Tegnapelőtt hatalmasat estem. A dolog úgy történt, hogy gondnokunk csempéket rakott le a kollégiumi pince feljáratánál, és frissen bekente ragasztóval a padlót. Ezt nem vettem észre, igaz, semmi sem jelezte. A WHO statisztikája szerint 2002-ben az európai régióban a balesetek 10 %-a esés volt. Szóval szokványos eset. Háziorvosom nagyon lelkiismeretes, biztos, ami biztos, kihívta a mentőket. Hamar jöttek, és az orvos tanácsát követve a beutalóhoz csatoltam 2000 forintot. Piszok keveset keresnek, amit amúgy útközben el is panaszoltak. Nem a paraszolvencia miatt, hanem mert megemlítettem nekik, hogy – a sors iróniája, mint mondtam – épp aznap este kerül megrendezésre a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium „Egészséges egészségügyet” című konferenciája.
„Országos Mentőszolgálat (OMSZ) adósságállománya meghaladja a 1,5 milliárd forintot, a helyzet rendezése érdekében szeptember 1-jei hatállyal az egészségügyi miniszter létszámfelvételi, valamint a kötelező kifizetéseken felüli kifizetések zárlatát rendelte el” – ez  tavalyi, 2007-es hír, ami magyarázza, miért oly stresszes a munka. Miközben a két rokonszenves mentős elmesélte bánatát, megérkeztünk a kórházba, melyet jobb meg nem neveznem. Az ügyeletes orvos elsőnek megrótt, hogy „saját lábamon” érkeztem, mert ugye, úgy illene, hogy hordágyon vigyenek.  Magyaráztam, hogy állni, vagy járni tudok, ha kell, csak nem tudom behajtani a lábam, a zokni felhúzása is tíz percig tartott. Még szerencse, hogy nyár van, gondoltam magamban… Pirulva feküdtem fel a tolóágyra, és idővel begurítottak a röntgenbe. Egy nagyon kedves asszisztens eligazította lábamat a felvételhez. Mikor jobb karom mellé egy lapot tett, hogy rákönyököljek, óvatosan megjegyeztem, hogy a bal oldalam sérült meg. Hümmögött, és kért, forduljak meg. Ez valahogy sikerült, és neki is elmeséltem, hogy milyen jól jön a helyszíni tanulmány, mert hogy az este… Erre, főleg miután rákérdeztem, hogy ugye, nincs digitális röntgenük (hogy is képzelhetek ilyet!), közlékeny lett. Kiderült, hogy egyidejűleg dolgozik az állami kórházban, ahol mindez lezajlott (egyébként két kórházat vontak ott össze, ami nekem nem igazán világos, hogy mit jelent, de feltételezhetően nem sok jót?) és egy privát klinikában. Kaptam az alkalmon, és rákérdeztem, mi a különbség. Ég és föld – válaszolta.  S jól sejtettem, bármennyire is megbotránkoznak ezen az egri „kórházvédők”, az ég magánkézben van.  Amit az elkövetkezendő három órában meg is figyelhettem, miután három óráig vártam a kollégiumi gondnokunkra, hogy hazavigyem. Mivel kiderült, hogy csak zúzódást szenvedtem, és fájdalomcsillapítót írtak a diagnózisba (nem szedtem egy szemet se azóta, hogy ne rontsam az egészségügyi mérleget), előzékenyen betoltak valamilyen kórterembe, és áthelyeztek – szakszerűen – egy betegágyba, melynek birtokosa (tulajdonosról itt nyilván nem beszélhetünk) műtőben lehetett, míg szegényes cókmókja az éjjeliszekrényen lett felhalmozva, gazdátlanul. Hol van a miniszter asszony széfje – gondoltam magamban. No ennek a pár ruhadarabnak nem kellett páncélszekrény, de aki szegény, annak e pár holmi elvesztése is veszteség. Vártam hát, és olvasgattam. Két óra elteltével megjelent egy ápoló és a szomszéd ágyon fekvő női beteg (igen, a szobában két beteg volt rajtam kívül, mindketten asszonyok, no ez az emancipáció) könyörgött, hogy hozzanak neki egy ágytálat, mert „nagyon kell,” ugyanis reggel 11 óra óta vár, hogy jöjjön egy ápoló, mert mondták neki, ha valamire szüksége van, csak szóljon. Szólt volna, de nem volt kinek. S mindjárt kiderült, különben 20 óra felé jártunk, hogy miért jelent meg épp most egy ápoló, mert sürgette a beteget, hogy siessen. Ugyanis mindjárt viszik műteni.  Negyed órával később, a hölgyet még nem tolták ki a teremből, megérkezett a gondnok, és hazamentünk.  Kimerülten ágynak dőltem, tudván, hogy másnap jönnek Mikola és Kökény urak, meg a többi szakember, hogy beszámoljanak a magyar egészségügyről. Ez tegnap volt, és elmondhatom, hogy roppant érdekes és tanulságos. Saját tapasztalatom azonban felér egy kötet egészségügyi statisztikával.
S hogy valami pozitívet is mondjak! Már lefeküdtem (ti. tegnapelőtt, a kórházi kaland után), amikor csengettek. Az egyik mentős volt, elhozta elveszettnek hitt ruháimat, amelyeket arra az esetre vittem magammal, ha taxival kéne hazamennem, hogy ne pizsamában közlekedjek, és amiről a röntgenen azt mondták magabiztosan, hogy soha nem látták, biztos tévedek. Megörültem, mert másnap nem volt mit felvennem, és akartam egy kis jutalmat adni neki. Nem volt a pénztárcában egy vasam se.  „Hagyja, nem azért tettem”,  – szabadkozott a mentős. S „Dicsértessék”-kel búcsúzott.
Ui. Lehet, hogy az egészségügyet is a rossz oldalán röntgenezzük?