Ezekben a napokban sokat foglalkoztatott az advent értelme. Nemcsak azért, mert mostanában tartottam lelkinapot róla, hanem mert látom, ahogyan évről-évre pátyolgatjuk magunkban a reményteli, boldog várakozást, ami majd a jövőben ugyan, de hamarosan bekövetkezik. Mi kell ehhez: kis koszorú, kis gyertya, kis jászolka, kis nosztalgia, kis etyele-petyele. Minél több a giccs, annál több az adventi lelkiélmény. Szóval úgy teszünk mintha várnánk valamit/valakit, de végeredményben nem is várunk senkit és semmit...
Lehet egyáltalán hitelesen Istent-várni? Milyen érdekes: a zsidók azt gondolják, hogy számukra még nem jött el a Messiás. Érthető tehát, hogy várják. Nekünk eljött, de továbbra is várjuk. Mert olyan jól esik, hogy nem is tudjuk abbahagyni?
   

Az, hogy mi keresztények szeretünk várni és a távoli horizontra szegezett tekintettel a jövőt kémlelni, hozzátartozik az identitásunkhoz. Lúzereknek is tartanak bennünket mindazok, akik itt és most akarják megvalósítani az álmaikat, a jövőt, pl. fent említett hitbéli elődeink. Számunkra azonban elégnek látszik, ha a kárpótlási ígéretek a másvilágon teljesednek be, sőt olyan jófejnek képzeljük az Istent, hogy még azt is elhitetjük magunkkal, hogy ott még a jutalom vagy a büntetés se lesz az erkölcsi életvitelünk szükségszerű következménye. Szóval jó lesz ott nekünk mindeképp, de jó nekünk már itt is úgy ahogy van: van Gyurcsány, van Orbán, van Ibolya és még mindig megvannak a "béke-papok és -püspökök"; van gulyás, na meg van: Barátok közt és Győzike és Kelemen Anna - mi szem-szájnak ingere. “Csak tessék...csak tessék...más színben is, ha úgy óhajtja.” Minek idegesítenénk hát magunkat.

Aki nagyon akar változtatni, az megteszi, nem?! Elszántság nélkül viszont még az advent is válhat jámbor, fennakadt szemű ájtatoskodássá. Pedig talán lehetne jobban…
Ehelyett nemcsak a társadalmat megváltó/megváltoztató politikai eszmék hirdetik a boldog jövőt, MI is folyton azt tesszük. És olyan jól esik, hogy nemcsak egydedül, hanem  tömegesen esünk ennek a szuggesztív várakozásnak a csapdájába. Mert ez mindig is így volt. Mert olyan jó összetartozni... 
Csak arra nem szoktunk gondolni, hogy a jövőről szóló mindenféle híradás a virtuális realitás körébe tartozik. Kellemes érzés a boldog jövő reménye, biztos tudata, és még kellemesebb, hogy ez irányú szuggesztibilitásunk átlagon felüli. S aki a jövőt látja, az minden aktuálisan létezőre nézve megvakul, és ennek érdekében bármit képes megtenni, mert úgy-e a cselekvések mindig a jelenben zajlanak. Nem ilyen apokaliptikus “adventi” jövő-igézet áldozatai lettek a guayanai Johnstownban a Népek Temploma vallási szekta tömeges öngyilkosai 1978-ban (több, mint 900-an)? De hasonló példa erre a múlt század nemzetszocializmusa vagy a kommunista eszme tömeges terjedése térségünkben, ahol milliókat éheztettek halálra és deportáltak egy boldog jövő reményében. Ezért tud mind a mai napig bárki nyerni a politikában  - a leggátlástalanabb hazugságok árán is - mert képes egy szebb jövőt ígérni és elhitetni. (Mi ebben verhetetlenek vagyunk.) Kit érdekel, hogy az aztán megvalósítható-e egyáltalán.
Hát ennyit a különféle ideológiák és eszmék (beleértve a vallások) által ajánlott folytonos várakozásról és jövő-igézetéről, és ezáltal az aktuális helyzetünk folyamatos figyelemelterelésről...

Sekélyes apokaliptika helyett nem hiteles eszkatológia kellene? Kíváncsiskodás helyett a jelen értelmezése a jövendő szempontjából…

Mert mit is mondanak a lelki élet mesterei? “Isten csak a jelenlétben közelíthető meg. A múltba és a jövőbe kívánságaink útján tudunk belehelyezkedni. A múltról múlt időben beszélünk. Abból már csak annak hatásai és az emlékek maradtak. A jövő még nem érkezett el. A realitásban élni annyit jelent, mint a jelenben élni...Mivel mi mindannyian túlságosan is a múltban és a jövőben élünk, meg kell tanulnunk a jelenben maradni.” (Jálics) Nem így kéne várakoznunk is? Talán ez valódibb, hitelesebb istentapasztalathoz vezet/het/ne.
Nekem néha úgy tűnik, hogy a “vallás” és “Isten” kapcsolata nem egyértelmű...