Egykori novíciustársamtól, Weber Pistától hallottam egy oroszlános történetet, legalább ötször elmesélte nekünk két év alatt. Neki Jelenits István piarista tanár mondta el. A Tanár úrnak vajon ki mesélte? Tulajdonképpen mindegy! Az oroszlán megáll a saját lábán is.
Akkor hát a kis történet.
A II. Világháborúban (vajon nagy betűvel kell-e ezt írnom, vagy félkövérrel, esetleg kurziválnom kellene, ez már nem is annyira mindegy!) történt egy német zászlóaljnál. A Wehrmacht cirkuszt is működtetett a hadszíntéren, szó szerint is értve: bohóccal, kötélugrókkal, medvékkel… és egy vén oroszlánnal. Ez utóbbi már megjárta az első világháborút, meg is siketült szegényke, de azért csak szolgálgatott derék poroszos feszességgel. Ugrott a tüzes karikán, előre, hátra, csinált sörényes szaltókat, még „salto mortale”-kat is, mindent a parancsnak megfelelően. Egyszóval valódi német oroszlán volt.
De egyszer, úgy az új háború vége felé, fogta magát szegény pára, és amikor a német csapatok fáradtan és reményvesztetten visszavonulóban voltak, derék oroszlánszívű „Herrmann”-unk egyik pillanatról a másikra elfelejtett mindent. A cirkusz „Oberlajtnant”-ja először szabotázst sejtett, de az oroszlán becsületes arca elárulta, tényleg nem tudja a régi számokat, elfelejtette a tüzes karikákat, elfelejtette szegényem az 1939-es szeptemberi lengyel „einmarsch”-ot, el a sztálingrádi csata vérfagyasztó tüzes karikáit Ott állt a tisztek, főtisztek és altisztek előtt és kegyeletből, „érdemeire való tekintettel” elbocsátották. Nyugdíjazták. Kegyelemkenyéren élt, ami nagy dolog volt abban a rettenetes ínségben. Csodával határos módon hazaevickélt a cirkusz, haza az oroszlán is, de még a „szolgálat” utolsó napjaiban történt valami említésre méltó. Oroszlánszívű oroszlánunk népének teljes kapitulációja előtt egyszer csak csendesen megvilágosodott és hirtelen élességgel látta az összes számot, amit valaha is tanult. Emlékezete lám, nem csalt és ezért ugrott, szökellt, fordult pontosan és sarkosan, közben nem várt sem jó falatra, sem tapsra. Csinált mindent, csak úgy. Mert mást és másként nem tudott. Nem is tehetett. Feszesen és pontosan tette tehát, ahogy egykor tanulta. A vesztes és fáradt népség pedig tapsolt, csak úgy félszegecskén, de mégis őszintén.

Tudjátok, szeretnék én is úgy, de úgy „bekattanni”!!! Mutogassatok rám, nevessetek rajtam!!! Az oroszlánszívű ősz-sörényes Laci! Na nézd csak! Hát nem bekattant?! Jawohl! Schon! Jelentem, igen, és én, én… én kattanásig kész vagyok! Csak legyen már egyszer vége ennek a háborúnak!!! (A harmadiknak!)

PS: Tudjátok, hogy annak a jobb latornak (Júda zélóta oroszlánjának) ott a keresztfán függve, tudj’Isten hogyan, egyszer csak bekattant valami?! Erre az Úr is