Kisgyermekkorom óta nagyon szeretem a bárányokat. Igazából nem tudom miért, egyszerűen mindig is aranyosnak találtam őket. Kerekded, bundás, simogatható, szelíd jószágok. Emlékszem, 7 éves voltam, amikor kiutaztunk a családdal Erdélybe, hogy meglátogassuk a rokonokat és nem messze a szállástól minden reggel feltűnt egy juhnyáj. Fantasztikusan izgalmas élmény volt számomra. Ezt a rajongásomat szüleim is látták, azért kaptam tőlük egy plüssbárányt, ami a mai napig megvan. Bár szegényem azóta egy kicsit már megkopott és lefogyott. Bárányok… fehér, fekete, szürke, fű, pásztor és így tovább. Ezek a tipikus képek hamar az eszünkbe juthatnak velük kapcsolatban. A következő néhány sorban most róluk, egy pásztorról és a közöttünk kialakult mélybenyúló kapcsolatról szeretnék egy személyesebb megosztást szavakba önteni. Sokat gondolkoztam, nem lenne-e jobb, ha egy fiktív személynek tulajdonítanám a történetet, de végül úgy döntöttem, hogy maradok a teljes valóságnál…  : )

A jezsuiták minden évben megpróbálnak legalább egyszer teljesen elvonulni a világtól, hogy elvégezzenek egy 8 napos csendes lelkigyakorlatot. Így esett meg velem, hogy a nyár folyamán szedtem a sátorfámat és mindent magam mögött hagyva elmentem a csendbe, hogy egyedül csak Istenre figyeljek. Teltek múltak a napok. Kellemes napsütéses idő, gyönyörű naplementék, madárcsicsergés és imádság. A kísérőm, akivel naponta találkoztam, hogy elmeséljem neki az elmúlt 24 óra történéseit, nagyon a szívén hordozott és mindig komoly gondossággal választotta ki nekem a következő elmélkedés „anyagát”; innét-onnét részleteket a Bibliából. Végül az egyik nap döntésszituáció elé állított. Nekem kellett döntenem, hogy mivel szeretnék imádkozni: Lukács evangélista jól ismert 15. fejezetével  vagy a Jelenések könyve 3. fejezetének egy rövidebb részlettel. A kísérőm összesen csak annyit kért, hogy a szemlélődések során figyeljek arra, milyen Istentől eltávolító jelenségeket, kísértéseket tudok most felismerni saját magamban, miközben a szereplők különböző élethelyzeteit szemlélem. Gyorsan megszületett a döntés; Lukács mellett tettem le a voksomat. Miután elég tömény ez a fejezet, felbontottam kisebb részletekre és elmentem imádkozni az első történettel, az elveszett juh példabeszédével. Simogatóan meleg nyári délután volt. Az erdő illata betöltötte a kápolna utolsó szegletét is. Szépen befészkeltem magam a jól megszokott pokrócos imasámlis helyemre és amint elkezdtem lecsendesíteni a gondolataimat, ugyanazzal a lendülettel kellemes álomba merültem. Egy óra után kissé riadtan vettem tudomást arról, hogy az imaidőm eltelt, pedig nem is imádkoztam. „Hát…, de legalább ott voltam Előtted!” :) mondtam magamban mosolyogva kifelé menet a kápolnából. Persze ezzel nincs vége a történetnek, sőt igazából csak most kezdődik, mert ezek után még 3 órán keresztül imádkoztam ezzel a példabeszéddel. Másodjára csodaszép szemlélődésem volt és ezzel a szemlélődéssel lavina indult el bennem. A történet gyönyörű; valakinek 100 juha van és ezek közül elveszik egy, de a pásztor észreveszi ennek az egynek a hiányát és utána megy, hogy megkeresse. Végül megtalálja, hazaviszi és összehívja a barátait, hogy együtt örüljenek a már megtalált juhnak. Majd Jézus hozzáfűzi a végén: „Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.” (Lk 15,7)

Második „nekifutásra” megpróbáltam azonosulni az elveszett juh képével, de egyszerűen nem ment. Hála Istennek, nem voltam olyan helyzetben, hogy Isten és közöttem oly szakadék tátongott volna, ami a teljes elveszettségbe vezetne. „Hát, ha nem, akkor nem…” – és gondoltam megnézem, hogy akkor az otthon maradt juhok élethelyzetével mennyire tudok azonosulni, talán azok többet meg tudnak mutatni nekem a jelenlegi életemből és a kísértéseimből. Nagy meglepetésemre ebbe a képbe sem tudtam beilleszteni magamat. Olyan tapasztalat volt ez, mint mikor egy puzzle darabot nem tudunk a helyére tenni, pedig ránézésre annak ott lenne a helye… csak azután kiderül, hogy mégse. : ) Érdekes szituáció volt. Nem találtam magam sem a „tűz közelében”, sem az elveszett bűnös képében. „Na, akkor hol lehetek???” – merült fel bennem  a kérdés. Egy pillanatra még kétségbe is estem, hogy teljesen elvesztem volna…? Végül jött egy felismerés: „Miért ne létezhetne egy harmadik lehetőség, egy harmadik „típusú” juh, ami le tudna írni?!” – és a példabeszédben elkezdtem kutakodni ezután a harmadik „típusú” juh után. (A harmadik típusú találkozásra érzéseim szerint azért még egy kicsit várnom kell… ;D )

Az eddigi imatapasztalataim között már voltak egészen mesébe illő jelenetek, de amelyekkel ebben a szemlélődésemben találkoztam, teljesen újak voltak számomra. Néha már kacagnom kellett a viccesebbnél viccesebb képeken. : ) A nagy kutakodás után nem csak egy jószágra találtam rá, hanem rögtön többre. Napsütés, kellemes meleg, harsogóan zöld fű és fiatal bárányok, akik a mezőn ide-oda kóricálnak, ugrándoznak. A kinézetük teljesen mesébe illő volt. Kerek, bundás, lelógó fülű, bamba képű, mosolygós, füvet majszolós... Végül lassan-lassan sikerült megfigyelni, hogy mik ők, kik ők és mit is szeretnének nekem mutatni. Az egyik bárányt a türelmetlenség bárányának neveztem el. Annyira tenni-venni és menni szeretett volna már, hogy egy óvatlan pillanatban odaugrott a pásztorhoz, a hátára dobta és ahelyett, hogy a pásztor vezette volna őt és mutatta volna neki az utat, loholt előre a saját feje után. Mindezt persze a pásztorral a hátán. A következő bárányt az egyhangúság bárányának neveztem el, aki megfáradtságában folyamatosan le-lemaradt a nyájtól. A harmadik bárány az elvilágiasodó bárány volt, aki már nem Jézusra, hanem a számára izgalmasabbnak tűnő dolgokra koncentrált. Egy-egy izgalmas fűcsomó, apró-cseprő jelentéktelen dolgok annyira lekötötték a figyelmét, hogy teljesen leszakadt a nyájtól. Ezek voltak a saját juhaim.

És mit csinált mindeközben Jézus? Békésen és türelmesen odament mind a háromhoz, a vállára vette őket és egyesével visszavitte mindegyiket a nyájhoz. Nem kötözte ki egyiket sem, de még csak meg sem büntette őket. Arra az egyre viszont komolyan ügyelt, hogy folyamatosan mellette legyenek. Ez az egyszerű kép tárult elém: Jézus, a pásztor, maga mellett tartja a juhait, azokat a juhokat, melyek segítettek megérteni, hogy milyen cselekvésmódok vagy mentalitás távolíthat el Istentől. „Na, de ennek most mi értelme lehet” –morfondíroztam magamban. Miért ragaszkodik Jézus ilyen nagyon ahhoz, hogy a juhok az Ő közelében maradjanak? Ekkor tűnt fel valami egészen különleges. A juhok elkezdték szimatolni Jézus kezét. A pásztor kezének az illata megnyugtatta őket és ezen keresztül érezték, hogy van hova, van kihez tartozniuk és ettől fogva már nem a saját „zűrjeikkel” voltak elfoglalva.

Béke, meghittség, otthon. Ezeknek a szavaknak a segítségével tudnám leírni, hogy mit tapasztaltam magamban mindaddig, amíg meg nem láttam a negyedik jószágot. Egy fekete bárányt! Kedves és aranyos volt a megjelenése (épp rágódott némi füvön), mégis egyértelmű ellenállást és félelmet váltott ki bennem a látványa. Nem akartam látni. Nem akartam tudomást venni róla. Nem akartam, hogy ott legyen, viszont nem tudtam odébb terelgetni sem. Láthatólag jól érezte magát, miközben én egyre jobban feszengtem az imasámlin. Bosszantó egy jelenet volt. Tehetetlenség és reménytelenség vett erőt rajtam. Semmi ráhatásom nem volt ezekre a képekre. És mit csinált Jézus??? A hideg futkosott rajtam. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, jött, a vállára vette ezt a  feketebárányt is és elindult vele visszafelé a nyájhoz. Érzékeltem, ahogy foggal-körömmel tiltakoztam és próbálom megakadályozni Jézust, de utólagos örömömre ez nem sikerült. A következő képekben a feketebárányom békésen ott legelt a többi juh között és szimatolta a Pásztor kezét. Hát…, igen. Ott van az ő helye is a Pásztor mellett. Ő is része a nyájnak és a Pásztor csak akkor örül, ha mindegyik juha meg van.

Jézus és a bárányaim... Ezzel a jelenettel fejeződött be a szemlélődésem. Mosolyogva tekintek vissza erre a Walt Disney rajzfilmbe illő imára, még akkor is ha nem minden pillanata volt egyszerű. Amikor másnap elmeséltem a történetet a lelkigyakorlat kísérőmnek, nagyon szépen összefoglalta a szemlélődés gerincét: „Minden gondolatunkkal, emberi tulajdonságunkkal, érzelmünkkel, lelki állapotunkkal, amelyek Istentől el tudnak távolítani bennünket egyszerűen Jézusra kell figyelnünk, Őhozzá kell visszaterelnünk azokat.” Sőt Jézus saját maga akarja, hogy minden bárányunk – legyen az fehér, szürke esetleg fekete – ott legyen mellette és szimatolja a kezét. Ő akarja, hogy mindenünket Őhozzá tereljük, hogy mindenünk Őhozzá tartozzon. Nincs olyan területe az életünknek, ami ne férne bele az istenkapcsolatunkban, egyszerűen nincs mitől félnünk, nincs mit szégyellenünk. A összes „bárányunknak” van gazdája…, nekünk csak egy feladatunk van: kispásztor módjára figyelni az Öreget és eltanulni Tőle, hogyan lehet a vállunkra venni és haza vinni az elkószált jószágainkat.  Na ez „bárányterelgetés” csúcsfokon. :D

Sok erőt és kegyelmet Nektek is a bárányaitokhoz!