Pacsy!

Mintha Rahner beszélne belöled - de ez nem is csoda :-) Már nem a Hugo, hanem nickname-rokonom.

Ö most nem divatos, a zsinat utáni "folyamatban" néhány évtized után teljesen a spontán (?) "damnatio memoriae" lett az osztályrésze.

Lehet, hogy tévedek, de a legnagyobb "büne" éppen ennek az "általános bizonytalanságnak" a normalitássá nyilvánítása. A gond ezzel az, hogy "ilyen ideológiával" nem lehet összetartani egy közösséget a szokott módon. Közben a "világ" is egyrészt globalizálódik, másrészt erösen polarizálódik. Aki nem zárja a sorokat, lemarad, felszalámizzák. Ebben a környezetben úgy látszik kevés, hogy Isten "birtokolja" az egyházat - komoly törekvés van az ellenkezöjére is.
Söt most már "vannak ötletek" arra is, hogy méltóbban találkozik Krisztussal aki térdelve és nyelvre kapja az Eucharisztiát, ill. aki újra latinul érintkezik vele.
De meg is van erre valahogy az igény: sokan újra elvárják ebben a "káoszban" (a lehetöségek és kínálatok kavalkádjában), hogy valaki megnyugtatóan rendezze az istenkapcsolatukat.
A latin nyelvü liturgia pl. (így visszatekintve) sok évszázadig bevált, mindenki érezte, hogy legalább "ebben egyek vagyunk". Bírjuk az egységet, az "egyet". Istent birtokolni - nagy a kísértés. Hiszen nap mint nap a kezünkbe adja magát...

Sziasztok!

Szereintem annak beismerése, hogy szinte nem tudunk semmit ésa visszatérés a "gyökrekhez" nem zárja ki egymást. Sőt talán pont azért nyúlunk újra a tradícióhoz, a regulához, mert a tiszta ráció útja túl gőgössé tesz.

Kedves Pacsy!

Én ugyan nem vagyok ateista, de talán nem haragszol, ha reagálok. Azt hiszem értem mit akarsz mondani, a férjem, aki nem vallásos, katolikus gőgnek szokta nevezni ezt a lekezelő hangnemet, amit néha használunk. Én ezért, érzékenyebb lettem a megfogalmazásaimra. Az, hogy ki mennyire "birtokolja" a hitet, úgyis kiderül , legkésőbb a halálos ágya mellett. Elég sok embert láttam meghalni, látszik, ha valaki igazán hisz.( de nagyon ritka.)

Megszólítva érzem magam. (Coming-out, mi? Hehe.)

Sőt, bevallottan vonzódom a latin nyelvű liturgiához.

A Szentfazék által említett "katolikus gőg" azonban igen komoly akadály tud lenn a számomra is.

Kedves Jezsuiták!
Ti mindig is a korszerű önképzés és tanítás területén jeleskedtetek az egyházban. Tehát bizotsan felfigyeltetek arra, hogy a mai kor embere, ateistája (tényleg van olyan?) szociológiai és nyelvészeti értelemben már nem az az ember, akire az egyház az évszázadok során "szakosodott." Komolyan el kéne gondolkodni ezen!

Egy jellemző (?) példa:
Pár hete nálunk a főtéren minden nap részleteket olvastak a Bibliából kihangosítva. Úgy tudom, hogy most van a Biblia éve, ez lehetett az apropó. Nos, ez igen dicséretes kezdeményezés. Csak olyan érzésem van, hogy teljesen alkalmatlan a mai ember érdeklődésének felkeltésére. Miért? Két okból:
1.) A mai ember nem beszéli a Biblia nyelvét. Fokozatos bevezetés nélkül sem formailag sem tartalmilag nem tud vele mit kezdeni. Jobb esetben nem érti, rosszabb esetben félreérti.
Jézus talán ószövetségi részleteket kiabált a főtéren minden előzmény nélkül? Úgy tudom, mindig odaillő példabeszédeket mondott, érthető nyelven...
2.) Bibliai idézetek nem segítenek az emberen. Ennyivel nem lehet a dolgokat elintézni! Ha az egyház nem tud a szükséget szenvedők mellé odaállni - gyakorlati, hétköznapi módon - akkot ne kiabálja a főtéren hangosbemondón a Szentírást! Egyelőre úgy látom, az egyház nem tudja kik a szükséget szenvedők. Pedig szociológiai értelemben van egy pár réteg. Lényegében 0-99 éves korig vannak "szegények", akik magukra maradtak valamilyen problémával, élethelyzettel, és a kutya se törődik velük. Elváltak, egyedülállók, kisnyugdíjasok, kiégett menedzserek, ... stb.
Vajon melyik csoporton segít a fenti program? Vagy mondjuk egy templomi kórus?

Vagy úgy gondoljátok-e, hogy a társadalmi problémák nem tartoznak az egyházra? Lehet, de akkor nyilvánvaló, hogy nem is fognak bemenni az emberek a templomba.

ate: fején találtad a szöget!
--------------
"Az imádság légköre"

Tessék mondani, az mi?
Gondoljátok, hogy én arra vágyom, hogy egy légkör vegyen körül??? És ha a légkörnek vége, érdekel valakit, hogy mivel küzdök nap mint nap?

Sajnos küzd az egyház azzal, hogy befelé van fordulva. van egy, talán nevezzük egyházi tolvajnyelv- amire ate is utalt. Jó példa volt erre a Városmisszió- 2007-ben. Mi katolikusok nagyon jól elszórakoztunk a sajátjaink közt, de nem vettem észre, hogy változott volna valami. persze nem lehet mérni, hogy mi játszódik le az emberekben. Igazából arra lenne szükség, hogy a mai ember nyelvén valamit adni a hitből. Magyarországon is a jezsuiták tesznek ezért a legtöbbet-sztem. Érdemes a parbeszed.com -on figyelni a programokat:D

A városmisszió után nekem is visszatérő gondolatom volt, hogy rendben van, mindez szép és nemes volt, de mi történik ezután? (persze Krisztus igéjét ismerve jól tudjuk, hogy ha csak egyetlen egy ember megtért a rendezvényeken elhangzottak-átéltek hatására, az egész nem volt hiábavaló. Krisztusnak fontosabb az egy tévelyedett megkeresése, mint a 99 igaz. Szóval Ő 100%-ban gondolkodik)

De kérdem én kedves Atyák, aki ahhoz a bizonyos 4%-hoz tartozik - amiről Ky-Li legelső blogbejegyzésének cikke szól - és éppen nem keresztelkedik, nem házasodik, nem igényli a betegek szentségét, és a gyermekeit sem kell elsőáldoztatni, bérmáltatni, mert már ezeken mind túl van, őróluk mennyire gondoskodik az egyház? Én úgyérzem, jelen pillanatban új alapokra kell helyezni a kapcsolatunkat... Ti nem szeretitek a vándorló híveket - egyik plébániáról a másikra - pedig vándorolunk, mert hajtanak az igényeink. Voltam már olyan szentmisén, hogy csak a jólneveltségem tartott ott, hogy végigüljem, és bizony vannak nevek (papok), triduumok, előadássorozatok, amit lesni kell, hogy valamelyik "márkanévvé" vált atya tápláló gondolataihoz hozzáférkőzve jusson nekem is némi lelki erősítő a hétköznapokra...hogy helyt tudjak állni.
Szóval, nem vagyok ateista, sem cigány, sem perifériára szorult, sem hajléktalan,de úgy érzem, időnként magamra vagyok "hagyva"...
S ha pedig örömömet fejezem ki a jezsuita blog keretében, mert éppen történt két papszentelés a nyáron, mondván, hogyha én nem is, de a gyerekeim talán élvezni fogják ezen hivatások gyümölcseit, akkor én ömlengős vagyok...hogy is van ez???

Elnézést "értetek haragszom én, nem ellenetek" csakhát nagyok az aránytalanságok, nincs egység, és néha abban is kételkedtek, aki pedig ott van mellettetek.

egy hívő, megjegyzésedet teljesen jogosnak és találónak érzem. Mi is látjuk és érzékeljük ezeket a dolgokat. Azt is, hogy egyesek hasonlóan gondolkodnak róluk, mint te, mások viszont nem látják a fától az erdőt.

Ennek a blogközösségnek a létrehozást olyan fiatal világiak ajánlották nekem, akik maguk is párbeszédet akarnak az egyházzal, papokkal. Nincs rá lehetőségük, nincs rá fórumuk. "Nincs emberük" - a Szentírás szavaival élve.

Ezt a blogközösséget ennek nyomán én magam kezdeményeztem a rendben fiatal rendtársaimat bevonva, mert szeretnénk mi is megtudni, hogy mik az elvárások, a kifogások, a hiányosságaink, amit ti érzékeltek, mi viszont nem érzékeljük, mert túlságosan a magunk kis "szűkre szabott" világában élünk.
Segítsetek, adjatok ötleteket, ajánljatok témákat, kérdezzetek. Mi jezsuiták legalábbis szeretnénk a párbeszéd emberei lenni.
Ugyanakkor tudni kell, hogy ez nem egy "hagyományos" megnyilatkozási stílus az egyházban. Mi is tapogatózunk. Érezzük, hogy mennyire nehéz ezt így felvállalni, mert könnyebb egy lelkibeszégetés során szépeket mondani és a másik szeméből kiolvasni, hogy milyen nagyszerű ember vagyok, mint anonim és néha igazságtalanul kemény kritikákat elfogadni és mégis válaszra méltatni.
Nem csodálkozom (noha csodálkozom), hogy pár, kezdetben lelkes, fiatal rendtársam megijedt és leszakadt.

Kedves ate!

Az első példádban említett esemény hatékonyságának megkérdőjelezésével egyetértek. A templomi kórus azonban szerintem más kategória. Abban a szereplők önmaguk örömére vesznek részt (veheted ezt egy jó hobbinak is), úgy érzik, hogy az énekléssel köszönetet mondhatnak Istennek (így mindez egy személyes imaként is felfogható).

Kedves Ky-Lí,
már nagyon kellettek nekem ezek a gondolatok, amiket most megosztottál velem. Jó ideje olvasom a bejegyzéseket, és kezdtem azt hinni, hogy a világban minden rendben van, csak velem van a gond. Engem régóta bánt a hozzászólásokban néha tapasztalható stílus, vitakultúra, tiszteletlenség, szóval megértem, ha jó néhányan közületek is megfutamodtak. De azért ne adjátok fel, akinek ugyanis szeme és füle van a hallásra, az lát és hall jelenesetben is…


Valahogy szerét kellene ejteni, hogy közkinccsé tegyétek mindazt a tudást, amit Ignác olyan zseniálisan kitalált és megkövetelt az övéitől.
Ti évekig tanulhattatok olyan egyetemeken, ami hétköznapi halandó, a civil életben élők számára sohasem fog megadatni, és ebből a szellemi tőkéből mások is pl. én is szívesen fogadnék valami morzsát. Most nem tudományos léptékű dolgokra gondolok, épp ellenkezőleg, az egyszerű, szürke hétköznapokban való helytálláshoz szükséges támogatásra, vallásos ismeretanyag, a biblia értelmezés, az ignáci lelkület hétköznapi lebontására például - fiatal családosokra, több éves házasokra, kamasz gyereket nevelőkre (előadássorozatok, nyári szabadegyetem keretében ) – szülőket, serdülőket egyaránt megszólítva.

(Tudjátok Ti, mekkora kihívás a mai világ szellemével, árral szemben úszva egy serdülőt Isten Igéje iránti fogékonyságra nevelni? Néha úgy érzem, jobb lett volna szerzetesi közösségbe vonulni, de én nem ezt tettem, és ez persze így is van rendjén. Valahogy ki kellene egészítenünk egymást, mert engem például erősít az a tudat, hogy én vagyok ugyan a „külvilágban”, de vagytok Ti is, akik egy minőségében más életvitelt választva ugyan, mégis egymással karöltve kellene hogy egymás terhét hordozzuk.)

Ebben a sajátságos társadalmi helyzetben, gondolok itt a 90-es évek hozta politikai változás következményeire, ill. a szétrombolt egyházra s annak híveire, nektek a legfőbb hangsúlyt a felnövekvő generációra kellene fektetnetek. A jezsuita rend részéről markáns jelenlét kellene az egyházi iskolákban: tapasztalatom szerint erős liberális szelek fújnak egynémely katolikus intézményben: válogatás nélkül bárki bekerülhet, - plébánosi ajánlással ugyan - örülnek, ha összejön a létszám, s aztán az osztályközösségben egymást kicsit jobban megismerve jönnek a problémák. S mikor bátorkodtam némi alapvető keresztény értékrend után érdeklődni, vagy mellette kiállni, rá kellett döbbennem, hogy teljesen egyedül vagyok…
Amit én kitartó nevelő munkával elültettem gyermekemben, azt az osztályközösség egy pillanat alatt lerombolta, kaptam is a kérdést tőle: miért jó nekünk ezen a „szűk ösvényen haladni”, nem lenne könnyebb a többiekkel - a világgal - együtt sodródni.
És akkor jött a pozitív élmény: Szentjánosbogár tábor a nyáron, válogatott társaság, igényes, körültekintő szervezés, minőségi programok, lelki feltöltődés. Hát ezt kellene terjeszteni szélesebb körben.

Engedjétek a fiatal szerzeteseket az iskolákba: tegyétek közkinccsé a megélt istenélményeiteket, a hivatástörténeteteket, magyarázzátok el nekik, miért jó, miért érdemes kereszténynek lenni, hogy milyen kincs birtokosa az, aki az Isten Igéje szerinti életet választja, adjatok kapaszkodókat a kezükbe, hogyan tudnak kiigazodni a mai világ vélt és valós értékei között , a tanulás, a szellemi értékek iránti vágyat kellene felébreszteni, az olvasás hasznosságáról pl. ma alig lehet hallani, maga a gimnáziumi tanár megmagyarázta nekem, hogy tudomásul kell venni, a mai gyerekek nem olvasnak – én pedig megint egyedül voltam..

Más téma: a keresztény család, a keresztény értékrend szerinti családi élet, adaptálva a mai őrült tempót diktáló életvitelre, megélhetési körülményekre – hogyan lehet élben tartani egyáltalán egy házasságot: vagy pusztán a másik esküjét birtokolva hátra lehet dőlni a karosszékben, hiszen ő megígérte, holtomig kitart mellettem, s ha nem teszi, hát lelke rajta… Lelki szárazság nem csak a hitéletben van, szedi az áldozatait érzelmi síkon is rendesen. Segítség kellene, nézzétek meg, hányan állnak házasság tekintetében rajtvonalhoz, s hányan vannak, akik végig futják a pályát, s célba is érnek. A fiatalokat nemcsak esketni kellene, hanem kísérni, támogatni, a háttérben rendelkezésre állni, még mielőtt zátonyra futna a kapcsolatuk.


Aztán további problémás helyzet: egyre többször merül föl orvosetikai probléma a legkülönbözőbb élethelyzetekben, betegségek kapcsán, és most nem feltétlenül a halálközeli állapotra gondolok. A tudomány fejlődésével olyan mértékű beavatkozások lehetségesek az emberi szervezet megfigyelése, szűrése, orvoslása kapcsán, hogy laikus fejjel szinte lehetetlen kiigazodni, valóban helyes és szükséges lépések ezek? Mit mond erről anyánk, az egyház? Kihez tudok fordulni egy konkrét szituációban, kivel tudom megbeszélni, hogy mint felelősséggel gondolkodó keresztény ember ezek valóban a fejlődés újabb állomásai, vagy pedig a korlátlan emberi hatalom és uralni tudás tévutcája? Szintén előadási téma lehet a hétköznapi ember számára.


Szóval van tennivaló bőven, és megtisztelő részetekről, hogy nem zárkóztok be a magatok világába, hanem párbeszédben akartok velünk élni. Tudnotok kell, hogy számítunk rátok!
( gondolom ismerős a mondás: a híveknek olyan papjaik vannak, amilyet kiimádkoznak maguknak, és fordítva, a papoknak olyan híveik, mint amilyenekért szintén imádkoznak )

Isten óvja valamennyi nemes kezdeményezéseteket!

Nos, amit mondani akartam volna, azt "egy hívő" szépen kifejtette. Én nem várnék az egyháztól megoldást, sőt, még talán tanácsot sem.

Egyszerűen "csak" olyan közösséget, ahol az emberek elfogadják egymást - és önmagukat! -olyannak, amilyenek. És lekezelés, ítélkezés, távolságtartás, prüdéria nélkül tudják megosztani, amijük van. Ezt nem látom, ez hiányzik. És nem hiszem, hogy intellektuális hiányok ezek. (Köszönöm, én tanultam már eleget.) A teológiát és a dogmákat látom, de maga az egyház hol van?

Miért rémüldöznek a fiatal szerzetesek? Ezek csak szavak. Attól rémüldözzenek inkább, ami a világban van.

Kedves egy hívő, nagyon köszönöm tartalmas bejegyzésed és mindazokat a szempontokat/témákat amelyeket, mint apostoli feladatot és kihívást megfogalmaztál. Remélem, sok rendtársam elolvassa és épül belőle, na meg szívére/lelkére vesz egy pár feladatot ezekből (egy életre).
Sajnos mi is nagyon kevesen vagyunk, alig van belépőnk, a feladatok viszont egyre szaporodnak. "Az aratás sok, de ...." (néha nem tudom, hogy a munkás-e a kevés vagy a "jó" munkás).
Igyekszünk továbbra is blogolni :)

Ky-Lí - és még egy gondolat: minden felvetett témádat itt a blogon nagyra értékeltem, mert homályt oszlatott el bennem. Látod már ez is egyfajta igény kielégítése: én nem jutok pl. újságcikkekhez pedig őszintén érdekelne, mert nincs időm egyszerűen utánakeresni, (gondolok itt pl. a pedofília témakörére), nem abban a vérkeringésben élek, mint pl. Te.
Állandó lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogyha huzamosabb időt szellemi igényeim kielégítésére szánok, akkor elhanyagolom a családomat. Ha pedig csak velük foglalkozom, akkor azt érzem, hogy szellemileg leépülök, ingázom a munkahely, iskola, konyha és portörlő között, felörlődöm napi teendőim közepedte. Meg kellene találni az egyensúlyt Mária és Márta között, ezt próbálom már jó ideje...Te viszont itt tálalod (hatnád), és tetted is eddig az ismeretfeltáró gondolatokat, amik szerintem hiányt pótolnak a fejekben. Pl. az említett témakörben nem értettem, hogy miért kér folyamatosan bocsánatot az egyház, mik is konkrétan a történtek, és mi a Sátán korszerű megjelenési formája napjainkban. ..Elolvastam a gondolatébresztőt, és helyre kerültek bennem dolgok. Köszönet érte. És bármi ehhez hasonló, sokakat érdeklő téma akad a kezedbe, kérlek ne ülj rajta, add tovább őket a hálón, mert mint tudjuk, bármit tesztek is eggyel a legkisebbek közül, velem tettétek - a mai világban ez is pasztorációs tevékenységnek minősül, hiányt pótol.

En leginkabb Karl hozzaszolasara reagalnek. Nem hiszem, hogy realis elvaras volna az egyhaztol, hogy o rendezze barkinek is az istenkapcsolatat. Az olyas valami, amit mindenkinek maganak kell. Ehhez az egyhaz nyujtson segitseget. Aki meg ezt siman ritualis kozossegi lettel megoldja annak tok jo, de annak mar most sem hiszem, hogy tul sok baja lehetne az egyhazzal.
Egyebkent ha amr elojott a liturgia kerdese, hogy az most latin vagy anyanyelvi, en ezt tortenetesen ugy latom, hogy kene legyen mindenfele. Eppugy, ahogy van gitaros, gregorian meg gospell mise is. Legyen lehetosege mindenkinek olyanra jarni amihez kedve van, amire igenye van.
Ugy gondolom, hogy a legtobb ember eleteben az egyhaz nem elsosorban a ritualek, hanem a kozosseg miatt tolthet be meghatarozo szerepet. Nagyon szep, komplex magyarazatok vannak a liturgia szimbolizmusa es elemei kozott, csak ez a kutyat nem erdekli azok kozul, akiknek szuksege lenne arra, hogy ujra egymasra talaljanak az egyhazzal, illetve valamilyen egyhazzal. Nincs kihatasuk ugyanis az eletukre.
Mikor volt par gospell mise, emlekszem hanyan elmentek meghallgatni akik abszolut nem voltak hivok, es hanyan mondtak, csak a zene miatt szivesen eljarnanak, bar nem hisznek istenben. Ha azonban eljarnak, egy ido utan elkezdenek figyelni a predikaciora, foleg ha azt olyan atya tartja, aki megtalalja a hangot veluk. Az o problemaikra reflektal egy vallalhato ertekrendet es vilagszemleletet kepviselve, de nem katekizmus es bibliai passzusokon ugrandozva. Be kell csalogatni az embereket valamivel es meg kell talalni veluk a hangot, aminek fontos resze az is, hogy aktualis legyen a mondanivalo. Egyebkent erre - a hang megtalalalasara es az aktualis temak begyujtesere - ez a blog nagyon jo alap lehet.
Az a tapasztalatom, hogy valodi ateista keves van. Eleg kemeny dolog az. A legtobben akik annak valljak magukat egyszeruen nem tudjak hova tenni az istennel valo kapcsolatukat. Ezek egy resze aktivan keres es frusztralodik azon, hogy nem talal semmit, a masik reszenek meg kenyelmesebb, ha nem foglalkozik a kerdessel.
Mellesleg az aktivan keresok kozul sokan eljutnak mas - leginkabb keleti, hisz az most felkapott - vallasokig, de tul messze all toluk az a kulturkor amit azok kepviselnek, a keresztenyseget pedig elavultnak tartjak.

wths:
"Nem hiszem, hogy realis elvaras volna az egyhaztol, hogy o rendezze barkinek is az istenkapcsolatat. Az olyas valami, amit mindenkinek maganak kell. Ehhez az egyhaz nyujtson segitseget."

Akkor egyet értünk. Én az erre irányuló alkalmi rendszeres igényt bizonyos körökben tapasztalom - erröl írtam. Magam nem tartozom ezek közé - ilyen alkalmi igényem azért van :-)

Köszönöm, kedves hívő és kedves ateista, hogy olvashatom gondolataitokat.

Kicsit elgondolkoztat, hogy az ateista testvérem igénye (amit úgy értelmezek, hogy legyen tér, ahol mindenkinek helye van) közelebb áll hozzám, pedig hívőnek tartom magam .....

Kiscsirke: kifejtenéd ezt részletesebben?

Hadd dumaljak bele: szerintem, az egyhazat nem szabad/erdemes osszekeverni Istennel - a megfogalmazott elvarasok engem kicsi arra emlekeztettek. Kedves Ate, "Ha az egyház nem tud a szükséget szenvedők mellé odaállni - gyakorlati, hétköznapi módon - akkot ne kiabálja a főtéren hangosbemondón a Szentírást!" - talalva ereztem magam (mint idrill), es egyetertek. Csak hat nem olyan konnyu elni az evangeliumot (szerzetesnek lenni: onmagaban az se' segit). Ateista: "Egyszerűen "csak" olyan közösséget, ahol az emberek elfogadják egymást - és önmagukat! -olyannak, amilyenek. És lekezelés, ítélkezés, távolságtartás, prüdéria nélkül tudják megosztani, amijük van. Ezt nem látom, ez hiányzik." - nem kevered te az egyhazat a mennyorszaggal? Persze az eszmeny/cel ez, elismerem.

Hello egy ateista,

köszönöm kérdésed, remélem, sikerül szavakba önteni, ami a mondanivalóm...

Szóval a személyes tapasztalatom az Istenről valami határtalan elfogadás. Hosszan tudnám sorolni a saját korlátaimat, hiányaimat, amit képes betölteni, elfogadni Isten. Újra és újra megélem, hogy szeret és az összes hibámmal együtt IGEN-t mondott rám. Hogy honnan tudom ezt? Mindig kapok új sanszot, lendületet, tüzet, ötletet, inspirációt. Ez csak kívülről jöhet. ESÉLYT AD! (Ugye, érted, miről beszélek????!!!!)

Dolgoztam egyházi munkahelyen. Nem szeretnék általánosítani, de ahol én voltam, ott rengeteg képmutatás, szűkösség, elvárás volt. A pap főnököm (átlag alatti tehetségű) nem adott nekünk teret, fullasztó belterjesség volt a jellemző. Egy jó ideje a versenyszférában(!) dolgozom, ahol az atesita kollegáimnak több fogalmuk, tapasztalatuk van az Istenről, mint a zárt katolikus körben. Sokkal nagyobb nyitottsággal fordulunk egymás felé és megtanultunk egy célért dolgozni. A katolikus munkahelyen mindenki marta a másikat, anyagiasak voltunk és mindenki gőgösebb volt a másiknál (én magam is így működtem abban a közegben!).

Pacsy előbb írt arról, hogy az egyház nem Isten. Közhelyszámba megy, de magam bőrén tudom: az ateizmusért mi, keresztények (hívők) vagyunk felelősek, mert egy szűkös, hibás Istenképet közvetítünk.

Ezért most elnézésedet is kérem, hidd el, Isten sokkal tágasabb, mint amit mi közvetíteni tudunk!

Kiscsirke!

Ezek igen bátor és őszinte szavak! Köszönöm.
Egyúttal megkérdezném az itt blogolókat: Vajon amikor az első keresztények kis csoportjai növekedni kezdtek, miért volt az egész annyira vonzó? Talán mások voltak az emberek? (Én nem hiszem.) Más volt a környezet? (Gyanítom, ugyanaz volt, mint ma: cirkusz és kenyér).

Ma azonban az említett okok annyira általánossá váltak, és meghatározzák a közgondolkodást, hogy a valódi mondanivaló nem tud eljutni az "ateistákhoz".

Vagy szerintetek akihez el kell jutnia, ahhoz így is eljut? Egyáltalán, Isten akarja azt, hogy minden ember hívő legyen?? Hogy van ez?

Aki emberkent szuletett a foldre, annak van tapasztalata Istenrol, szerintem. Pl. tud az onzetlen cselekedet, az onatadas, a huseg ertelmerol - hogy csupa ilyen idejetmult szot hasznaljak -, es persze hallja a lelkiismereteben hangzo szot is (most tekintsunk el a felettes ennel valo viszony bonyodalmaitol...): tedd a jot es keruld a rosszat. Van aztan, ahol ez intenzivve valik. Ezert erezzuk magunkat olyan jol - nemre, rasszra, vallasra valo tekintet nelkul - ott, ahol megvalosul Jezus parancsa: szeressetek egymast , ahogy en szerettelek titeket (az ellenseget is!). Ezert az elso ker. kozossegekben, ahol ez megvolt, bejott egy "pogany"/"ateista", "arcra borult, es megvallotta 'Kozottetek az Isten'" (1Kor 14,25). Ez mukodik ma is - tudok helyeket! - es ma is egyedul ez hat, es semmi mas. Szerintem.
Eddig jutottam. A tobbi kerdeseden, kedves egy ateista, meg gondolkodom. Nagy tema...

Én magam is keresek de nem tudom mit,
valamiben hiszek, de nem tudnám néven nevezni. Nekem csak az a bajom ezzel, hogy bárkivel is próbálok erről elbeszélgetni akkor utána hallgathatom, hogy jézus így, jézus úgy, s mindenáron a maga igazát akarja bizonyítani, ahelyett hogy megpróbálna beleérezni az én hitembe. Úgy érzem, hogy a legtöbb keresztény ember legyen az katolikus vagy hitgyülekezete vagy bármi, nem képes befogadni mások hitét, pedig szerintem az a természetes, hogy különböző emberek másként élik át a dolgokat. De én azt is vallom, hogy az az ember aki az én hitemet, vagy bárki más hitét nem képes elfogadni, hanem erőszakosan próbálja másra a sajátját ráerőszakolni annak nincs is igazi hite.

Kedves keresö!
Sokban egyet értek veled. Úgy gondolom azonban, hogy elsösorban nem a másik hitét fogadja be valaki, ha találkozik vele, és kapcsolatba lépnek, hanem a személyét próbálja. A hitét vagy meggyözödését talán megérteni próbálhatja. Hogy azt megítélje, úgy gondolom, nincs joga, de ha valamiben nem ért egyet, természetesen nem kell bólogatnia, hiszen az hazugság lenne.
Az ember számára komoly nehézséget okoz - mindegy, hogy vallásos-e vagy nem - olyanokkal együtt élni, akikkel legalább a felszinen (egy csoporthoz, szervezethez való tartozás folytán) nem ért egyet, valahogyan nincs közös alapon.
Valójában az istenhívök azonban meglepetéssel tapasztalhatják, hogy Isten nem így tesz, pedig tudjuk róla, hogy ahogy olvashatjuk: "az én gondolataim, nem a ti gondolataitok". A Krisztusban hívök egy még "provokatívabb" példát kapnak: az "ellenség" nem abszulút, hanem relatív kategória, amelynek mgszünéséért mindenki sokat tehet.
Aki eröszakoskodik, akár hit kérdésében is, fél. Egy számára bizonytalan, nem egyértelmü helyzetet akar gyorsan elintézni, mert fenyegetésnek éli meg az övétöl különbözö nézöpontot. Hogy az ilyennek ne lenne igazi hite, talán ez túlzás, de annak kifejezödése komoly "zavarnak" van kitéve. Szerintem.

ateista kérdi:

"Egyúttal megkérdezném az itt blogolókat: Vajon amikor az első keresztények kis csoportjai növekedni kezdtek, miért volt az egész annyira vonzó? Talán mások voltak az emberek? (Én nem hiszem.) Más volt a környezet? (Gyanítom, ugyanaz volt, mint ma: cirkusz és kenyér)."

Nem akarom felmenteni magunkat, de az akkori kor sokkal kegyetlenebb volt. A mai világ szociális rendszerrel, a gyengéket védő jogszabályokkal (tudom, nem mindig...) az egyház jelenlétének is köszönhető. Ezt sokan nem tudatosítják magukban, innen nézve nem olyan fontos, hogy az egyházhoz tartozzon az ember.

De hogy nagyon vonzó lett volna: ha olvasod az Apostolok Cselekedeteit, Pált rendre elkergeti a tömeg, csak néhány ember van a piactéren, aki rá hallgat.

Ateistákkal kapcsolatban meg az a gondolatom: létezik olyan, hogy ateista?

Ki az? Aki szerint csak a szemmel látható világ van?

Aki "ateista", az pl. sosem bocsát meg senkinek? Senkivel sem kedves? Életmódjából teljesen hiányzik az evangélium tanítása?

Ha az egyházat képmutatónak tartja, nem ezzel is Krisztust pártolja, aki vádolta a farizeusokat a képmutatásuk miatt? Nem azt akarom mondani, hogy ebben teljesen igaza lenne, de az evangélium egyik kulcsgondolata az, hogy ne legyünk képmutatóak.

Visszakanyarodva blogindító bejegyzéshez és nem figyelmen kívül hagyva a többit:

A blognak nem kell hogy ELSŐDLEGES célja legyen a keresők megszólítása. Lehet az EGYIK célja, de nem az elsődleges. Virágozzék a sokféleség és ne csak a misék stílusát tekintve, hanem abban az értelemben is, hogy ezen a blogon ki-ki érdeklődésének megfelelelően és attól függően hogy hol tart a keresésben vagy mennyire érett hitű (ld.Jálics Ferenc SJ Fejlődik a hitünk című könyvét) megtalálja azt ami megszólítja.

A keresők/ateisták/nem hívők megszólításának egy másik "alternatíváját" bátorkodom felvetni: tanúságtétel. Tanúságtétel egyszer, tanúságtétel kétszer, tanúságtétel százszor és tanúságtétel ezerszer. Folyamatos tanúságtétel. Mindenütt. Na, az megszólítja a keresőket/nem hívőket/ateistákat. Hogy úgy mondjam, felkelti az érdeklődésüket.

Sokszor találkozom pl. munkahelyen olyan szituációkkal melyek kitűnő alkalmat adnának arra, hogy a hívő emberek tanúságot tegyenek. És mégsem történik meg! Pedig a családunkon kívül itt töltjük el a legtöbb időt, itt lenne a legtöbb lehetőségünk a nem hívők megszólítására. Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy ebédszünetben evangelizálok és Bibliát idézek, hanem egyszerűen csak azt hogy gerinces, szavahihető, megbízható, hiteles, őszinte módon viselkedem. Nem sumákolok, információkat megosztom azokkal akiknek szükségük van azokra, a munkámat elvégzem, nem nyomom át másra, tartom a határidőket és megállapodásokat, nem játszom az agyam, kisebbségi érzésemből/ilyen-olyan frusztrációmból (ha van) mihamarabb kigyógyítom magam, nem rúgok bele a másikba, nem fúrom, nem panaszkodom rá a főnöknél a háta mögött, hanem személyes problémámat kollégámmal rendezem. Önismeretemet fejlesztem, hogy minél inkább reális önértékeléssel rendelkezzek stb. A teljesség igénye nélkül felsoroltam pár igen alapvető vislkedési normát, melyet bizonyos emberek magukénak tudnak, mások nem. Mindkét csoportban vannak hívők és nem hívők is, tehát van bőven tere a fejlődésnek hívő oldalon (is).

Nekem az a tapasztalatom, hogy ha az ember a viselkedésével kisugározza a normáit, nagyobb evangelizáció mint ha ezer blogban le is írja magasztos eszmefuttatásait.

Szóval lehet hibáztatni sok mindent és sok mindenkit, ne feledjük, hogy az egyház mi magyunk vagyunk és nekünk kell nap mint nap tanúságot tenni. Nemcsak egymás között, hanem a nem hívők körében is!

Kedves vuvuvu,

hiányt pótló a bejegyzésed, ami a tanúságtételről szól. Bizony hatásosabb bármilyen szentírási idézetnél az a magatartásforma, amit a munkahelyi helytállásról írtál. Nekem is volt számtalan élményem ezen a téren, a legutóbbi, domináns eset épp egy haláleset volt, amit munkahelyen, teljesen váratlanul és hirtelen kellett megélnünk. És biza leomlottak a falak, összeomlottak az addig magabiztos nézetek, és egy pillanatra megállt minden... S nem tudták, mivégre is történik mindez. Hogy nem csak születünk, hanem előbb utóbb szólítanak v. szólítani is fognak bennünket... S hogy nem egy marék hamuként fogjuk végezni, ez nem ad értelmet a héköznapjainknak, és érdekes módon akkor egy pillanatra az is átérezte, hogy az élet nem ér véget a halállal, aki kérkedően csak az "anyagi világban" tudta elképzelni önmagát. Megrendítő volt.

Én már nem vagyok kereső, hanem találó vagyok. Én nem hiszek Istenben, hanem tudom, hogy van. A hit szó egy nevetséges kényszer, amit az ateisták többsége eröltetett a nem ateistákra, hogy lefokozza azon élmények erejét, amelyben nekik nem volt részük. A "hit" egy picit nevetséges, mert azt mondja ki, hogy a "hit tárgya" a hívő elméjében, lelkében létezik, tehát abszolúte szubjektív. Ezért van annyi ember, ahány hit. Ez azonban nem így van: Isten egy objektív, tőlem függetlenül is létező entitás. A "hit" szóval csupán a "kapcsolódás" szót helyettesitem, amelyben ehhez az entitáshoz kapcsolódhatok. Mivel azonban ez a kapcsolódás szubjektív, szóval ki kapcsolódik, ki nem, rám húzható az, hogy csak képzelem, hogy kapcsolódok. Mint akkor, ha én jártamTahitin, és Teljes megtapasztalásom van róla, ám az aki még nem járt ott, nem is hiszi, hogy van Tahiti, az én beszámolómat meg képzelgésnek tartja...

A bajom csupán annyi tisztelt Jezsuita bártaim, hogy a kapcsolódók között az egymás ellen gyűlölködők száma nem múlja alul az ateista gyűlölködőkét. És nyilván a személyes autoritást az ateisták fölött először is inkább a tettekkel lehet megszerezni, nem a teológiai meggyőzéssel. Annál is inkább, mert teológiailag olyan sok elképzelés van, hogy még az is elvész káoszában, aki tényleg meg akarja ismerni az igazságot. Viszont, mivel Isten azt kérte tőlünk, hogy ne csak egyénként, hanem közösségben is megéljük a hitünket, nagyon nehéz helyzetbe kerül az, aki egy "teológiai" közösséget keres magának, olyan sokféleség van. A katolikus egyház sem hitközösség, hanem teológiai közösség! De mi van akkor, ha egyszerűen nem találok megfelelő válaszokat a katolikus teológiában, ellenben más teológiákban igen. Jöjjön a struccefektus és tagadjam meg igazságkeresésemet, és betagozódva félittel és félszívvel álljak egy olyan nézőpont mellett, amit lelkem mélyén nem tudok elfogadni (de sokan is csinálják ezt, de sokan...) , vagy vállajam fel a keresést és ne nyugodjak addig, amig az igazságot meg nem lelem? Mint írtam, én már nem vagyok olyan értelemben kereső, ahogy itt ezt használni szokás, de a teológiai szintű igazság megtalálása ahhoz a megtapasztaláshoz, amit Istennel mindennap megélek, nagyon nem volt egyszerű. És hogy ezt nem a református (ahová születésemnél fogva tartozom), nem a katolikus, nem az evangélikus teolőgiában leltem meg, az jól mutatja, hogy nagyon nehéz manapság azoknak, akik "éhezik és szomjuhozzák az igazságot", de nincs elég erejük ezért felvállalni, hogy felrugják a családi, környezeti konvenciókat.

És bizony, az ilyen irányú elfogadás igencsak alacsony szintű a "hivő", de más-másban hivő emberek között, és leginkább a többségi fennsöbbség kegyetlen elve (nagy egyházak-kis egyházak) érvényesül elfeledve, hogy Jézus hivei is csupán egy apró szekta volt 1900 évvel ezelőtt Izraelben és Görögországban.
Mindezt látva az ateisták jogosan mondják, hogy "hogyan hihetnénk nektek, mikor saját hittársaitokat is jobban gyűlölitek, mint azokat, akik semmiben sem hisznek." És vajon ki húzza a legnagyobb hasznot abból, hogy az Istent szeretők sem tudnak összefogni, mert nem pont ugyanazt gondolják apró részletekről, miközben minden keresztény alapú vallás alapja ugyanaz, és ugyanazt fogadják el a különböző egyházhoz tartozó emberek! A hasznot húzó az, aki Isten ellen dolgozik...

Köszönöm, ha végigolvasták!

@Henry Jaaxto: Persze, hogy végigolvastam. Még csak egyszer, de frissiben annyit máris mondhatok, hogy szívemből szólt az írás! Köszönöm.

Örülök, hogy tudod, magam részéről maradok a hitnél. :-)
Ha belegondolsz viszont elég fura (és persze igazságtalan) lenne az ateistáktól, ha az alapján utasítanák/fogadnák el a hitet, hogy a különböző hívők mennyire és hogyan fogadják el/szeretik egymást. Jellemzően azért a meggyőződéses ateisták nem így szoktak érvelni(!).
A "felrugandó" "családi(?) konvenciókat" számon kérni az egyházakon, közösségeken meg nem túl célravezető.
Amúgy igazad van, hogy a széthúzás, ellenségeskedés pont azoknál akiknek közös a "hitük alapja" az sajnálatos. Gondolom emberi dolog ez.

@Henry Jaaxto:

Az Isten létezéséről való meggyőződés nem feltétlenül a hit dolga. Erre szert lehet tenni a például a világ, létezésünk értelmének keresése által is. A teremtett világ utalásokat tartalmaz Teremtője felé, de ezek az utalások nem a természettudományok tárgyai, mert ezeken túlmutatnak. A hit azonban elsősorban nem a teremtő Istenre vonatkozik, jóllehet ez is lehet a hit tárgya.

A hit tulajdonképpen a kinyilatkoztató Istenre vonatkozik. A kinyilatkoztatás által sokkal többet tudunk meg Istenről mint a teremtés által, hiszen ebben maga Isten beszél saját magáról, velünk való új kapcsolatáról. A kinyilatkoztatás tetőpontja pedig az volt, amikor Isten saját Fiát küldte el az emberekhez. A hit tárgya tehát a kinyilatkoztatás. Természetesen itt sem objektív alap nélküli belső tartalmakról van szó, de ezen tartalmak objektivitásának a kritériuma már nem a teremtés által közvetve megismert Isten, hanem a kinyilatkoztató Isten. A hit motívuma tehát az igazmondó Isten, aki a „próféták” által, majd végül saját Fia által szólt hozzánk.

A hitet 2000 év óta az egymást követő generációk adják át. Senki önmagától nem juthat el Jézus Krisztushoz. Ehhez kegyelem kell, de ugyanakkor az is, hogy halljon róla. A hit átadásához hozzátartoznak az egyházi keretek, ezek mindenütt megtalálhatóak.

A történelem folyamán – az emberi bűn következtében – a hit egysége megbomlott. Ezért van a jelenlegi „botrányos” állapot, amelyben a keresztények lényeges kérdésekben eltérő álláspontokat vallanak. A helyes értelemben vett ökumenikus törekvések arra mutatnak rá, hogy az eltérő hitbeli álláspontok nem lehetnek a gyűlölet okai. Ugyanakkor ezek „szőnyeg alá söprése” sem vezethet eredményre.

A hit kiindulhat a keresésből, de eljut egy olyan állapothoz, amelyet már a megtalálás is jellemez, mert megtörténik az az „átfordulás”, amikor már nem saját keresésem eredményében hiszek, hanem a kinyilatkoztató, igazmondó Istennek. Ez az átfordulás nem történik meg Isten kegyelme nélkül.