Több mint egy emberöltővel ezelőtt az angolszász országokban új szempontból kezdték nézni a testi és szellemi fogyatékosságot. Ennek a merőben új megközelítésnek fontos mérföldköve volt egy izgalmas és szuggesztív könyv: Nancy L. Eisland, The Disabled God [A fogyatékos Isten] című tanulmánya, amely 1994-ben jelent meg és vert annak idején jelentős érzelmi hullámokat – egyházi körökön kívül és belül egyaránt. Ha ma beleolvasunk, jó alkalmat szolgáltat, hogy röviden szemügyre vegyük a fogyatékossághoz való (személyes és “hivatalos”) viszonyunkat. 

A szerző mindenekelőtt csodálkozását fejezi ki, hogy a teológia mindmáig nem szentelt különösebb figyelmet a fogyatékosok világának. Hiszen amikor Isten megtestesült, nem egy tökéletes emberi testet vett magára, hanem az “emberi természet teljességét”, amelyhez bizony hozzátartozik a sebezhetőség, a törékenység, az esetlegesség is. Amikor pedig feltámadt, az evangéliumi leírásokból tudjuk, hogy az apostolok előtt újra csak törékeny embernek mutatkozott: szent Tamás is a nyitott sebeinek köszönhetően ismerte fel (Jn 20, 19-29). A fogyatékosság jövőben kidolgozandó teológiájának tehát reálisan számot kell vetnie azzal, hogy Isten bizonyos értelemben emberi természetünk korlátait és a befejezetlenségét is felvette, s ezzel átemelte azt saját isteni természetében. A Feltámadott dicsősége egyáltalán nem törölte el fogyatékosságainkat, sokkal inkább átértelmezte azokat. Maga Isten mutatta meg ugyanis, hogy a fogyatékosságnak – ellentétben a hagyományos és az antik vallások felfogásával – semmi köze sincs valamiféle bűnhöz vagy hibához. Nem bűneink (vagy szülein bűneinek) jól megérdemelt büntetésről van szó; hiszen Krisztus tanításáva (Jn 9,1-41) – valamint életével és halálával és feltámadásával – egyszer s mindenkorra szétválasztotta a fogyatékosság vagy törékenység tapasztalatát a bűn tapasztalatától.

Ha egy teológus komolyan veszi ezt a tényt, néhány szokatlan, eseteleg merőben új kérdés vetődik fel a számára. Például ehhez hasonlók: mit tud mondani, tanítani nekünk a saját emberi tapasztalatai alapján az emberség tapasztalatáról általában egy olyan személy, aki fogyatékkal él? Mindez talán arra kényszerít bennünket, keresztényeket, hogy újra értelmezzük (mintegy “de-konstruáljuk”) régebbi elgondolásaink némelyikét. A testi tökéletességhez a nyugati individualista gondolkodásban az önelégült magabiztosságot és a tévedhetetlenség tévképzetét társítjuk. Kultúránk valóságos kultuszt űz a testi tökéletességből, s általában véve ez számít a szemünkben “normálisnak”. Csakhogy helyénvaló-e így gondolkodni? Bizony nagyon is lehetséges, hogy ez valójában a „normalitás diktatúrája”, amely csakis a saját szempontjai szerint képes elképzelni az emberi élet minőségét. Kevesen veszik észre, hogy a társadalmi reprezentáció, a nyilvánosság tere és az ott politikailag korrektnek tekintett nyelvhasználat (még ha a tudományosság látszata mögé rejtőzik is) stigmatizál és nagyon sok szenvedés forrása olyan emberek (és családjaik) számára, akiknek mindössze annyi a „vétkük”, hogy különböznek a normától. Márpedig, ha az ember Isten képmása, amiként a keresztény hit hirdeti, és ha Isten magára vette törékenységünket (befejezetlen, korlátozott emberi körülményeinkkel együtt), akkor az emberiesség számára új lehetőségek nyílnak a sérülékenység és a korlátok elfogadása által – kultúránk ellenére is (persze sok változás történt az elfogadás irányában az elmúlt évtizedekben). A Jézus Krisztus isteni természetébe felvett emberségünk teológiai koncepciója – egyebek mellett – új fényben láttatja azt a hétköznapi tapasztalatot is, miszerint mindannyian többé kevésbé sérültek (képtelenek és fogyatékkal élők) és többé kevésbé egészségesek is vagyunk (akik sok mindenre képesek és alkalmasak). Gyökeresen nem különbözünk egymástól. Ez az a felismerés, amely új, pozitív perspektívába állíthatja – s így újra a figyelem középpontjába helyezheti – a sérülékenységet és a fogyatékosságot. Pozitív értelemben ugyanis korlátaink nem az emberi létezés egészéhez tartozó valóságok, amelyek így részei közösségi életünknek is. Ez az, ami arra hív benünket, hogy éppúgy átértékeljük az általános normához (a „normalitáshoz”) való viszonyunkat, mint a fogyatékkal élő személyek helyét a civil társadalomban és az egyházban. Az evangélium legalábbis erre hív.