Azért ez így kicsit túlságos leegyszerűsítése a témának és a "lelki kincsek" gyűjtögetésében rejlő veszélynek. A Lélek sötét éjszakájában oly szépen és alaposan körüljárja Keresztes Szent János, érdemes el/újraolvasni.

Lélek sötét éjszakája - KEZDŐKNEK??? :-)
Nekem pont az jut eszembe, hogy csak semmi bonyolultat. Imádság, böjt, emberekkel törődés. Aztán utána majd jön a többi, csak nem szabad a koreográfiába nagyon beleszokni, mert akkor annyira imádkozunk, böjtölünk és jótékonykodunk, hogy Isten szóhoz se tud jutni tőlünk. De az meg már a haladó anyag. Keresztes Szent Jánossal együtt (szerintem).

Felicitasz 2008.09.22. 19:01:17
"Lélek sötét éjszakája - KEZDŐKNEK??? :-)"

Igaz :) De az is igaz, hogy a lelki értelemben vett gőgről, födvénységről az első, kezdőknek szóló fejezetekben van szó :)

Napokig gondolkodtam, mi hökkentett meg ebben a megközelítésben, amit "kezdők" számára ajánlasz.
Mostmár meg tudom fogalmazni: nem lexikonok és könyvek útja ez, nem elméleti tudás, hanem tapasztalatszerzés, élet.

Engem is megkísértett a reflex, hogy okos könyveket ajánljak, de rájöttem, ebben csak az motiválna, hogy ezzel visszavezessem a témát intellektuális szintre (ahol biztonságosabban mozgok).

Köszi Pacsy, sokat tanultam ezekből a gondolatokból. A lelki élet alapvetően nagyon egyszerű, de jó lenne nem túlbonyolítani!

Hétköznapokon minden reggel látom T. bácsit. Álldogál a törzshelyének számító lámpás kereszteződésben, és használt meg talált dísztárcsákat árul. Hóban-fagyban.
Eleinte az zavart leginkább, hogy olyan kitartóan, rendületlen bizalommal árulja a portékáját.
Ezzel az állandó jelenlétével valahogy rávilágított énemnek arra a részére, amelyik időnként (?) elégedetlen a körülményeivel, nyűgös és azt hiszem, olykor hálátlan is.
Egyik reggel gondoltam, odaadom neki az ebédemet. Nem fogadta el, mondván vigyek neki inkább egy jó sört vagy VW-dísztárcsát, az úgyis ritka... A Lélek nem hagyta, hogy egy tányér étellel megoldjam a dolgot, eltereljem a figyelmemet a saját belső szegénységemről, és "nagylelkűnek" érezhessem magam.
Másnap, mikor szokás szerint megálltam a lámpánál, jön T. bácsi, és kérdezi, hogy megbántott-e a tegnapi elutasításával. "Semmi gond" - mondtam, de sejtettem, hogy azért érintett érzékenyen a dolog, mert ott volt bennem a gőg - válaszul az elutasításra.
Mit mondjak, elsőre nem volt felemelő szembesülni ezzel, utólag viszont inkább kegyelmi pillanatnak tartom, hogy a bácsi két mondata, úgy érzem, közelebb vitt Istenhez és talán az emberekhez is.

Rá kellett jönnöm, hogy én akartam adni neki, de étel helyett csak a szegénységemet tehettem le elé, vagyis valójában én kaptam tőle.

Azóta azért valahogy megtanultunk egymásnak adni, de legfőképp: egymástól elfogadni.
Legutóbb pl. megintcsak ő ajándékozott meg engem egy pár vadiúj dísztárcsával. Hát ez is érdekes érzés volt.
Amikor úgy alakul, T. bácsi mindig mosolyogva jön, váltunk pár szót, aztán ha megindul a kocsisor, vidáman köszön: "Na, puszi Gyévuska!" Jókedvre derülök:)

Megerintett, hogy T. bacsi aggodott erted, hogy megbantodtal-e, es elhiszem, hogy idokozben tenyleg megtanultal elfogadni/tanulni tole - meggyoztel shine. Jol esett olvasni - koszi.

a "lelki élet" nem érdekel. (nincs is lélek :P)
ez inkább: „A jótékonykodást csak a saját önzésemből kezdeném el; hogy ti. jobb fényben lássam magam önmagam előtt; hogy megnyugtassam magam vele”.

nálunk van egy borzalmas álszerénység-kultusz, vagy nem is tudom, mi ez. van valamennyi charity (eléggé takaréklángon), de aki adakozik, az sem vállalja fel, mondván, hogy nem akar vele dicsekedni. pedig a láncreakció úgy tud csak beindulni, ha a szomszéd, akit amúgy utálok, mert egy bunkó, nyilvánosan jótékonykodik a beteg gyerekeknek. akkor kénytelen vagyok elgondolkodni, hogy nahát, talán jobb ember ez a köcsög, mint én? adok akkor én is.

azt tervezem, hogy ezt a bunkószomszéd-jelmezt idén felöltöm. hátha legalább páran nem akarnak nálam szemetebbnek lenni.

Na, látod, Tóta W., milyen jó szolgálatot tesz Neked ez a blog: lehet, hogy végül Te leszel az utcátokban a bezzeg-gyerek:)

ehhez nem kell nekem jezsuita blog, hanem a baptisták inkább. az utcám pedig széles és hosszú.

"nálunk van egy borzalmas álszerénység-kultusz, vagy nem is tudom, mi ez"

Hm, hm. Ezzel nehéz vitatkozni. Néha úgy érzem én magam is katolikusként, hogy egy fazekat kell a monitor alá tennem, mert csöpög. Viszont máskor úgy csap arcon a lengőajtó (pl. másnap hasonló helyzetbe kerülve), hogy vissza kell jönnöm gyónni ...

DE:

Az biztos, hogy van egyfajta stílus, amit az egyházban (mi hívők) elvárunk egymástól - vagy azt hisszük, hogy valaki elvárja tőlünk???! (netán Isten?) és ettől gyakran körbe van tupírozva, amit ki akarunk mondani. Sőt! A tupír miatt át sem jön a lényeg.

Ezzel egyébként mi (így belül) tök jól elvagyunk, meg megszoktuk, de ha jól meggondoljuk, az is lehet a lelki élet (Mi?) egyik célja, hogy évente egy-másfél kiló sallangot, klisét, pompát, stb. eltávolítunk...

én nem erről írtam, hanem teljesen világi szempontból a jótékonyság helyzetéről. biztos van ez is, hogy "áh, úgyis csak azért csinálnám, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet". lehet, hogy visszatetszően nézne ki, ha Kóka János előállna, hogy ő most odacsapott szaros 35 millát a gyerekklinikának (ld. index.hu/politika/bulvar/pozitiv/2008/09/23/szivultrahangot_vett_egy_idos_ur_a_gyermekklinikanak/), mi az neki. sokan azt gondolnák, csak népszerűséget hajhászik, és azt is milyen bénán, amikor pedig a politikus dolga az, hogy hazudozzon összevissza. DE! DEVISZONT! annak a gyereknek, akit ez megment, vagy akinek lesz karácsonya a jótékonyságból, annak _tökmindegy_, hogy saját magának vagy másoknak akart-e tetszeni, aki adta. szóval szerintem igenis álljanak elő az ország közgyűlölt köcsögei, és adjanak. van hova. legfeljebb beindul egy licit. adománycunami. legfeljebb azt mondja a püspök/gyárigazgató/tévéelnök, hogy né má, ez a szemét alak itt illegeti magát jótékonyan, na akkor most inkább nem cserélem le a borhűtőt, hanem beszállok én is, vagyok annyira jó ember.

Árpádnak:
O.K. van az ilyen adakozásnak is létjogosultsága, de ez egy másik téma. Attól, hogy én nagy dobra verem, hogy milyen fasza gyerek vagyok, ez senkit nem érdekel, a szomszédot a legkevésbé, de ha mondjuk "apdét" Norbi szórná a millákat, az bizony sok újgazdagot lázba hozna. Kedves Árpád Te korunk sztárja vagy, kezdheted is a sort.

Árpi:
A Szentírás sok helyen rámutat arra, hogy segítsünk a nehéz helyzetben lévő társainkon, u.akkor ezt is írja:
"Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony mondom nektek, megkapták jutalmukat." (Mt 6,2)
Nem szeretném azt hinni, hogy 100%-ig be tudom fogadni Isten szavát, de számomra ezek a sorok valami olyasmit is jelentenek, hogy a belső motiváció mindig sokkal több, és értékesebb, mint a külső.
Árpi, próbálj visszaemlékezni gyerekkori élményeidre:
melyik esetben tanultál nagyobb (valódibb/mélyebb) örömmel? Amikor beígértek egy tábla csokit az ötösért (dupla külső motiváció;-),vagy amikor maga a tanulás, tudásszomjad kielégítése jelentett örömöt számodra?
Szerintem Isten olyan elképzelhetetlen mélységekben ismer és szeret bennünket, hogy nem véletlen ösztönöz a csendes adakozásról sem. Tudta, hogy igazi, emberhez méltó, benső örömöt csak így élhetünk meg az adakozás során, nem úgy, ha Gipsz Jakab veregeti a vállunkat vagy vele próbálnánk egymást überelni. Abban a sztoriban az a bibi, hogy ott én magam vagyok a középpontban, nem az, akin segítek: voltaképp eszközzé degradálom a "megsegített" embert, ilyen-olyan céljaim eléréséhez.

Egyébként teljesen egyetértek veled, hogy bőven van hova adni. Megoldásnak viszont inkább azt látnám, ha minél többen és gyakrabban olvasnánk a Bibliát. Aztán meg élnénk is. Szeretettel:)

javítok: adakozásra

Egyébként van olyan, hogy valaki (már) nem kezdő a lelki életben?

Én eddig akárhányszor azt gondoltam, hogy eljutottam valahova, mindig pofára estem. Ebből arra kövtkeztetek, hogy a "kezdőség" egyfajta belső logikája a lelki előmenetelnek - soha nem leszek "haladó"... legalábbis a szó hétköznapi értelmében.

Még sohasem tapasztaltam, hogy a böjt gőgössé tenne. Igaz, soha nem beszélek arról, ha böjtölök. Legszigorúbban magánügyem, nem traktálok vele senkit.Az ember testből, lélekből és szellemből áll. Ha előre akarok jutni lélekben hogyan másként tehetem mint a test "rovására"? A böjt nagyon jó módszer az "előrejutásban", csodálkozom is, miért ajánl az egyház olyan kevés böjti napot. Nem tisztítókurát, böjtöt.

Erről tudnátok példákat írni, hogy hogyan lehet "előrejutni" a böjtöléstől? Köszi

Foxi:
Én nem tudom, kinek mit jelent a böjt, vagy akár a lelki élet. Egy személyes tapasztalatom van.
Ha valamiről lemondok hosszabb időre, akkor olyan élmény / tudás birtokába jutok, hogy az a valami nélkülözhető. Amiről eddig azt hittem, hogy a hiánya földhöz vág, - netán bele is halok -, arról kiderül, hogy viszonylagos. Több ilyet kipróbáltam, és sejtem, hogy mit mond a Prédikátor, amikor azt mondja, hogy minden csak hiábavalóság...

Persze, mondjuk egy nikotin-függő esetében (vagy egyéb függőség esetén) kilátástalan lehet a küzdelem. Eleve csak olyan dologról érdemes lemondani, amivel kapcsolatban egészségesek vagyunk. (A függőségek nem ilyenek). A leszokás és a fogyókúra szerintem nem böjt.

Ami pedig ennél több és fontosabb, az igazából nem látható. A böjt egész folyamata egyfajta imádság, és hát mit mondhatunk arról, hogy az hogyan működik?

Ha viszont azt kérdezed, milyen gyakran böjtölök, akkor azt mondom, mostanában éppen csak a "kötelező" böjtöket tartom, mert most olyan érzésem van, hogy nem ez visz előrébb. Azt érzem, hogy végül is minden dolog közül csak egy marad (!), és csak arra érdemes figyelni...!

Pacsy, örök kezdő vagyok.
Ja, remélem, hogy örök...

Akiátmond: köszi a megosztást!
szucsteri: nem vagy egyedül, remélem...

Köszönöm a posztot!
Előfordulhat, hogy akibe "folyton belebotlok, és aki már annyira bosszant" az mondjuk nem egy hajléktalan, hanem akivel gyakran találkozok, de nehezemre esik beszélgetni vele, mert megbánott/megbántottam....

vagy még csak meg sem bántott

Nem tudom megmondani hogyan hat a böjt. Mi otthon csak nagypénteken böjtöltünk, pontosabban reggel csak üres tea volt csupasz kenyérrel, délután pedig kifött tészta tejföllel, este lehetőleg semmi. Ezen kivúl mást, például hústilalmat, soha nem tartottunk. Egyszer nagyon elkeseredett voltam, kilátástalannak véltem a helyzetem, eszembe jutott , hogy miért, ma sem tudnám megmondani egy mondat "térjetek meg, igaz szívvel, böjtöléssel" Akkor azt gondoltam, a szívem aligha lehet tiszta, a böjtöt viszont megpróbálhatom. Senkit nem volt lehetőségem megkérdezni, mit hogyan kell csinálni. A legjobb ruháimból válogattam öltözködésnél, reggeli helyett frizuráztam, kávé helyett gondosan sminkeltem, a táskámba kis kockára vágott kenyeret tettem arra az esetre ha nagyon éhes leszek vagy a rosszullét környékez, vizet csomagoltam flakonba, ezt napközben kortyolgattam, segitségért fohászkodtam, és elmentem a munkahelyemre dolgozni. Három napot gondoltam eredetileg böjtben tölteni, négy lett belőle, mert a negyedik napon csak próbálgattam enni, alig tudtam lenyelni két falatot. Először nagyon könnyúnek éreztem magam, később azt éreztem mintha valami szétáradna bennem, mintha valaminek másként nem lett volna helye bennem. Másként láttam a világot vagy én magam lettem más? Igy jártam hangsúlyozom, nem volt kit kérdeznem, csak a saját fejem után mentem.

Erről Tandori Dezső Damaszkuszi úton c. verse jut eszembe, amit piarista osztályfőnökünk mondogatott mindig:

"Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, / legfőbb ideje, hogy.."

Ennyi. Évekig tartott amíg megértettem: Az ember mindig valami alkalmat keres a változásra, a megjavulásra, a megtérésre, pedig bármikor elkezdhetné. Aztán persze a mondat végére el is fogy a nagy lendület....

Olyan ez az egész "lelki élet" kérdés, mintha valaki MÁSNAK lenne fontos, hogy az ember előbbre jusson.

A magyar ember különösen fogékony a büntető istenképre, ezért már az elején (gyerekkorban) kialakul bennünk az érzés, hogy nem vagyunk elég jók, így ahogy vagyunk, ezért kell fejlödni.
Pedig fejlődni nem ezért kell, hiszen ilyen alapon nincs is viszonyítási alap. (Mérjünk magunkat Istenhez? Vagy más emberekhez? Botorság!)

Azért kéne fejlődni, hogy tudjuk az életünket részeiben és egészében is olyan ajándéknak tekinteni, ami (szirup nélkül) mindig a hála érzésével töllt el minden és mindenki iránt.
De azon kívül, hogy ezt "papíron" tudjuk, valójában nem történik meg, vagy csak rövid pillanatokra.

Komoly csapda szerintem az, hogy az ember ezeket a kellemes pillanatokat hajkurássza (pl. egy-egy lelkigyakorlaton), és nem a lényeget, a belső átalakulást igyekszik elérni. Persze ahhoz évek, évtizedek kellenek, és arra kinek van ideje? Meg főleg kedve, mert ott többnyire nem történik semmi rendkívüli, semmi látványos.