Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (55) eucharisztia (8) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (9) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (14) isten (19) Isten (8) jezsuita (16) jézus (11) katolikus (13) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

"...és egy nadrágszár a szürkületben."

2008.12.26. 22:14 Ky-Lí

Egy tegnapi esemény felidézte bennem a tíz évvel ezelőtti római egyetemi éveim egyik záróvizsgáját. A vizsgafilm elkészítése mellett filmelemzésből is alaposan kikérdeztek. Ermanno Olmi "La leggenda del Santo Bevitore" (The Legend of the Holy Drinker), Joseph Roth kisregénye alapján készült művészfilmjét kellett elemeznem. A történet végtelenül egyszerű, de annál gazdagabb szimbólumaiban. Főszereplője egy kb. 45 éves lengyel alkoholista hajléktalan Párizs utcáin, aki egy idegen váratlan megjelenésével 200 frankot kap ajándékba. Az idegennek - látva, hogy különben "tisztességes emberrel" van dolga, aki most csupán segítségre szorul -, egyetlen kérése, hogy majd ha valamikor lesz elegendő pénze, adjon 200 frankot az egyik templom papjának. Aztán a film végigkíséri ennek a szent Iszákosnak a hétköznapjait, aki napról napra mélyebbre süllyed, semmi esélye a pénzt visszaadni, de akiben folyamatosan ott lebeg (látomások és delíriumok közt), hogy azt neki meg kell tennie, mert aki adta, "tisztességes embernek" tartotta őt.

Van benne egy érdekes jelenet. Egyik nap találkozik valamikori élettársával (feleségével?), aki időközben gazdag üzletasszony lett. A két ember minden kontrasztja ellenére érezni lehet, hogy egymás iránti szerelemük nem tűnt el nyomtalanul. Csak a sors, az érdekek, egyszóval az élet sodorta el egymástól őket. Az asszonyt a felfele ívelő karrier távolítja el női méltóságától, a férfit a csalódottság, az ital és a kilátástalanság sodorja egyre távolabb emberi mivoltjától. Az éjszakát együtt töltik. Még egyszer s utoljára találkoznak szerepekbe kényszerült, fölös identitás nélküli emberekként egymásra találva. Azon az éjszakán újra visszanyerik emberi méltóságukat. A film egyik alapmotívuma, hogy véget nem érően esik az eső. Mintha Párizs mást se ismerne.

Karácsony lévén tegnap ünnepi ebédre invitáltak rendtársaink egy másik házunkba. Megérkeztünk. Várjuk a közös kezdést, de nem akar megtörténni. Aztán szólnak, hogy várjuk "a Ferit". És már teszik is hozzá: "...két hete nálunk lakik. Igen, igen - bólogatnak az öregek- az a Feri, aki a templomunk koldusa, és akit évek óta mindannyian ismerünk és látunk, ahányszor elmegyünk a Lőrincz pap téren". Közben kiderült, hogy a 49 éves Ferit (akit én 65-70-nek néztem) sürgősen kórházba kellett szállítani. Rendtársam, aki mindig figyelemmel kísérte, hamarosan meg is találta, hogy melyikben van. Egészségét ott valamennyire rendbe hozták, de neki már nem volt szíve újra az utcára engedni. Bevitte a rendházunk egyik legnagyobb vendégszobájába. Azóta velük él.

A nyáron, amikor nagy átalakítások voltak a mi közösségi házunkban, odamentem lakni három hónapra. Ugyanazt a szobát kaptam amiben most "a Feri" van.

Megremegtem arra a gondoltra, hogy ha egy napon vissza kellene mennem  ugyanabba a szobába, és ugyanabban az ágyban kellene aludnom, milyen gondolatokkal és érzésekkel tenném. Annak a hajléktalannak a helyére feküdni újra, akit messzire kellett kerülni a szaga miatt, hogy a templomba bejussunk, aki nem egyszer ittasan is belépett a templomba és oda is vizelt.

Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy rendtársam, aki Ferit befogadta a legismertebb magyar jezsuita, aki rendszeresen szerepel a médiában, és nagyon sok értelmiségi lelkivezetője Budapesten. Megszégyenülten ültem mellette az ebédnél, mert képes volt lehajonli ehhez az emberhez csendben, névtelenül, minden magamutogatás nélkül.

Nem hiába jutott eszembe ezen karácsonyi "Istenvárás" kapcsán oly elevenen „A szent Iszákos legendája” c. film. Mindig lesznek a társadalom peremére szorultak és lesznek gazdagok, akiknek egyformán szükségük van a másikra: az egyiknek, hogy legyen kinek adjon, a másiknak, hogy legyen kitől kapjon. Bármilyen áthághatatlannak is tűnik ez a társadalmi szakadék, csak az egymás iránti emberi gesztus az, ami összeköt/het/ bennünket.

3 komment

Címkék: film alkohol karácsony hajléktalan pilinszky

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr50843123

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

máramaros 2008.12.27. 16:13:55

A kórházakban nagyon sok ember fekszik ugyanazokban a termekben és ugyabazokban az ágyakban egymás után..egyesek hazamennek, mások meghalnak. Bocs.

Shine) 2008.12.28. 20:58:31

Szia Ky-Lí!
Történeted kapcsán (újra) szóba került itthon az alábbi téma:
Néhány családdal évről-évre igyekszünk feleleveníteni a "Szentcsaládolás" hagyományát.
De vajon mit éreznénk, ha egy éjjel valóban nélkülöző házaspár csengetésére ébrednénk legmélyebb álmunkból. Elképzelem, hogy az édesanya szemmel láthatóan mindenórás kismama, ő is, férje is fáradtak, elgyötörtek.
Azt hiszem, félnék. Pl. attól, hogy valami nem a megszokott rendben történik körülöttem, pedig alapvetően kedvelem a változatosságot. Félnék, hogy vajon kik is lehetnek azok, akikkel megosztjuk az otthonunkat. Hogy nem fognak-e esetleg bántani bennünket. Tudunk-e érdemben segíteni, ha megindul a szülés az édesanyánál, és mennyire mély, hosszú távú elköteleződésre hívna az Úr...

Köszi szépen, hogy leírtad a történetet.

ige 2009.03.03. 08:21:19

Feltételezem (M. o. kb 800 000 fő), hogy szűkebb tágabb családi körökben találkozhatunk az iszákosokkal, alkoholbetegekkel. Sajnos amíg csak iszogatnak, magukra hagyjuk őket, pedig a megelőzés után talán ekkor tudnánk igazán segíteni. Az utolsó stádiumban , amikor már szinte eltűnik a személyiség, csak egy félelemmel, szégyennel teli, már önmagáért felelősséget nem érző, szétesett beteg testvérrel szemben állunk, nehéz bármit is tenni. Ha nem iszik meghal, ha iszik, azért. Szörnyű állapot, de nem az ágy, a tisztaság és persze a félelmekkel teli, szorongásainkkal kellene törődni, hanem VELE. Ekkor már egy ember kevés megmenteni őket. Szakemberek sem elegendőek, hiszen a leszokók 85%-a ismét alkoholistává válik. Ezen hitehagyott embereket hitre kellene vezetni, amivel nem lehet várni. Belső meggyőződéssel Istent kereső ember nem képes ezt az utat folytatni.
Persze igen összetett, hogy kinek (társadalomnak, egyházi közösségeknek, családoknak...), mit kell tenni, de ha mindenki saját képessége szerint segít és ebben összefog másokkal(ha csak jelezni képes is) kötelességünk szeretetből is segíteni, és nem saját érzelmeinket latolgatva hárítani.
süti beállítások módosítása