Ez a címe John Powell kis könyvének, ami egyáltalán nem új, és már 1996-ban több mint három millió példányban kelt el a világon. Ettől a téma természetesen még mindig friss, hiszen örökzöld. A magyar fordítás címe már interpretáció, ahol csak annyit találunk: miért félek attól, aki vagyok. Természetesen a könyv lényege az önismeret felé vezet, de ennek csak a másikkal való kapcsolatomban van igazi értelme. De visszatérve a témára, miért is félek elmondani a másiknak, hogy ki vagyok? Ezt olvasom a kis könyvben: „Íme: félek elmondani neked, hogy ki vagyok, mert ha elmondom, megtörténhet, hogy nem tetszem neked ahogy vagyok, és nekem ez mindenem, sajnos nem tudnék mást adni .” Nem így fogalmaztam meg magamnak, de a folyamat hétköznapjaimból egész közelről ismerős.

Mostanában két filmet is láttam, ami a témába vág, de csak a frissebbik élményemet osztanám meg. Förgeteges francia vígjáték: Bienvenue chez les ch'tis. Egyszerű történetet dolgoz fel: egy postaigazgatót dél helyett északra helyeznek. Ő is, felesége is, de a déliek általában, tele vannak előítéletekkel, hogy milyen is lehet az észak, így aztán amikor eljön az indulás pillanata, akkor a felesége ráad egy vastag télikabátot férjére, hiszen mégiscsak észak, és úgy engedi útnak. Igazgatónk ötvennel megy az autópályán, a rendőrök leállítják a kis sebesség miatt, de amint megtudják, mi történt vele, északra helyezték, azonnal elengedik és mély sajnálatukat is kifejezik neki, azonnal megértik miért megy ötvennel. Megérkezve északra az első élmények tényleg ridegek, de később kiderül, hogy igazgatónk tévedett. Összeomlanak az előítéletek, de felesége gyakran hívja, és amikor főszereplőnk bele kezd a pozitívumok mesélésébe, felesége mindig leállítja, hogy nyugodtan elmondhatja az igazat, hiszen ő megérti, tudja milyen szörnyű észak stb. Így aztán nem sikerül neki a valóságról beszélnie, mindig azt mondja, amit a felesége hallani akar... Tovább nem mesélem, érdemes megnézni.

Viszont itt van az a pont, ami újra John Powell felé irányított: azt mondani a másiknak, amit hallani akar. Évekig így éltem meg kapcsolatokat, igyekeztem azt mondani, amit a másik legszívesebben hallani akart, aztán mosolyogtam, hogy milyen szép is az élet, jól megy minden. Közben meg bent azért gyűltek feszültésgek, kérdések... De hát az előítéletek és a megfelelés, könnyen kézbe veszik az életünket, mert szépnek látszanak, és mintha harmóniát hordoznának, hiszen ha mindig helyeselek, akkor nem sokszor veszünk össze. De mire jó ez? Egy jó kis télikabát, ha északra mennék... Valami, ami megvéd... Megvéd? Mitől? Talán tőlem? Vagy attól, hogy valós önmagammal és valós önmagaddal találkozzam? Vagy talán így könnyebb?

Ti erről mit gondoltok, mit tapasztaltok?