Nálunk a Gyulafehérvár-i egyházmegyében van egy családpasztorációval foglalkozó magcsoport. Évről évre azt tapasztaltuk, hogy a családos taborainkba szívesen jönnének főleg elvált anyák a gyerekeikkelNem támogattuk, de mindig becsúszott valaki , Megtapasztaltuk, hogy akár fizikailag sem bírják ki a tábort, mert egyszerűen nagyon nehéz számukra a sebeikben látni azt, hogy a többi nő megfogja a társa kezét, vállara hajtja a fejét. Így kitaláltuk, hogy legeyn elváltak hétvégéje, ahová elváltak jöhetnek, teljesen számukra testre szabott programmal. egyetlen ilyen alkalom volt még. A Felelős nővér mesélte, hogy mennyire meghatódtak attól, hogy vélgre őket is számba veszi valaki, foglalkoznak a gondjaikkal, és igényelnék, hogy legyenek további ilyen alkalmak. Ez csak egy lépés volt. És az a meglátasunk, hogy ahogyan a családpasztorációs magcsoportot családosok alkotják, és ők szervezik a programokat, jó lenne, ha közülük kerülne ki több világi, aki elkötelezetten bevállalná, hogy segít hasonló programok előkészítésében. Családosként nem érzem hitelesnek jelenlétem, és nem is tudom elkötelezni magam, hacsak nem szakemberként. No, ez csak egy nagyon aprócsak tapasztalat, de elindult valami...és reméjük ki fog bontakozni...

Komoly probléma, az biztos. Pár észlelésem:

Sok esetben az elvált szülő nem nősül újra (így, ha őt hagyták el, neki ez nem bűne) és ugyanúgy jól érzi magát családos táborban, mint mondjuk egy egyedülálló, persze csak akkor, ha más elvált emberek és egyedülállók is vannak... A gyerekeik záródnának ki a közösségből, ha nem megy velük családos hétre, illetve magát fosztja meg a közösségtől. A mi gyülekezetünkben nagy arányban vannak egyedülállók, akik gyerekekkel foglalkoznak például. Több idejük is van és a gyülekezetre számukra az a család...

A református hittanórák és vasárnapi iskolák "tele van" elvált katolikusok második házasságából született gyermekeivel. Eleve reformátusnak kereszteltetik már őket a szülők.
Olyat is sokszor látni, hogy mindezek hatására és az évek során a szülők megtérnek!
Mi a megoldás ezután? Váljon el másodszor is és hagyja ott immár hívő feleségét és gyerekeit? Így 10-20 év múltán egy 20évesen kötött bohó fogadalom és szentségi házasság köti a feleket? Katolikusként elkezdheti a hosszas procedúrát a régi házassága pápai felbontásáért... És a pápai felbontástól változnának meg a dolgok?

A szentségi és felbonthatatlan házasság csak akkor lenne működőképes, ha csak olyanokat adnának össze, akik mélyen hívő, gyakorló keresztények, ismerik őket a gyülekezetben és plébániai életben, tehát igazi keresztényeket.
(tudom-tudom, a hit nem mérhető, de a közösséghez tartozás valamelyest igen)

Jelenleg a katolikus és protestáns egyház boldog-boldogtalant összead, ezzel meggyalázza a szentségi házasságot, viszont a házasság felbonthatatlanságához foggal-körömmel ragaszkodik.

Tomi

U.i.: félreértés ne essék, reformátusként én is "hiszek" a szentségi házasságban és a házasság felbonthatatlanságában.

Kedves Reka!

Örömmel hallom, hogy vannak konkrét lépések. Egy-egy pap vagy plébánia már szervezett régebb is hasonló programokat, de jó hallani, hogy felsőbb szinten is beindul a dolog:) Csak így tovább!

És mi van a válással, ha valaki nem tartozik a katolikus egyházhoz? Mit éltek meg? Szerintem a belső folyamat ugyanaz, de kíváncsian olvasnám a ti hozzászólásaitokat is...

Tomi: "Jelenleg a katolikus és protestáns egyház boldog-boldogtalant összead, ezzel meggyalázza a szentségi házasságot, viszont a házasság felbonthatatlanságához foggal-körömmel ragaszkodik."

A mondat első részét én is így fogalmaznám - tényleg lehet kötni szentségi házasságot pár hetes "gyorstalpaló" jegyesoktatás után. Ebben a katolikus egyház nem egységes, papja válogatja, hogy kipenderíti a párt az első beszélgetés után, vagy végig "tolja" őket a procedúrán. Sürgősen kéne valamit tenni annak érdekében, hogy egységes (és nem túl megengedő) szemlélet alakuljon ki ezen a téren!

A szentséget talán nem gyalázzuk meg ezzel, mert mindig a jóhiszeműség motiválja a felkészítőket, papokat. Gondolom én...! Más mi lehet az ok? Nem tudom. Tény, hogy sokan csak díszletnek, háttérnek használják az egyházat, a hitet és végső soron Istent, szép élményt akarnak, de nem gondolják komolyan. A felsoroltak közül Isten nem szorul védelemre, minden(ki) más igen. Itt nincs rend a fejekben (a hívő közösség fejében sem!), lépni kell.

Végül a válás pápai engedélyeztetése egy vicc. Biztos van valami értelme az egyházjognak is, én ebben nem vagyok járatos, de hogy az élethez nincs sok köze, az biztos. * Valaki kifejthetné egyébként, hogy ez miért kell. És miért a pápa???? A helyi közösség első embere a plébános, vagy a püspök. Nem ős ismeri jobban a rábízottakat????
Csupa kérdőjel az egész téma számomra...

A pasztoráció pedig - bármely ÉLETÁLLAPOTOT nézzük - rendkívül gyenge. Mondhatni, nincs is.

Bocs, kicsit negatív vagyok, de a helyzet is elég siralmas.

Bocsánat, de ha jól tudom, a pápa nem felbontja a házasságot, vagyis nem válás történik, hanem érvénytelennek mondja. Vannak bizonyos feltételek, amelyeknek meg kell lenniük ahhoz, hogy a házasság érvényes legyen. pl. Egyik házasfél sem titkolhatja el valamely komoly betegségét, vagy a szexuális élet is egyik feltétele. Amennyiben a házasfelek nem éltek egyáltalán nemi életet, az a hásasság tk. nem jött létre. De szóljon már valaki, aki okosabb ebben a témában, mert én csak kapiskálom.

reka, azt hiszem igazad van! A házasságot érvénytelenítik, de ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy újra lehet kötni adott esetben máskor, másvalakivel.

Az is tény, hogy a keresztelő/esküvő/temetés remek alkalom a misszióra is (temetés esetében a halottnál sajnos már nem;-)). Sokan csak kötelességből vagy díszletnek használni érkeznek a templomba/temetőbe, de a prédikáción keresztül ők is hallják az evangéliumot! Pláne, ha van a plébánián/gyülekezetben heti rendszerességű házaskör, bibliaóra, baba-mama kör stb...

Csak azt nem értem, hogy miért foglalkozik az Egyház a házassággal, amikor azt a civil szféra tökéletesen megoldja. Az egyház létrejötte előtt is házasodtak az emberek és épp úgy fontos (szentségi) volt, mint azóta. Szerintem az Egyháznak csak hatalmi előnyt jelent az, ha kontrollálhatja ilyen szinten is a tagjait. Tök gáz...

Ez nézőpont kérdése.

Megfogalmazhatjuk úgy is:
"miért foglalkozik a civil szféra a házassággal, amikor azt az egyház tökéletesen megoldja."

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Ki találta fel a házasság intézményét? Isten vagy az ember? Mi a célja a házasságnak?
Ez pusztán hit kérdése. Aki hisz a házasság isteni rendeltetésében, annak öröm az egyházi kontroll (akár nevezhetjük így is, bár ez igazából isteni kontrollt jelent).

"Szerintem az Egyháznak csak hatalmi előnyt jelent az, ha kontrollálhatja ilyen szinten is a tagjait. Tök gáz... "

Kedves Quito!
Az egyháznak nincsenek tagjai. Legalábbis abban az értelemben, ahogy a fenti kijelentésben ezt a szót használod. Ez nem egy szervezet, ahol van egy láthatatlan vezetőség, ami mindenféle szadista szabályt kitalál.

Az egyház közösség, ahol az egyformán gondolkodók közösen kimondják, hogy hogyan akarnak élni. Csak azt választják meg vezetőnek, akiben látják a kellő bölcsességet ahhoz, hogy jól fogalmazza meg a vágyaikat, amit aztán követni tudnak mindannyian.

A kívülállók - akik nem tartoznak ebbe a közösségbe - más érdekcsoportok mintájára képzelik el az egyház működését. Mintha valahogy az egyház vezetői oda születnének a magas beosztásba!

És ugyan ki tartozna egy olyan csoporthoz, akármihez, ahol állandóan olyan szabályokat talál ki a többség, ami senkinek nem jó?! Ilyen szerveződés nincs sehol a világon - az ilyesmi igen gyorsan fel szokott bomlani.

A "hatalom" gyakorlására vonatkozó közhelyes gondolkodás pedig eleve téves, mivel az egyházhoz való tartozás önkéntes. Az állam az, amiben nem élhetsz úgy, hogy nem tartod be a többségi akaratot - az nem zavar cseppet sem?

A fenti "probléma" orvoslása/megelözése stb. terén szerintem évtizedes lemaradásaink vannak. Összegyházi szinten is, de a magyarországi szinten még inkább.

Én magam is csak a napokban - egy pápai kihallgatásról szóló tudósításból - értesültem róla, hogy föleg az amerikai, és spanyol nyelvterületen, de már Olaszországban is létezik a retrouvaille - egy olyan katolikus mozgalom/közösség (?), amelyik kifejezetten megromlott házasságok gyógyítására szakosodott - azaz, hogy segíteni tudjon a feleknek:

www.zenit.org/article-15998?l=german

retrouvaille.org/pages.php?page=2

Néhány éve létezik a gyermekeiket egyedül nevelök számára az Emmánuel közösség AVE hétvégéje is:

www.emmanuel.hu/ave_hazaspar.html

Nagyon sok helyröl hallom, hogy papoktól az érintettek nem megfelelö tanácsot kapnak. Sokan úgy látszik nem figyeltek eléggé oda a lelkipásztorkodástan vagy a házasságjog órákon, és automatikusan azt mondják tovább, amit maguk is gyerekkorukban hallottak.

Néhány éve Budapesten létezik, egy betegek szentsége/szent útravaló forró vonal. Itt garantálják, hogy éjjel-nappal 1/ 1/2 1 órán belül ki tudbnak menni a beteghez. Kár, hogy nincs egy olyan központi vonal is, amely szintén megvan minden plábániahivatalban, esetleg ki van téve a faliújságra, ahol megfelelö szakembertöl lehet megkapni az elsö információkat - amelyeket természetesen majd beszélgetés/tanácsadás követhet.

Nagyon kevesen tudnak pl. a Családi Szolgálatok Ligája Alappítványról is, ahol pár- és családterápiát végeznek. Ez bár nevében nem katolikus és nem is ingyenes, de én jókat hallottam róla - tkp. keresztény alapokon müködik:
www.csaladiszolgalat.hu/

Szíven ütött ez a blog bejegyzés, vagy inkább agyon (azaz a fejemen). Személyes érintettként lassan 2 éve keresem a helyem a világban, és az Egyházban is. Nem reménytelen, de nem is egyszerű. Az eredeti bejegyzésben választott Eszterke édesanyjától persze eltérő helyzetben, férfiként és nem gyerekkel egyedül hagyva, hanem gyerektől is többé-kevésbé külön. (A helyzetet inkább jobban kibontom egy másik blog, másik bejegyzésében, azokra való tekintettel akiket csak röviden érdekel a téma).
A lényeg, hogy sok szempontból szerencsés helyzetben lévén is érzem ennek az élet-helyzetnek a nagyon veszélyes voltát. Sok mindenen túl vagyok, sok mindent megtanultam (csak kiragadásszerűen): mennyire fontos a megbocsájtás, mennyire fontos a gyerek és egyéb dolgok tekintetében a felesleges harcok helyett a „másik arc odatartása”, a sérelmek számontartása helyett az önkritika, vagy hogy kikerüljük a csapdákat, hiszen „a világ” egyéni és iparszerűen előállított „megoldásokat” kínál (a piszkostól az ártatlannak látszókig). És persze tudom és nem ritkán át is élem, hogy ez az állapot is valamire hív...
De ezeken túl is sokszor érzem, úgy hogy a helyzet (még?) nem „kóser” : a hétköznapok „harcaiból” nincs hova hazamenekülni, 100-szor nehezebb például olyan alapvető dolgokra rávennem magam, hogy rendben tartsam a lakást, normálisan egyek, aludjak, nem beszélve a szociális sebezhetőségről, vagy arról, hogy a baráti kapcsolataimat is teljesen újra kell értelmeznem és ha lehet újra építenem.
Szóval mit tehet az Egyház? Az első, hogy beszél, gondolkodik, ír, tanít erről (s így ez a felvetés is már fontos lépés), valamiféle közösséget teremt az ilyen embereknek is*, támogatja őket a törekvéseikben (pl. a „más-módú” gyereknevelésben, a helyzetből adódó nehézségeikben és lehetőségeikben is).
Muszáj lenne, mert a helyzet veszélyes, jó utánpótlási csatornája a reménytelenek tömegének, köztük például a hajléktalanokénak, alkoholistákénak...(mondom ezt szerencsésként is).

*Néha a katolikus barátaimmal a legnehezebb, hiszen jó családosként űr-jelenségnek érzi a helyzetet, nem igazán akarunk róla beszélni stb.

ba868 - teljesen egyetértek, együttérzek. Pedig nem is a te cipődben járok, hanem egy egész másikban: egyedülállóként (vagy mondjam úgy: szingliként?)

Ezek a 'nem hagyományos' élethelyzetek az évek során embert és hitet próbáló kihívássá válnak sok ember számára. Talán az a legrosszabb, ahogy írod is, hogy miközben a szentségi életben (házasság, papság) van egyfajta önidentitás, addig ezen kívül, mintha csak másodrangú lenne az ember. Nem is értik, nem is foglalkoznak vele. Nagyon kellene az egyház igazi megtartó ereje, de sajnos még nem tartunk ott.

Szerintem meg kell próbálni elkezdeni valamit, s biztosan támogatja azt az egyházi hierarchia is. Nagyon sok esetben a kezdeményezőkészséggel vannak problémák, mert a papok egyre kevesebben kell helyt álljanak egyre több közösségben, s így a hivatalos kötelezettségek elviszik minden idejüket és energiáikat. Persze, tudom, az is előfordul, hogy nehezen bólintanak kész közösségekre is, de hiszem, hogy próbálkozással kezdődik minden. A gyerek is egyszer csak megpróbál felállni két lábra...

Nem vagyok a házasságok felbontásának és a nyakra -főre való összeállásoknak, házasságosdiknak a pártján, de lassan tényleg léphetne valamit egyházunk. Nonszensz, hogy aki megöli a házastársát, az újra szentségi házasságot köthet, aki meg kimenekült (vagy kidobták) egy halott kapcsolatból, az nem járulhat soha életében szentségekhez.
Persze, hogy keresztényietlen a válás, de a mai kor is az. Stóladíj+jatt ide vagy oda, de papjaink igazán bekeményíthetnének az "összeadásnál". A nagymamák kedvéért szolgáltató jelleggel lenyomott esküvők jól jövedelmeznek ugyan, de azok vezettek el oda, hogy most az azonos neműek, maholnap meg az "állatszeretők" (utána meg a nekrofilok?) követelik az egyháztól beteg kapcsolatuk megáldását.
És van pap, sajnos, aki valójában mohó pénzéhségből, de színleg a valahol fentebb említett missziós lehetőséggel megideológizálva bármilyen "szolgáltatást" hajandó elvégezni, az imamentes temetési harangozástól az összesen háromszor látott párok összeadásán át olyan gyerekek megkerszteléséig, akiknél józan ésszel borítékolható, hogy nem lesz kapcsolatuk tovább az egyházzal, mert nemcsak, hogy a szülők nem járnak templomba, de a keresztszülők sem. Meg azok is csak azért vannak, hogy fizessenek.

Homo s.s,
Mivel kérdezted, mi a tapasztalat, ide írom.

Nekem az első sokk az volt, mikor a fiam keresztanyja kirakta az életéből a férjét, aki az ő révén tért meg (nemcsak a templomi esküvő miatt) és szentségi házasságban éltek. Nem válnak el, de lehet, hogy fognak, két éve vannak külön, 6 éves a gyerekük.

Azóta egyre-másra rendülnek meg a szentségi házasságok a környezetemben, van, aki válni szeretne, van, aki kilábal a válságból.

Ezeket az okokat figyeltem meg:

1. eltávolodás az egyháztól, vasárnapi misék elhanyagolása
2. közös ima elhanyagolása
3. nem találnak olyan elérhető közelségben levő közösséget, ahol otthon éreznék magukat
4. nincs lelkigondozójuk, ha volt, nem járnak pl. a gyerekek adta elfoglaltságok miatt
5. belemerülnek a tevékenységekbe, intim beszéltegéseik elmaradnak

Nem tudom, mi lenne az egyház részéről a segítő lépés, hiszen még olyan esetben is előfordulhat válás, mikor mindkét fél holtomiglan-holtodiglan indul neki, s mégis...

Az biztos, hogy nem kéne összeadni pl. meg sem keresztelt vőlegényt megkeresztelt, de nem is hívő menyasszonnyal vagy fordítva.
Siralmas látvány, hogy a szertartáson feleség áldoz, férj meg nézi.

Látom viszont, hogy komoly házasságra felkészítő kurzusokat szerveznek, amelyekből sok helyen nőnek ki ifjú házas csoportok, imakörök.

Amikor jegyesoktatásra jártunk a férjemmel esküvő előtt, úgy kezdte az atya, hogy az egyház nevében bocsánatot kér, amiért az elmúlt időkben nem fordított akkora figyelmet a házasságra, mint kellett volna.

Én azt tapasztalom, hogy aki akar, talál magának kiutat a válságból (házas hétvégék, lelkigyakorlatok, közösségek, jezsuiták-Tamás atya :)), imához való visszatérés stb.)

Nem gondolom, hogy a papokra kéne több terhet rakni azzal, hogy kövessék nyomon az ő plébániájukon megköttetett házasságokat, de igenis lehetnének kezdeményezők házas találkozók szervezésében, illetve ha van, házas diakónusok bevonásával. Mondjuk szerintem akinek telik az erejéből, megteszi.

Azt viszont soha nem fogom megérteni, hogy miért adnak áldást papok olyan párokra, akikről ők maguk is tudják, hogy egy-két éven belül el fognak válni, mert se nem hívők, se nem gondolják komolyan.
Úgy tudom, azt simán mondhatja a pap, lesz esküvő, de NEM MOST. Nem kell senkit elküldeni, de megfontolásra simán bocsáthatná a dolgot, nem?

A másik oldalon viszont az van, hogy ha a pap bekeményít és nem "szolgáltat" a fizetőképes keresletnek megfelelően, akkor vagy a szomszéd pap, vagy valamelyik lelkész, vagy valami megélhetési mixtikus úgyis összeadja őket. "Létezik az az összeg"
Az összeadás meg a legkönnyebb számtani művelet...

Amikor én jártam jegyesoktatásra (jó 15 évvel ezelőtt), az azon esztendő nyarán házasságra készülő 15-20 párt egybeterelték egy hittanterembe és előadások formájában "letudták" az 5-6 kötelező alkalmat. Egyéni beszélgetésekre, kérdések feltevésére nem volt lehetőség. Az esketéseket nem az az atya végezte, aki a jegyesoktatást tartotta. Mi alapján mondták volna bármelyik párnak, hogy nem adják őket össze?

Na, ez az a gyakorlat, aminek semmi értelme szerintem.

Dehogynem. Szolgáltatás megvót, fizessetek!

A válást megelőzni kéne, és ebben van az egyház felelőssége is, és a családé, gyülekezeté. Törekedni kell, hogy valóban Isten szeretetének jegyében történjék, és a felek felismerjék (sokszor segítséggel), hogy ezen kapcsolat lényege a legszorosabban (társammal) Istennel élni. Olyan lehetőség, amit csak együtt lehet magas fokon művelni. A biblia rengeteg útmutatást ad, ezeket kellene átbeszélgetni.
Az elváltakat segíteni kell, mert Isten nyájából egy sem veszhet el. Vannak kezdeményezések, de gyerekcipőben járunk. A közösségeket, lelki vezetőket meg kellene tanítani, hogy szeretettel bánjon tagjaival, hiszen ha kezem vét egy mozdolutot, akkor sem kívánok megválni tőle, mert akkor is az enyém. Nagy teherben még nagyobb teher, ha pont Isten által közelünkben élők struccpolitikát folytatnak, vagy elfordulnak. A szentségekben részesedés megtagadása is a kirekesztettséget (megtűrlek, de bocsánat nincs, pedig lehet hogy a tudatlanság, felkészületlenség miatt történt) erősíthetik. El kellene kezdenünk egy sokkal komolyabb Istenen alapuló jegyesoktatást, és a házas felek rendszeres összetartását életét segítő párpeszédeket lelki vezetőkkel(nem feltétlen hivatásosokkal, lehet egy másik párral)

Újratervezés elváltaknak: kényszerpályából kifutópálya

Program, amelynek során a válás kényszerpályája az új szárnyalás kifutópályájává válik.
Több, mint ezer gyerek kapta már vissza mosolygós édesanyját/édesapját.
Az új esztendőben új sorozat indul az egyedülálló szülőknek, ezúttal ismét Budapesten

Akinek a házassága válásba torkollik, úgy érzi, az élete kényszerpályára került. Mivé lettek az ifjúkori álmok, szép tervek a boldog házasságról, a gyerekek fölött összemosolygó szülőkről, összetartó családról? Mindent elsöpört a válás, az a lavina, szökőár, hurrikán, amiről eddig azt hitte, vele nem történhet meg.
Nincs menekvés, egyértelművé vált, hogy ami eddig volt, az összeomlott, nincs többé. Olyan helyzet elszenvedőjévé vált, amit soha nem kívánt volna magának, pláne nem a gyerekeinek. Látja, hogy azt az utat, amin elindult, már nem választhatja, mert ahhoz két ember akarata, elszántsága kellene. Hová visz akkor az a kényszerpálya, amelyre került? A magány, a depresszió, a testi-lelki összeomlás, a nyomorúság, a kilátástalanság felé? Mi lesz így a gyerekekkel? Az ő sorsuk is meg van pecsételve?
Hogy hogyan nincs tovább, azt már látja, de az „akkor hogyan tovább”-ot még nem.
Az új év kezdete sokakat elgondolkodtat: mit kellene másképp tenni. Aki elválik, annak az újratervezés nem lehetőség, hanem kényszer. Akinek gyereke van, annak kettős a feladat: saját magának meg kell találnia a talpraállás, az öröm útját, és ebben segítenie kell az övéit is.
Az egyedülálló szülőknek szóló, három alkalomból álló „újratervező AVE hétvégesorozat” ezt szolgálja. Csaknem másfél évtizede szervezi az Emmánuel Közösség „AVE” elnevezéssel azt a programot, amelyiken elvált, külön élő, gyereküket egyedül vállaló és özvegy szülőknek segítenek észrevenni, hogy az a pálya, amelyre kényszerből kerültek, szolgálhat arra, hogy új irányba, fölfelé induljanak el.
Már több mint ezer gyerek életét változtatta meg, hogy a hétvégesorozaton résztvevő apja vagy anyja ismét reménységgel tekint a jövőbe, megint tud mosolyogni, visszanyerte lelki békéjét, és tisztelettel, együttműködően, harag nélkül tud beszélni a másik szülővel.
Az új esztendőben új sorozat indul az egyedülálló szülőknek, ezúttal ismét Budapesten, melynek időpontjai: február 4-5; március 3-4; március 31-április 1.
A program szervezői fontosnak érzik, hogy az amúgy is anyagi gondokkal gyakran küzdő elvált szülőknek elérhető legyen a részvétel, ezért mindent megtesznek, hogy a hétvégesorozat ingyenes legyen. A résztvevőknek csak az idejüket kell odaadniuk. Sok elvált férfi és nő nem szánna magára három hétvégét, de mint apa és anya a gyerekei érdekében megteszi, hiszen látja, hogy boldogtalan szülő mellett a gyerek sem tud boldog lenni.
Ez az egyetlen, kifejezetten elváltaknak, külön élőknek szóló, katolikus szervezésű program, amelyet az Emmánuel Közösség tart, s melyre attól függetlenül várják az egyedülálló szülőket, hogy azok a keresztény vallásukat gyakorolják-e. A mai kor kihívásaira válaszol ez az AVE lelkigyakorlatos hétvégesorozat, és nem csak az egyházban példa nélküli, de a világi kurzusok, tréningek, tanfolyamok között sem igen találni hasonlót.

egyedulallo@emmanuel.hu
06/30-454-0939
www.emmanuel.hu

@reka: Újratervezés elváltaknak: kényszerpályából kifutópálya

Program, amelynek során a válás kényszerpályája az új szárnyalás kifutópályájává válik.
Több, mint ezer gyerek kapta már vissza mosolygós édesanyját/édesapját.
Az új esztendőben új sorozat indul az egyedülálló szülőknek, ezúttal ismét Budapesten

Akinek a házassága válásba torkollik, úgy érzi, az élete kényszerpályára került. Mivé lettek az ifjúkori álmok, szép tervek a boldog házasságról, a gyerekek fölött összemosolygó szülőkről, összetartó családról? Mindent elsöpört a válás, az a lavina, szökőár, hurrikán, amiről eddig azt hitte, vele nem történhet meg.
Nincs menekvés, egyértelművé vált, hogy ami eddig volt, az összeomlott, nincs többé. Olyan helyzet elszenvedőjévé vált, amit soha nem kívánt volna magának, pláne nem a gyerekeinek. Látja, hogy azt az utat, amin elindult, már nem választhatja, mert ahhoz két ember akarata, elszántsága kellene. Hová visz akkor az a kényszerpálya, amelyre került? A magány, a depresszió, a testi-lelki összeomlás, a nyomorúság, a kilátástalanság felé? Mi lesz így a gyerekekkel? Az ő sorsuk is meg van pecsételve?
Hogy hogyan nincs tovább, azt már látja, de az „akkor hogyan tovább”-ot még nem.
Az új év kezdete sokakat elgondolkodtat: mit kellene másképp tenni. Aki elválik, annak az újratervezés nem lehetőség, hanem kényszer. Akinek gyereke van, annak kettős a feladat: saját magának meg kell találnia a talpraállás, az öröm útját, és ebben segítenie kell az övéit is.
Az egyedülálló szülőknek szóló, három alkalomból álló „újratervező AVE hétvégesorozat” ezt szolgálja. Csaknem másfél évtizede szervezi az Emmánuel Közösség „AVE” elnevezéssel azt a programot, amelyiken elvált, külön élő, gyereküket egyedül vállaló és özvegy szülőknek segítenek észrevenni, hogy az a pálya, amelyre kényszerből kerültek, szolgálhat arra, hogy új irányba, fölfelé induljanak el.
Már több mint ezer gyerek életét változtatta meg, hogy a hétvégesorozaton résztvevő apja vagy anyja ismét reménységgel tekint a jövőbe, megint tud mosolyogni, visszanyerte lelki békéjét, és tisztelettel, együttműködően, harag nélkül tud beszélni a másik szülővel.
Az új esztendőben új sorozat indul az egyedülálló szülőknek, ezúttal ismét Budapesten, melynek időpontjai: február 4-5; március 3-4; március 31-április 1.
A program szervezői fontosnak érzik, hogy az amúgy is anyagi gondokkal gyakran küzdő elvált szülőknek elérhető legyen a részvétel, ezért mindent megtesznek, hogy a hétvégesorozat ingyenes legyen. A résztvevőknek csak az idejüket kell odaadniuk. Sok elvált férfi és nő nem szánna magára három hétvégét, de mint apa és anya a gyerekei érdekében megteszi, hiszen látja, hogy boldogtalan szülő mellett a gyerek sem tud boldog lenni.
Ez az egyetlen, kifejezetten elváltaknak, külön élőknek szóló, katolikus szervezésű program, amelyet az Emmánuel Közösség tart, s melyre attól függetlenül várják az egyedülálló szülőket, hogy azok a keresztény vallásukat gyakorolják-e. A mai kor kihívásaira válaszol ez az AVE lelkigyakorlatos hétvégesorozat, és nem csak az egyházban példa nélküli, de a világi kurzusok, tréningek, tanfolyamok között sem igen találni hasonlót.

egyedulallo@emmanuel.hu
06/30-454-0939
www.emmanuel.hu

@tsoby:
De jó!

Én egyébként 2 év alatt meglehetősen árnyaltam a véleményem szentségi házasság témában.
Miután majdnem elváltam.

Megoldás: jól kéne lenni, szülőkről le kéne válni, gyerekkort fel kéne dolgozni, lelkileg kéne gyógyulni külön-külön a házasfeleknek, tehetik együtt is, de enélkül nem megy.

Pál Ferit kell hallgatni, magunkat gyógyítani, másikat megbecsülni.
Boldog új esztendőt!

@bölcsésztanár: @tsoby:
Néhány éve már a magyarok is tudhatják, hogy kétféle válás van - ld. 3. rész:
ursuslibris.hu/content.php?content=308