az döntését, de a magam részéről nem csak hogy nem követem, de valójában nem is tartom túlságosan szimpatikusnak. Valójában egy kissé haszonelvű dolognak tűnik a számomra, ha így gondolkodunk arról a pókhálószerű, finom szövésű szálakból font kötelékről, ami összefűz bennünket a hazával, néppel, anyanyelvvel. Nem szeretnék „nyelvet váltani” abban az értelemben, hogy lemondjak a kulturális örökségemről. Nincs az a karrier, ami megérne ennyit! Azt hiszem, a nyelvvel való kapcsolat nem csak a művészeknél életbevágó (közismert a XX. századi magyar líra egyik legnagyobb virtuóza, az Amerikába száműzött Fekete István szenvedése), de a létre való reflexió minden területén. A nyelv sok szempontból „minden”, ami soha semmi mással nem helyettesíthető.
Sajátos elszigeteltség
Ezért aztán aki nélkülözni kényszerül az anyanyelve segítségét külföldön, sajátos elszigeteltségre van ítéltetve. Márpedig ezt nem úszhatom meg, ha átlépem az országhatárt (valamint a kisebbségi és emigráns szűkös köröket). Innentől a magyarral bizony már nem sokra megyek. Kár volna tagadni, hogy aki a sorstól (gondviseléstől) azt az ajándékot kapta, hogy ilyen anyanyelvvel induljon neki az életnek, számos tekintetben behozhatatlan hátránnyal indul. Hiszen hogyan is lehetne elvárni egy európaitól, hogy ismerje egy olyan kicsiny nyelvterület (mindössze 10-12 millió ember) nyelvét, mint a miénk? Olyan nyelvről van szó, amely legfeljebb egzotikumként jöhet számításba: a méreténél fogva nem lehet meghatározó jelentősége a nemzetközi kulturális és tudományos életben.
Arról nem is beszélve, hogy ez a nyelv nem hasonlít semelyik más nyelvre sem, szerte Európában! Bizony, ez is nagy kereszt. Hiszen ha egy portugál – aki egy körülbelül ugyanilyen méretű (tízmilliós) népességhez tartozik, mint mi – átmegy a szomszédos Spanyolországba, ha nem akarja, ha soha nem tanulta is, érteni fogja, hogy ott miről beszélnek (legalábbis nagy százalékban). Ha pedig keresgél a rádió- vagy TV adók között, vagy kinyit egy latin nyelvcsaládba tartozó nyelven írt könyvet vagy folyóiratot, nem tudja nem megérteni amiről ott szó van. Ez pedig – micsoda ajándék! – egyúttal arra is garancia, hogy az országába bejönnek az idegen gondolatok. Sőt, a nyelve révén akaratlanul is kitekintést kap további két kontinensre, ahol az anyanyelvén beszélnek (Afrikában két olyan gigantikus méretű ország, mint Angola és Mozambik, Dél-Amerikában pedig a globális egyensúly egyik új hatalmi tényezője, Brazília). Nekünk nem hogy nem adatott meg ez a perspektíva, de még szűkebb régiónkon belül is szembeötlő egyfajta nyelvi elszigetelődés. Hiszen egy szlovák, cseh, lengyel, ukrán, szerb vagy horvát is megérti egymást (ha nagyon akarja), és hasonlóképpen – bár szintén nem minden nehézség nélkül – megértik az oroszokat is, amivel automatikusan megnyílik előttük egy új, titokzatos kontinens, Ázsia a maga felmérhetetlen gazdagságával, távlataival. Képletesen szólva, így ők is ellátnak egészen Alaszkáig.
Ezzel szemben mi a helyzet velünk, magyarokkal? Vajon mi meddig látunk el? Nos, nyelvi szempontból mi legfeljebb a híres (és tudománytalan alapon sokat vitatott) „halszagú rokonsággal” dicsekedhetünk... De még a finneket sem értjük, hiába a közös nyelvi gyökerek! (A másik – szintén iciri-piciri – titokzatos, nem indoeurópai nyelvű népességről, a baszkokról nem is szólva.) Tehát, hogy úgy mondjam, nem vagyunk elkényeztetve – azaz természetes eszközökkel kisegítve – hogy kitekintésünk nyíljék a világra. Nem minden alap nélkül terthatjuk ezt a nyelvi elszigeteltséget geopolitikai helyzetünk egyik legnagyobb átkának. (Az átok persze áldásba is fordulhat, de erről később.)
Nehezített pálya: a nyelvtanulás kényszere – és legyőzhetetlen korlátai
Aki tehát magyarként próbál érvényesülni idegen környezetben, az rá van kényszerülve arra, hogy idegen nyelvet tanuljon. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy rengeteg frusztrációra kell felkészülnie. Hiszen ha nem gyerekként tanulok meg egy nyelvet, akkor – egészen rendkívüli, ritka kivételektől eltekintve – sohasem leszek képes valóban partnere lenni azoknak, akik az illető nyelvbe beleszülettek. A humántudományok terén tehát – s bizonyos értelemben a filozófia és a teológia is ide számít – nyelvileg egyszerűen nem lehetek versenytársa az angol, francia, német, és spanyol (valamint, legalábbis a teológia terén, az olasz) ajkú – kollégáknak. Márpedig – hangozzék bármilyen fájdalmasan is – aki magyarul ír, nem viheti előre a tudományt, mert nem fogják recipiálni: ha ez igaz a németekre és franciákra – márpedig sokszor panaszolják, hogy így van –, akkor mennyivel inkább érvényes ránk, e kicsiny és elszigetelt népesség fiaira és leányaira! Az írásaink lefordíttatásában sem reménykedhetünk, mert az nem csak hogy megfizethetetlen, de az „eredmény” akkor sem lesz kielégítő és az eredetivel összemérhető… A humántudományokban a tartalom elválaszthatatlan a formától.
Röviden: a nyelvi hátrány valóban behozhatatlannak látszik. Hiszen egy francia, spanyol, vagy olasz legalább (csekély változtatással) viszonylag könnyen át tudja transzponálni a mondanivalóját egy másik nyelvre – de mi mit tegyünk…? Hiszen a nyelvünknek még a leghétköznapibb szavai – olyanok mint a „rendőrség”, a „vasutállomás” vagy a „városközpont” – sincsenek még köszönő viszonyban sem az indoeurópai változattal! (Itt tehát nem fog működni, ami másoknál olyan jól megy, hogy „majd mondom a saját nyelvemen, majd csak megértik valahogy…” Hogyan reménykedhetnénk hát olyan finomságok hajszálpontos áttranszponálhatóságában, mint hogy „Elfeküdt már a nap túl a nádas réten, nagy vörös palástját künn hagyá az égen”?)
Allegória a tudományra
Összegzem tehát – mert ez a realitás –: Magyarországon nem lehet felépíteni a világ legfontosabb épületét (még Európáét sem), és nem lehet magyarul létrehozni a világ (vagy Európa) legfontosabb humántudományos és/vagy irodalmi-művészeti alkotását. Ez van. Meg kell tanulnunk együtt élni ezzel. Persze azért – tehetséggel, szorgalommal és egy kis szerencsével – lehetnek esélyeink.
Hallottam egy mókás hasonlatot a tudós magatartásról. Egy olyan barátom mesélte, aki maga is letette a névjegyét a nemzetközi tudományosságban (s talán maga is egy professzorától hallotta). A tudósok között – az allegória szerint – kétféle ember van. Van a „becsületes tudós”, és van a „mamutvadász”. A becsületes tudós – a humántudományokban legalábbis így működik a dolog – elolvas száz könyvet és megírja belőlük a százegyediket. Magyarként persze a becsületes tudóssá válás útján elénk tornyosuló első számú akadály, hogy a releváns könyvek túlnyomó részét nem a mi anyanyelvünkön írták (sőt esetleg csak néhány példány található meg belőlük az országban…). A mamutvadász ezzel szemben más utat követ. Ő minden veszéllyel dacol, kitartóan járja az őserőt. Egyszerre csak felfedezi a mamutnyomokat. Akkor aztán, uzsgyi neki, legott nyomába szegődik a hatalmas állatnak. Állhatatosan, kitartóan és fáradtságot nem ismerve követi a nyomait, mígnem egyszerre csak utoléri a zsákmányt, amiről mindig is álmodott. Ha már megpillantotta, nem marad más hátra, minthogy élete kockáztatása árán közel férkőzik hozzá, becserkészi és egy hajszálpontos dárdahajítással leteríti a kapitális vadat. Aki Magyarországról származik, csak mamutvadásznak állhat.
Még jól emlékszem, amikor egy magyar akadémikus matematikus egyszer így panaszkodott: „Ahhoz, hogy a témámról valakivel beszélgetni tudjak, repülőre kell ülnöm.” Persze, ez még a szkájp felfedezése előtt történt… Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és a körülmények alaposan megváltoztak. Ám amikor azt állítom, hogy nem szabad nekikeserednünk, nem is elsősorban a technika haladására gondolok. A derűlátásomnak mélyebb indokai vannak.
II. A magyarság mint áldás
Remélem, nem hatottak túlságosan lehangolónak a fentebb mondottak. Talán néhányakban felelevenítették a nyelvtanulással járó fáradalmakat, kudarcélményeket, és az idegen földön átélt idegenség érzést is, amiből óhatatlanul kijut azoknak, akik veszik a bátorságot és átlépik az országhatárt. Az eddig taglalt nehézségek azonban az éremnek még csak az egyik oldala. Valójában magyarként sok szempontból kitüntetett helyzetben vagyunk.
Tehetséges nemzet vagyunk
A fentiekkel távolról sem az volt a szándékom, hogy leszóljam a magyar tudományosságot. Valójában – hála Istennek, és számos hihetetlen tehetséggel és munkabírással megáldott, elkötelezett hazánkfiának és lányának, akik magyarként ápolják a tudományokat és a művészeteket, a helyzetünk kivételezett. Ez már abból is látszik, hogy aki magyarul kers információt a világhólón, az élet és a tudományosság minden területén rendkívül magas színvonalú ismeretek állnak rendelkezésére. A szellemi élet itt generációk óta virágzik, ami szintén nem közömbös! Merthogy a privilegizált helyzetünkhöz az is hozzátartozik, hogy – már vagy ezer esztendeje – Európában lakunk, ebben az innováció terén annyira jeleskedő közegben. Kitüntetett helyzetünknek az csak egyik jele, apró megnyilvánulása, hogy ma a világ legjobb útlevelét (ti. európai uniós) hordjuk a zsebünkben. Ebből a szempontból irigykedik is ránk a világ (a nálunknál sokkal szegényebb Egyiptomtól, a nálunknál sokkalta gazdagabb, de a fél világ által gyűlölt Egyesült Államokig). Tehát – és mondanivalóm szempontjából ez a lényeg – Európai voltunk egyúttal azt is jelenti, hogy a mai előfeszítéseink beletartoznak egy ezer esztendős intellektuális hagyományba: harminc-negyven emberöltő alatt pedig megtanultuk, amit meg kellett tanulnunk, átvettük, amit át kellett vennünk a nagyobb nemzetektől. Hogy az elmúlt évszázadok alatt mind a tudományok, mind pedig a művészetek terén beértük Európa nagy nemzeteit, annak világos jelei nem csak az Amerikában „marslakónak” számító zseniális atomtudósaink (Teller Ede, Neumann János, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Kálmán Tódor), hanem azon magyar költők és írók is (számomra Pilinszky a legszebb példa!), akiket fordítani kezdtek nyugaton. Bármilyen meglepő, Molnár Ferenc és Márai Sándor nevét ma minden művelt olasz ismeri (az előbbi középiskolás tananyag része, az utóbbi óriási könyvsiker volt a kilencvenes években); Kertész Imre nyilván szintén alapirodalom (bár ő talán inkább politikai döntés eredménye volt: inkább Esterházyt vagy Nádas Pétert vártuk). Legújabban pedig a filmeseink (Nemes Jeles László és Deák Kristóf) jeleskedtek. Ki tagadhatja ezek után, hogy tehetséges nemzet vagyunk?
Megjegyzem egyébként, hogy – általában is – aki magyarként külföldre kerül, talpra szokott esni. Többször tapasztaltam (például papként szentmisét mondva német vagy angliai plébániákon), hogy amikor megmondtam a nemzetiségemet, mindenki egyszeriben tiszteletteljes hangra váltott: „Ja, tudja, a fogorvosunk is magyar...!” Szóval, a magyarok külföldön általában arról híresek, hogy nagyon keményen dolgoznak – egy kicsit túl individualista módra talán, de hatékonyan –, és az esetek többségében nagyon jól megállják a helyüket. S ebben talán végső soron a kulturális és nyelvi örökségünknek is pozitív szerepe van. Hogyan? Mindjárt elmagyarázom.
Egy (másik) kép a tudmányról
Előbb azonban hadd osszak meg még egy képet. Egy (másik) hasonlat a tudományossággal kapcsolatban – amit én tanultam egy professzoromtól. Eszerint is alapvetően kétféle tudós van. Az egyik a méhecskére, a másik a pókra hasonlít. A méhecske szorgalmasan dolgozik, virágról virágra száll, és összegyűjti a virágport, hogy abból azután értékes lépes mézet készítsen. Nos, nekünk magyaroknak az ilyen jellegű munkához is van tehetségünk. De talán még inkább találó ránk nézve a pók helyzete. Az ő adottságai kissé más természetűek. Bár a szorgalom nála is szerepet játszik, ám kiegészül egy másik, különös tulajdonsággal. A pók esetében nem annyira az számít, amit másoknál talál. Az ő léte függetlenebb lét. A pók ugyanis... – honnan is veszi az alapanyagot a zseniális, mindenki által megcsodált teljesítményének létrehozásához? Hát igen, mit mentegessük: a hasából... :-) És mi, magyarok, nagyon is rendelkezünk ezzel a különös adottsággal.
A kreativitás, mint geopolitikai körülmény
Talán a szerencsés geopolitikai helyet is predestinál bennünket. Egy évezred óta ugyanis a Kárpát-medencében lakunk, a nemzeteknek ezen olvasztótégelyében. Az identitásunk megőrzése érdekében a honfoglalás óta harcolnunk kellett, ugyanakkor sikeresen beolvasztottuk az itt talált és a betelepült népeket is, nyelvünk megőrzése mellett. Európa szláv, germán és latin tengerében való évezredes fennmaradásunk pedig önmagában is bizonyítéka annak, hogy jól megtanultuk az egyensúlyozás művészetét: egyszerre tudunk az új dolgok befogadni és képesek vagyunk a saját önazonosságunkat is megőrizni. Nyugat-Európából nézve talán túlságosan Ázsiának („Balkánnak”) számítunk (Ázsiából pedig túlságosan „Nyugatinak” :-), ám ez is azt jelenti, hogy kiismerjük magunkat mindkét gondolkodásmódban. Márpedig aki képes eltájékozódni egy a sajátjától nagyban különböző másik világ sémái között, annak rugalmasak (kreatívnak) lennie: képesnek arra, hogy kombinálja azt a magáéval és többféle világban is egyszerre otthon tudjon lenni.
Mi magyarok mindannyian őrizzük ezt a kincset, bárhol éljünk is. Amolyan kulturális-genetikus örökségként kaptuk – ajándék. Akár tudjuk magunkról, akár nem, mindez hihetetlen erőforrások mozgósítására képes a számunkra. Volt már szó róla, hogy nekünk, magyaroknak, ha külföldre megyünk, szükségképpen alkalmazkodnunk kell. Fentebb bőven beszéltem a dolog nehézségeiről, árnyékos oldaláról. Érdemes most rámutatni az érem másik oldalára is: arra, hogy miközben megőrizzük az agyunkba kódolt teljesen más nyelv által kialakított gondolkodási mintákat, ha idegen nyelven beszélünk vagy írunk, a gondolatainkat egyszerre tudjuk megfogalmazni az új nyelv fogalmaival, ugyanakkor azonban saját (nagyon más!) fogalmi kategóriánkra is le tudjuk fordítani őket (hiszen gondolkodni leginkább mindenki az anyanyelvén képes). Ez pedig arra képesít (sőt kényszerít!) bennünket, hogy másoknál kreatívabbak maradjunk.
Egy másik nyelvi döntés
Tudok egy afrikai teológusról, aki egy ponton – a karrierje csúcsán – elhatározta, mostantól kezdve csak szuaheliül – az anyanyelvén ír. Ezzel persze lemondott arról, hogy széles körben recipiálják a gondolatait, viszont tudatosan kezdte művelni az anyanyelvét és kialakította a teológia kifejezéséhez szükséges fogalmakat. Ez hosszú távú döntésnek bizonyult az életében, amely által azóta is a jövő generációjának készíti elő a terepet. Ők már valóban a „helyi hozzávalókból főznek” majd a teológiai gondolkodás terén, s jó eséllyel ízletes, emészthető táplálék formájában tálalják az elért eredményeket az övéiknek. Ilyen döntések miatt élő és kreatív az egyház! Aki ugyanis az törzsi anyanyelvén műveli a teológiát, az bizonnyal kevesebb nehézséget támaszt Jézus Krisztus örömhírének befogadása útjába – és hitelesebben hangzik mondanivalója –, mintha még mindig a gyarmatosító múlt franciából vagy az angolból átvett (tehát gyökerében kultúr-idegen) fogalmak segítségével próbálna hangot találni a rábízottakkal. Az övéikhez beszél Jézus Krisztus örömhíréről, olyan nyelven, amelyet értenek. A katolikus teológián belül ez az ún. inkulturációs törekvések végső értelme és igazolása. Ám ez messzire vinne...
Még egy szó a pedagógus szerepéről
Számomra az egyik legmélyebb előny – amiből valóban nagyon sokat profitáltam külföldön (részben nevelőként eltöltött) éveim alatt – meggyőződésem szerint szintén ebből a nyelvi-kulturális örökségből származik. Paradox dolog ez: éppen az átélt nehézségekből és frusztrációkról van szó. Egy kis nemzet fiaként kialakultak bennem bizonyos érzékenységek; olyanok, amelyekre egy amerikai, angol, holland, belga, német vagy spanyol sohasem fog szert tenni. Nagy előny az is, hogy mi nem voltunk gyarmatosító nemzet, ezért nincs meg bennünk a nagyobb nemzetek fiaival és leányaival veleszületett felsőbbrendűségi komplexus. Természetesebben tudjuk fogadni a tőlünk különbözőt, és érdemeik szerint értékelni a kisebb nemzetekhez tartozókat is. Például nem feltételezzük azt eleve, hogy mi jobbak, okosabbak vagy kitüntetett elbánásra érdemesebbek volnánk náluknál. Ezért aztán ők is könnyebben azonosulnak velünk – sokkal könnyebben, mint a nagyobb népek fiával vagy leányával! Márpedig ez az „azonosulásra való alkalmasság” (magyarul roll-modell szerep :-) tapasztalataim szerint a legnagyobb segítség a pedagógus számára hivatása betöltésében.
Spirituális végszó
Mindent összevéve tehát, magyarnak lenni a humántudományos életben hallatlanul előnyös dolog. Tudnillik az is. Nálam ez végső soron amolyan sprirituális felismerés eredménye. Nemzeti identitásom elfogadása olyan kérdés, amit, csak teológiaiailag tudok kellő mélységben megokolni. Hiszek ugyanis abban, hogy nem véletlenül kapjuk a körülményeket. Személyes dolog ez: ami van, annak valamiképpen Istenhez is köze van. Vagy még pontosabban: Istennek van köze hozzá. Az én világlátásom szerint ugyanis semmi sem véletlen az életünkben – így a magyar voltunknak is megvan az értelme. A gondviselés intézte így; s ha azt akarta volna, hogy könnyebb utam legyen, s megússzam az ezzel járó a nehézségeket, nem részesültem volna az áldásokból sem. Akkor „nem ide születtem” volna. Így azonban a küldetésemet itt kell betöltenem, éppen ezek között a körülmények között. Ez a tudat (és hit) már ahhoz is, hogy a helyzetemmel szembenézzel (s még mennyivel inkább ahhoz, hogy elviseljem az azzal járó nehézségeket, frusztrációkat és szenvedéseket). Ha van gondviselés, minden Isten kezéből jön. Ez az ára annak, hogy a legegyenesebb úton jussunk őhozzá.
Tanácsok
Megtoldom még néhány tanáccsal. Olyasmi ez, amit csaknem sohasem teszek a lelkivezetés során (nem csoda hát, hogy oly sürgető szükségét érzem bepótolni a sok kihagyott alkalmat! :-). Hadd javasoljak tehát három dolgot ambiciózus, kezdő értelmiségieknek, akik humántudományokkal vannak elfoglalva.
- Tanulj idegen nyelveket!
- Ne felejtsd el a magadét!
- Próbáld a (mindenkori) helyzetedet – ezt most csak leírom ide, ahelyett, hogy részletesebben magyaráznám, mit is jelent – Isten szemével nézni!
Utolsó kommentek